Jogdíjéhség

A koronavírusjárvány terjedésével egyértelmű volt, hogy a július 24-iki kezdéssel tervezett tokiói nyári olimpiát el kell halasztani. Legalább két hete tisztában volt ezzel mindenki, feltehetően a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban is. Thomas Bach NOB-elnök azonban még hétfőn is nyílt levélben kérte a sportolókat, hogy tartsanak ki, ne adják fel a reményt, hiszen van még idő eldönteni, legyenek-e játékok.
Nem volt idő, akkor kellett volna bejelenteni a halasztást, amikor az első olimpiai selejtező elmaradt, amikor az első ország – Kína – kvalifikációs versenyektől léptette vissza a sportolóit három héttel ezelőtt. Így cselekedett volna egy olyan felelős sportszervezet, amely valóban a versenyzők, az olimpiai család tagjainak biztonságát tartja szem előtt. 
A NOB azonban kivárt, mert vélt gazdasági érdeke ezt kívánta. Ha nincs olimpia, akkor nincsenek milliárdos bevételek a közvetítési jogdíjakból. Ausztrália és Kanada visszalépése nem tántorította el Bachot, viszont azonnal megszületett a döntés a halasztásról, amikor a tévés jogokat birtokló Egyesült Államok annyit jelzett, megvizsgálja a visszalépés lehetőségét. Nem volt döntés, de már a lehetőség is akkora pánikot okozott a NOB-nál, hogy a halasztás mellett döntött, hiszen a tévés jogdíj késleltetve is jól jön majd a kasszában, ami most sem üres. 
Rengeteg nehézséget okoz a játékok elhalasztása – 33 sportágnak kell új versenynaptárt készítenie a következő egy évre, világ- és kontinensbajnokságok dátumait fogják kényszerűségből megváltoztatni, a napra pontosan időzített edzésprogramokat újra kell tervezni a csúcsforma elérése érdekében a játékok még nem ismert új időpontjára –, mégsem volt más választási lehetőség, mert a résztvevők biztonsága, egészsége mindennél fontosabb. 
Még a több milliárdos televíziós bevételeknél is.
Szerző
Bernau Péter

Maszatolás

Ezek most nem lehetnek az öröm pillanatai. Túl sok indulat, fájdalom tört felszínre az elmúlt hetekben – írta Rudolf Péter, a Vígszínház új igazgatója, aki Karácsony Gergely kinevezésének köszönhetően júliustól másfél évig irányítja a teátrumot. 
A Vígszínház hetek, hónapok óta főszereplője volt a híreknek. Az igazgatói pályázat, az eddigi direktorral, Eszenyi Enikővel szemben megfogalmazott vádak, egy társulat szenvedélyes, és – ahogy Rudolf Péter minősítette – fájdalmas és indulatos lázadása. Habár jó lenne, ha egyszer tisztán látnánk, mi is történt valójában. 
Csakhogy a Vígszínház ügye összeér a többi fővárosi színház fenntartásával, illetve a színházi törvény szintén indulatokkal és fájdalmakkal teli vitájával, majd elfogadásával. És úgy tűnik, itt mindenki háborút játszik és maszatol. Már tavaly sem értettem, miért kell az államnak személyi kérdésekben több jogosítványt magához vonnia, mondván, aki a pénzt adja, az beleszólhat abba, ki vezesse a színházat. Elvégre attól nem lesz valaki jobb színházigazgató, hogy kedves az éppen regnáló hatalomnak. Persze annyi előnye lehet, hogy tud pénzt szerezni. 
Ez a mostani ütközet viszont már egyértelműen a főváros és a minisztérium újabb háborús epizódja. Az állam részéről arról szól: jó, legyetek ti névleg a fenntartók, de ha mi adjuk a pénzt, akkor a vezetők munkáltatói is mi leszünk, mi indítunk fegyelmit és osztjuk a buksisimogatást is. Ezzel gyakorlatilag elcsaljuk tőletek a színházakat. Persze a kormány illetékese verbálisan inkább megmentőnek akar mutatkozni, mint egyszerű zsarolónak – ezt is mondja, ártatatlan arccal. A főváros vezetője pedig inkább arról beszél szívesen, melyik színházat védi meg, veszi át. Arról pedig nem ejt szót, hogy melyeket kell „beáldozni” azért, hogy azt a néhányat működtetni tudja. Mindenki maszatol egy kicsit. Persze a felek nincsenek ugyanabban a helyzetben - a főváros a kiszolgáltatottabb. 
Rudolf Péter megtisztulást és katarzist remél. Ehhez azonban kevés lesz a kényszerű karantén, jóval többre van szükség!
Szerző
Balogh Gyula

