A járvány mítosza

Publikálás dátuma
2020.03.29. 08:53

Fotó: Shutterstock
Vasárnap este majdnem elszakadt az egyik köldökzsinór, amely a világgal köt össze. Épp egy karácsonyi horrort néztem (már csak a legravaszabb és legbizarrabb drogok képesek tompítani a bezártság poshadtságát), amikor bemondta az unalmast a laptopom. Minden elsötétült, s az a félig virtuális, félig hús-vér univerzum, amely addig ott lebegett mögötte, rohamléptekkel távolodni kezdett. Azonnal a másik köldökzsinórhoz, a telefonomhoz nyúltam, de már magamtól is tudtam, hogy a kijárási tilalom kellős közepén nem lesz könnyű szerelőhöz jutni. Az írást persze nem akartam abbahagyni. A dobozok mélyéről előkaptam Dusán rajzfüzetét, s abba kezdtem el írni ezen tárca első mondatait. Mennyire más lett minden! A szavaknak hirtelen megint testük lett, súlyuk, belemélyedtek a papírba, sokkal virgoncabbnak tűntek, mint a képernyőn, ahol bármikor eltűnhetnek: vagy véletlenül vagy szándékosan. Ráadásul a papír nem felejt, megmaradnak a javítások, a bizonytalanságok, kitérők és megtorpanások, nemcsak a szöveg, hanem annak története is rögzül. Tudom, hogy sokan ezért is szerettek kézzel írni (pl. Esterházy), mert intimebb viszonyra törekedtek a születendő mondatokkal. Jobban beférkőzni alany és állítmány közé. Szűk hely, de nagyon is belakható. Az első bekezdés után ráadásként még az is feltűnt, hogy jóval szigorúbban állok hozzá, mert nem akarok sokat kihúzni, ezért tényleg csak azt írom, ami fejben már úgy-ahogy kész. Majdnem azon kaptam magam, hogy örülök a balszerencsének. A kézművesség fejleménye mellett végre történt valami. És ez igencsak megbecsülendő rabság idején. Mert persze milyen fura szerzet is az ember: én úgy tudtam magamról, hogy szeretek egyedül lenni, matatni, szöszölni, de amikor becsukódik az ajtó és egyedül kell maradni, minden megváltozik. Kitör belőlem a rebellis, hirtelen minden fontosabb és értékesebb lesz, ami kint van, pusztán attól, hogy momentán elérhetetlen. És akkor szakad a cérna. Mindenütt. Vasárnap előbb valahonnan oldalról egy angol házaspár kezdett ízes akcentussal torzsalkodni, aztán nőtt, dagadt az egész, épült a veszekedés Bolerója, míg végül artikulálatlan folyamba nem torkollt az egész: a legtisztább gyűlöletbe. Mert rendben, félünk a vírustól, de simán megfojtalak, ha elegem van belőled. Délután pedig a fönt élő spanyoloknál tört ki az égiháború, öblös ajtócsapkodással kísérve (vajon hová mehetett?). Ránéztem a macskára, hogy köztünk vajon mikor jön el az első holtpont. Ő nyávog majd, én szentségelek, és a végén durcásan elvonulunk, már amennyire egy 25 négyzetméteres garzonban mindez lehetséges. Új dolgokat tanulunk magunkról és a világról. És még lesz idő erre, hiszen úgy néz ki, még két héttel meghosszabbodik a kényszerű elmélyülés, ez a szokatlan magunkba fordulás. Este nyolckor látom csak a szomszédaimat, akik addig jobbára csak test nélküli hangok, zörejek és sóhajok, amikor kilépnek az erkélyre tapsolni. A spanyol orvosoknak és ápolóknak mondanak köszönetet. Van aki a villanyt is le-fel kapcsolja ilyenkor, mások fakanállal ütögetik a lábas alját, és gyakran felhangzik az España, España kiáltás is. Drukkolnak maguknak. Van ebben valami megható. Valami, amit a Hajrá Magyarország, Hajrá magyarok!