Skandináv csoda Pesten

Ha nem követelne halálos áldozatokat, nem tenne tönkre százezreket, és nem döntené romba a gazdaságot, legszívesebben azt mondanám: Budapesten maradjon minden így. Ha nagy ritkán elmegyek hazulról, tömeget az utcán nem látok, ennélfogva az utcák tisztábbak, mint máskor. Kocsi fülembe nem dübörög, autós gyalogost nem anyáz, gyalogos az autóssal nem üvöltözik, járókelők szembe nem jönnek, ha jönnek is, nem csapódnak neked, hanem tiszteletteljes távolságot tartva iszkolnak dolgukra, a boltokban és patikában pedig nem furakodnak, hanem várnak a sorukra előzékenyen és türelemmel. Emberek, megvalósult nálunk a skandináv csoda!
Eddig azt hittem, hogy a kontinensünkön csak Svédországban és Finnországban képzelhető el az a jelenség, hogy az ember a másik embert emberként tiszteli, tehát nem lökdösi, nem taszigálja, nem köhög a képébe, nem üvölt a fülébe, nem furakszik eléje, hanem tisztelettel vár a sorára. Ez a paradicsomi állapot hozzánk is elérkezett, s nem kellett hozzá több évszázados társadalmi fejlődés és nevelődés, röpke egy-két hét alatt megtanultunk normálisan viselkedni. Milyen kár, hogy a tanulás emberéleteket követel. 
Lássuk csak a bevásárlást! Az olyan mániás-depressziós, leküzdhetetlenül erős szorongással küzdő embernek – akit depressziós szakaszaiban egyszerre zavarnak a legkisebb zajok, hangok, zörejek, és akit olyankor irritál a leghalványabb fény is – boltba menni eddig maga volt a rémálom. De amit az elmúlt egy hétben tapasztaltam: az a megtestesült álom. A zöldségesnél egyszerre csak két vásárló tartózkodhatott benn, megszűnt tehát a furakodás és hangoskodás, olyan csöndesek lettünk hirtelen, mint az alsó polcon üldögélő gombák. Imádtam. A vegyesboltba sem léphetett be egyszerre öt vásárlónál több, szóval az ember nyugodtan, zavartalanul, csöndben és békében válogathatott, arcán olyasféle derűs mosollyal, amilyet utoljára az ókori görögök faragtak szobraik arcára. A legnagyobb kedvencem azonban a közeli kisposta a Lövölde téren, ahol a bejárat előtt kellett várakoznunk a sorunkra, egymástól két méternyi távolságot tartva. 
És még én panaszkodtam, hogy Kelet-Európa a veleszületett mentalitása miatt menthetetlen. Ugyan, dehogy. Egyszer tán még az a mennyei fejlemény is megtörténik, hogy a kelet-európai utasok is sorba állva várakoznak a buszpályaudvaron a távolsági busz indulására – én többet nem is kívánok ettől az országtól, ha ez megvalósul, nekem le kell tenni a lantot. Jegyezzük meg örökre a dátumot: 2020 tavaszán nagyot léptünk előre a társadalmi haladás útján. Maradjon így.
Milyen kár, hogy a budai Várban dolgozik egy illető, aki ezekben a hetekben szintén ezen töri a fejét. Hogyan maradhatna minden úgy, ahogyan neki tetszik? Hogyan maradhatna érvényben a rendkívüli jogrend, a mindentől és mindenkitől független, ellenőrizhetetlen és leválthatatlan rendeleti kormányzás? Ott álldogál ez az illető a budai Vár egyik épületének erkélyén, az országát nézi, s arra gondol: maradjon minden így. 
Okozzunk csalódást neki.
Szerző
Kácsor Zsolt