Együttműködünk

A veszélyhelyzet iszonyú gyakorlatiassá teszi az embert. Tehát kedves fideszesek: nekem most adottságként el kell fogadnom, hogy olyanok vagytok, amilyenek. Mindent megteszek hát, amit a vírus elleni küzdelemben meg kell tennem, és ehhez együttműködöm veletek, számíthattok rám.
Akkor is, ha most is csak arról hadováltok, hogy csak ti vagytok a nemzet, mindenki más hülye és minimum hazaáruló. Akkor is, ha a vezéreteknek a 133 gombnyomogató tányérnyalója számít az ország „legbátrabb embereinek”, és nem a járványveszély frontvonalában küzdő orvosok, ápolók. Akkor is, ha szerintetek én a „vírusnak szurkolok”. Holott az ellenzék tíz év alatt éppen milliószor követelte, hogy ne stadionokra, papokra meg focistákra szórjátok a pénzünket, hanem kórházakra meg oktatásra költsétek. 
Akkor is együttműködöm veletek, ha a vezéretek a helyzettel gátlástalanul visszaélve benyújtatott egy totális teljhatalmat biztosító, Hitlerére és Mussoliniéra hajazó felhatalmazási törvényt. Pontosan tudta, hogy az ellenzék kénytelen lesz elutasítani, ő pedig elmondhatja: lám, nemcsak migráns-, hanem vírussimogatók is, hiszen tudatosan akadályozzák a védekezést! Ráadásul az országnak egy rezzenés nélkül tűrnie kell ezt a megaláztatást, nem mehet ki az utcára tiltakozni, mivel járványhelyzetben bármilyen tüntetés több áldozattal járhat, mint a legvéresebb forradalom. 
Pláne, hogy tökfelesleges mártírium lenne. A valóságban ugyanis semmi szükség külön felhatalmazási törvényre. Hála ugyanis a pongyolán összefércelt fideszes Alaptörvénynek, valójában már március 11., a veszélyhelyzet kihirdetése óta Orbánnak Magyarországon korlátlan hatalma van: a veszélyhelyzetről szóló passzusba nem került bele a 15 napos időkorlát, az csak a veszélyhelyzet idején meghozott rendeletekre vonatkozik, ám magára a veszélyhelyzetre nem. Ha pedig a rendeletek hatálya letelik, a kormány egyszerűen egy új rendelettel életbe léptetheti azokat.
De a tények annak mit sem számítanak, aki tíz évnyi kétharmados kormányzás után egy járvány kellős közepén is csak azzal van elfoglalva, hogy a még meg sem történt katasztrófa felelősségét valaki másra próbálja rákenni. Az én felelősségem az, hogy most, vész idején mindezek ellenére együttműködjem veletek. Igaz, a válságot marhára nem ti fogjátok megoldani, itt most az orvosok, ápolók, rendőrök a tanárok önfeláldozó munkáján múlik minden. Én meg ülök a fenekemen a négy fal között, és betartok minden szabályt. 
Egy kivétellel: fütyülök rá, hogy hány év börtönnel fenyegetőztök, ha valami olyat írok, ami nektek nem tetszik. A járványellenes küzdelemben a tájékoztatás létfontosságú, pláne egy olyan országban, ahol a legnagyobb rémhírterjesztők egyike maga közmédia, s ahol a politikai vezetés sajtócsicskái heteken át bagatellizálták a járványveszélyt. Legfeljebb majd osztozunk a cellán a Magyar Orvosi Kamara vezetőségével. Őket már korábban politikai ellenségnek meg rémhírterjesztőknek nyilvánítottátok, amiért szóvá tették, hogy nincs elég védőeszközük a kórházi dolgozóknak.
Szerző
Batka Zoltán