-ból soha nem tudtam kihallani. Persze tisztában vagyok vele: minden szó másként hangzik békében, s másként amikor a szolidaritás húsba vágó, a túlélés feltétele. Akkor a szlogen már nem politikai áru, hanem az egyetlen járható út. Tegnap este azon kaptam magam, hogy én is valami hasonlót motyogok az orrom alá az otthoniakra gondolva. Hogy tartsanak ki, csak mérsékelten fojtsák meg egymást a védekezés címkéje alatt. Én eddig csak egyszer láttam effajta nagy összeborulást otthon: a négy évvel ezelőtti váratlan focisikerek tüntették el egy pillanatra a Nagykörúton az árkokat. Vajon a vírus el tudja érni ezt az illúziót? Ha valami nagyon vidámra vágyom, akkor az operatív törzs tájékoztatóit nézem lenémítva. Próbálom kitalálni, mit akarhatnak ezek az ijedt arcú, maskarába bújt emberek. Milyen regény szereplői? Vajon, ahogy elsötétül a képernyő, ők maguk is eltűnnek? Néha – és ez már tényleg a bezártság számlájára írható – eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne, ha a koronavírus képviselői is megtartanák a maguk tájékoztatóit. Ki lenne a felkészültebb? És ha leülnének tárgyalni a mi kis törzsünkkel? A háttérben Kásler tördelné a kezét, Orbán az utolsó pillanatban mondaná le a személyes részvételt. Vagy odatolná Gulyást, ő mégiscsak fiatalabb. Így lenne Ionesco helyett Örkény-féle egyperces az egész járványból. Talán Camus is azt tanácsolná most, hogy jól nyissuk ki a szemünket, mert most mutatkozik meg minden, ami valódi. Semmi sem vetkőztet le jobban, mint a határhelyzetek. Amikor a nemlét villan meg a szakadék alján. Amit a hétköznapok oly ügyesen lepleznek el, s csak a világégések hoznak felszínre. Szóval: nézdegéljünk. Ezt a könnyed abszurditást, amely most a rabságban szabadon enged minket, maszk és jelmez nélkül. Feloldoz és láthatóvá tesz. Ha ebből nem lehet regényt írni, akkor semmiből. Én már le is írtam az első mondatot. Kézzel, hogy ne vesszen el.

Náci bácsi bosszúja

Publikálás dátuma
2020.03.29. 07:33

Fotó: Urbán Tamás / Fortepan - Adományozó
Vigyen Népszabit, ott van a stelázsin – mondta Náci bácsi a jó házigazda figyelmességével. A kis háztáji földet a kerttől elválasztó kerítés tőszomszédságában egy takaros faépítmény állt. Náci bácsiék budija. Fél évszázada még sok falusi portán nem volt sem fürdőszoba, sem angol WC. Náci bácsi még utánam szólt, hogy próbáljam meg egyforma méretűre tépni az újságot. Ha lehet, a fényképes részeket tegyem külön, azt majd ő osztályozza. Furcsálltam a dolgot, bár hamar feltűnt már korábban is, hogy a deszkán tárolt újságpapír halmok mellett egy külön ki csomagban pártunk és kormányunk vezetői pózolnak a lapokon a fotóriporterek objektívjei előtt, és hol kézfogással, hol öleléssel, egyes kiemelten fontos elvtárs esetében pedig férfias csókkal bizonyítják örök és megbonthatatlanságukat a baráti szocialista országok vezetőivel.
Amikor Náci bácsit a fontos elvtársakkal tanúsított megkülönböztetett bánásmódról kérdeztem, tréfás megjegyzéssel terelte másra a beszélgetést. Nem erőltettem, tudtam, úgyis hiába. Ha nem akar róla beszélni, nem fog. Náci bácsi igazi, nyakas alföldi parasztember volt, aki Sári nénivel, miután a két fiuk beköltözött a közeli városba, gyereknyaraltatással egészítette ki néhány száz forintos tsz-nyugdíját. Egyszerre csak egy kölyköt vállaltak, legföljebb két hétre. Ők már akkor kitalálták a falusi turizmust, amikor az még Nyugaton sem volt elterjedt forma. Bár inkább feltámasztották a régi szokásokat, amikor a nyamvadt városi gyerekeket falura adták rokonokhoz „hízókúrára”. Náci bácsiék az új gazdasági mechanizmus szellemiségét megértve, elfogadható összegért teljes ellátást és – legalábbis nekem – életre szóló élményeket adtak. Náci bácsi köpcös, kerek képű, nyalka bajuszt viselő ember volt, aki vasárnaponként szépen kisuvickolt csizmát húzott, nyakig begombolt fehér inget vett a kissé kopott, de tiszta zakó alá. Kalapját hetykén, ahogy ő mondta, legényesen a fejére csapta, majd feketébe öltözött párjával indult a templomba misére. A szentbeszéd után bekukkantott a kocsmába a többi öreggel, de még pityókásan sem láttam soha, nem hogy részegen.