Jogdíjéhség

A koronavírusjárvány terjedésével egyértelmű volt, hogy a július 24-iki kezdéssel tervezett tokiói nyári olimpiát el kell halasztani. Legalább két hete tisztában volt ezzel mindenki, feltehetően a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban is. Thomas Bach NOB-elnök azonban még hétfőn is nyílt levélben kérte a sportolókat, hogy tartsanak ki, ne adják fel a reményt, hiszen van még idő eldönteni, legyenek-e játékok.
Nem volt idő, akkor kellett volna bejelenteni a halasztást, amikor az első olimpiai selejtező elmaradt, amikor az első ország – Kína – kvalifikációs versenyektől léptette vissza a sportolóit három héttel ezelőtt. Így cselekedett volna egy olyan felelős sportszervezet, amely valóban a versenyzők, az olimpiai család tagjainak biztonságát tartja szem előtt. 
A NOB azonban kivárt, mert vélt gazdasági érdeke ezt kívánta. Ha nincs olimpia, akkor nincsenek milliárdos bevételek a közvetítési jogdíjakból. Ausztrália és Kanada visszalépése nem tántorította el Bachot, viszont azonnal megszületett a döntés a halasztásról, amikor a tévés jogokat birtokló Egyesült Államok annyit jelzett, megvizsgálja a visszalépés lehetőségét. Nem volt döntés, de már a lehetőség is akkora pánikot okozott a NOB-nál, hogy a halasztás mellett döntött, hiszen a tévés jogdíj késleltetve is jól jön majd a kasszában, ami most sem üres. 
Rengeteg nehézséget okoz a játékok elhalasztása – 33 sportágnak kell új versenynaptárt készítenie a következő egy évre, világ- és kontinensbajnokságok dátumait fogják kényszerűségből megváltoztatni, a napra pontosan időzített edzésprogramokat újra kell tervezni a csúcsforma elérése érdekében a játékok még nem ismert új időpontjára –, mégsem volt más választási lehetőség, mert a résztvevők biztonsága, egészsége mindennél fontosabb. 
Még a több milliárdos televíziós bevételeknél is.
Szerző
Bernau Péter

Maszatolás

Ezek most nem lehetnek az öröm pillanatai. Túl sok indulat, fájdalom tört felszínre az elmúlt hetekben – írta Rudolf Péter, a Vígszínház új igazgatója, aki Karácsony Gergely kinevezésének köszönhetően júliustól másfél évig irányítja a teátrumot. 
A Vígszínház hetek, hónapok óta főszereplője volt a híreknek. Az igazgatói pályázat, az eddigi direktorral, Eszenyi Enikővel szemben megfogalmazott vádak, egy társulat szenvedélyes, és – ahogy Rudolf Péter minősítette – fájdalmas és indulatos lázadása. Habár jó lenne, ha egyszer tisztán látnánk, mi is történt valójában. 
Csakhogy a Vígszínház ügye összeér a többi fővárosi színház fenntartásával, illetve a színházi törvény szintén indulatokkal és fájdalmakkal teli vitájával, majd elfogadásával. És úgy tűnik, itt mindenki háborút játszik és maszatol. Már tavaly sem értettem, miért kell az államnak személyi kérdésekben több jogosítványt magához vonnia, mondván, aki a pénzt adja, az beleszólhat abba, ki vezesse a színházat. Elvégre attól nem lesz valaki jobb színházigazgató, hogy kedves az éppen regnáló hatalomnak. Persze annyi előnye lehet, hogy tud pénzt szerezni. 
Ez a mostani ütközet viszont már egyértelműen a főváros és a minisztérium újabb háborús epizódja. Az állam részéről arról szól: jó, legyetek ti névleg a fenntartók, de ha mi adjuk a pénzt, akkor a vezetők munkáltatói is mi leszünk, mi indítunk fegyelmit és osztjuk a buksisimogatást is. Ezzel gyakorlatilag elcsaljuk tőletek a színházakat. Persze a kormány illetékese verbálisan inkább megmentőnek akar mutatkozni, mint egyszerű zsarolónak – ezt is mondja, ártatatlan arccal. A főváros vezetője pedig inkább arról beszél szívesen, melyik színházat védi meg, veszi át. Arról pedig nem ejt szót, hogy melyeket kell „beáldozni” azért, hogy azt a néhányat működtetni tudja. Mindenki maszatol egy kicsit. Persze a felek nincsenek ugyanabban a helyzetben - a főváros a kiszolgáltatottabb. 
Rudolf Péter megtisztulást és katarzist remél. Ehhez azonban kevés lesz a kényszerű karantén, jóval többre van szükség!
Szerző
Balogh Gyula