Nem erőltette, hogy velük tartsak és nem próbálkozott klerikális átnevelésemmel. Ösztönösen tisztelte egy kamasz önálló gondolkodáshoz való jogát. Amivel ma is kitűnne az átlagból. Tudtam, hogy mindössze négy elemit végzett, és ezért nagyra becsülte a tudást, még az enyémet is, ami szerintem csak annak szólhatott, hogy gimnáziumi tanuló voltam. Náci bácsi vele született intelligenciával, a saját és ősei tapasztalatival a vérében általában bölcs rezignációval szemlélte a világot. Elmatatott a kertben, megetette a disznókat az ólban. A kertben nem engedett segíteni, mert gyorsan kiderült, több kárt okozok mint hasznot, mert nemigen tudtam megkülönböztetni a gyomot a zöldségpalántáktól. A disznóknak viszont önthettem a vályúba moslékot és vakargathattam a hátukat. Náci bácsi, aki konzervatív ember volt, azt is elnézte a pesti gyereknek, hogy szívesen szórtam a kukoricát, egyéb magot a tyúkoknak, csirkéknek és Lajos kakasnak a baromfiudvarban. Ez ugyanis szerinte női munka volt, nem férfinak való. A budi rejtélyéről Sári néni lebbentette föl a fátylat egy alkalommal, amikor Náci bácsi a gazdaboltba ment valami kerti szerszámot venni. Sári néni nagyon kedves, testes nő volt, aki istenien sütött, főzött. Tudta, hogy amit nekem elmond, harapófogóval sem húzzák ki belőlem. Elmesélte, hogy mindketten néhány holdas paraszt családból származnak és iszonyatos erőfeszítéssel, sok lemondással növelték a birtokot egy húszholdas gazdasággá. Voltak lovaik, disznaik, teheneik. Amire meglett a két gyerek és egyenesbe jöttek, kitört a II. világháború és Náci bácsi meg sem állt a Don-kanyarig. Csak ’50-ben tért haza a szovjet hadifogságból és még szerencsésnek mondhatta magát. Arra érkezett, hogy kuláklistára került, a padlást pedig tisztára söpörték. Végül rákényszerült, hogy bevigye a földjét a tsz-be. Igazán azonban az rendítette meg, hogy be kellett adnia a jószágot is a közösbe. Sári néni sok évtizedes közös életük során egyszer látta sírni Náci bácsit: amikor elvitték a Sárgát, meg a Pejkót, a két szép lovát. A fiúk a tanító úr szerint tehetségesek voltak, de a származásuk miatt gimnáziumba nem, csak szakiskolába mehettek. Igaz, így állást kaptak a városban, már családjuk is van. Náci bácsit az élet arra tanította, aki ugrál, az utána sokat ülhet. Így még a kocsmában sem fejtette ki véleményét a rendszerről. Egészen más bosszút eszelt ki. A budiba külön halmokba rendezte a hazai és a baráti országok vezetőinek a képét, és a maga módján adta értésükre, mit gondol róluk és hogy szerinte miként tehetnek valami hasznosat. Természetesen soha nem mondtam el Náci bácsinak, hogy tudok a titkáról, arról, hogy milyen egyéni módon áll bosszút minden megaláztatásért, szenvedésért. Érettségi után többé nem találkoztam velük. Jóval később ismét a falujukba vetődtem. A régi ház helyén már egy új kétszintes „palota” állt. Belestem a kerítésen át, de sem a budinak, sem Náci bácsiéknak nem maradt nyoma sem.
Szerző
Témák
WC budi falu

A Titanic a Kinizsi utcában

Publikálás dátuma
2020.03.29. 07:31

Fotó: Béres Márton / Népszava
Épp csak egy percre maradt nyitva a pesti Kinizsi utca 31. kapuja. Rajta belépve azonnal leesett az állam: szép terrazzo-padló, kényelmes pihenőpad, a magasban domborművek játszi puttókkal, a falfestményeken a négy évszak további angyalkák képében, aztán egy Madonna-szobor a kisded Jézussal, gyönyörű kovácsoltvas rács a lépcsőházban, az udvaron pedig Flórián-szobor és uralkodói címerek. Ráadásnak egy 1838-as árvíztábla, amelyet egy külső házfalról hozhatott ide valamikor egy előrelátó polgár. Aprócska csalódás, hogy ezen a házon – ahol a háború előtt még több festett üvegablak, az udvaron pedig márvány díszkút is volt - nem sok kinyomozni való akad. A főbb adatokat már a díszes homlokzat megüzeni: 1898-ban épült, az utca nevét („Kinizsy”) márványtábla, a hajdani tulajdonosét a kapu fölötti címerpajzs S betűje jelzi. Ráadásul a ház előterében csodával határos módon megmaradt a büszke építtető emléktáblája is: ez elmondja, hogy „Isten kegyelméből lett ezen ház tervezve és építve Szeleczky Lajos által”, majd hosszú lista sorol föl további Szeleczkyeket és az építkezésen közreműködő iparosokat. Kész csoda egy ilyen épület a Ferencvárosnak ezen a fertályán, de még nagyobb különlegesség lehetett 1898-ban, amikor még nem volt ott semmi. Átellenben állt a dohánygyár tömbje, pár házzal feljebb épp csak elkészült az Iparművészeti Múzeum, az utca túlvége pedig a Duna-parti építőanyag-telepek és a Közraktárak felé vezetett. (Csak negyven évvel később nyitják majd meg a Kinizsi utca elejét, így felépültekor a mai 31-es ház még a 23-as sorszámot kapta.) 
A közeli Bakáts téren túl, a frissen megnyitott Ferenc körúton még javában épültek a bérpaloták, ami pedig azon túl volt, arról egy évtizeddel később is így írt Vigand Rezső Budapest útmutatójában: „A német szó csak az utolsó évtizedben ritkult meg, a legújabb generáció ajkán. Az egykori majorosok és tejkereskedők ivadékai mindinkább felhagynak a gazdasági foglalkozással. Mióta a Ferenc-körút kiépült, az egész városrész rohamosan fejlődik, úgyannyira, hogy ma már a »legsötétebb Ferencváros« elnevezés csak mint múltjának jellemző emléke maradott fenn abból az időből, mikor külső részeiben állandóan hajszálon függött a személy- és vagyonbiztonság”. Mindezt csak azért mesélem, mert Szeleczky Ede Lajos éppen ebből a legsötétebb Ferencvárosból indult. 1886-ban hallunk először felőle, amikor az ipartestületi tagság érdekében kőműves mestervizsgát próbál tenni, de nem jár sikerrel. Később persze kiköszörüli a csorbát, és a kilencvenes években a testület előbb a kontárok kiszűrésén szorgoskodni hivatott IX. kerületi ellenőrnek, majd számvizsgálónak választja. Kőműves volt tehát, de ahogy haladtak az évek, előbb az építőmesterek, majd az építészek között tüntette fel magát a címtárakban. Gyakorlat tette alighanem a mestert: számos épületen dolgozott a Mester utca–Tompa utca környékén, közben felhúzta első saját bérházát is a Ranolder (ma Balázs Béla) utcában, hogy aztán annak árából vegye meg a Kinizsi utcai telket. Jó szeme lehetett az ingatlanokhoz, mert közben Budán, a törökvészi meg a rézmáli dűlőben is vásárolt telkeket – akadt köztük, amelyet öt év múltán 130 százalékos haszonnal adott el. Szeleczky Lajos szorgos és sokrétű tevékenykedés után, ötvenévesen jutott el oda, hogy a díszes kivitelű, háromemeletes, huszonöt lakásos bérház tulajdonosa lett. A márványtáblán felsorolt iparosok zömmel a Mester utca környékéről való kollégák: azt gondolom, hogy a Kinizsi utcai ház afféle áruminta-darab, eleven hirdetés volt, amelyen a Külső-Franzstadt megmutatta, mire képes. Ők mérsékelt áron működtek közre, Szeleczky pedig márványba vésette a nevüket, és ahol csak tudta, jó hírüket keltette. Neki már volt hol: a következő évben még a frissen megalakult FTC-ben is bizottsági tagság jutott neki. Az interneten föllelhető családi visszaemlékezés szerint a Kinizsi utcai bérház afféle Szeleczky-fellegvárként szolgált. Lajos és neje, Nonn Lujza a másodikon lakott, a férfi irodája a földszinten volt, és az épületben élt mind a hat, építőipari pályára lépett gyerekük, családostul. Megmelegszik ennek olvastán a szív. Más kérdés, hogy az 1900-as lakcímjegyzék tanúsága szerint Lajosékon kívül csak Irma és férje, Müller Rezső kőfaragó mester élt itt. A többi lakást csupa idegen - hivatalnok, magánzó, szabónő, hírlapíró, tanár, könyvkötő – bérelte. A ház mindenesetre igen jól jövedelmezhetett, mert 1892-ben Szeleczky megvásárolt egy nagy nyaralótelket Pesthidegkúton, a végében történetesen egy kegyhellyel: a domborművű Mária-kép előtt rendszerint a Remetére igyekvő zarándokok imádkoztak. Aztán a hatvanadik születésnapjára megajándékozta magát itt egy kápolnával: az 1910 augusztusában felszentelt, háromszor három méteres épület homlokzatára került fel a régi Mária-kegykép. Egy évre rá a kápolnát mindenestül átadta a helyi plébániának, a telek többi részén pedig felépítette a saját üdülőjét. Szeleczky Lajos 1916 nyarán, a közélettől teljesen visszavonulva hunyt el. Leszármazottai hamarosan túladtak a Kinizsi utcai házon, az egyik lánygyermeken kívül nem maradt ott más a családból, csak az építésre emlékező márványtábla.
Amelyen egyebek mellett szerepel egy bizonyos Szeleczky N. János is, aki a legendárium szerint Lajos öccse volt, az N. a Nepomuk név rövidítése. Rákeresve, az internet bugyraiban bukkan fel a Heti Válasz 2003-as közleménye, amely az Aqua folyóirat négy évvel korábbi cikkét idézi. Ebben egy bizonyos Barti József hajóskapitány tette föl állítólag azt a kérdést, hogy „mi a titka a máriaremetei ún. Titanic-kápolnának? Hogyan hozható összefüggésbe a hajó elsüllyedésével az 1912. április 15-én, 59 éves korában elhunyt Szeleczky Nepomuk János, akinek a hamvait itt őrzik?” De hát a hidegkúti kápolnában nem temettek el senkit. A Titanic nevét sehol másutt nem hozzák összefüggésbe Szeleczky épületével, csak itt, és a Titanic utaslistáján sem szerepel hasonló nevű ember. A kapitány által állítólag hivatkozott források közül az Ujság aznapi száma nem hozzáférhető, a Pesti Hírlap 1912. április 18-i kiadásában pedig nincs lista a négy nappal korábban elsüllyedt Titanic esetleges magyar áldozatairól. Cikkek sora szól viszont viszont egy bizonyos Rumpf Nepomuk János kéjgyilkos könyvkötősegédről, Schwartz Gizella kegyetlen orvtámadójáról. Hát akkor mi lett Szeleczky Nepomuk Jánossal? Furcsa, de tény: 1912 áprilisa után nem találni róla adatot, és a következő évben már arról szólnak a hírek, hogy a Práter utca 16. alatti bérháza Lajos bátyjára és birtoktársaira szállt, öröklés útján.
Szerző