Hírek a frontról

Amióta a miniszterelnök fölismerte, hogy a koronavírus – ellentétben a globális migrációval – Magyarországot is inváziós célpontnak tekinti, napról napra láthatóbb, hogy ő ezt a harcot nem a valóságban, hanem a kommunikáció frontján kívánja megvívni. Ha a valóságos győzelem lenne a cél, nem a Kínából, Iránból, Olaszországból érkező személyforgalom blokkolásával, a fertőzött helyekről jöttek szűrésével és az orvosok-ápolók védőeszközökkel történő fölszerelésével kellett volna kezdeni? (A vírus terjedését csak olyan országokban sikerült megállítani, ahol egymillió lakosra számítva nagyságrenddel több tesztet végeztek el, mint Magyarországon. Hogy mi miért nem tesszük, ugyanolyan rejtély, mint hogy miért nem tesztelik szisztematikusan legalább a megtalált fertőzöttek kapcsolatait.)

Merthogy a gyakorlatban mást tesznek. Az első hetet eltöltötték azzal, hogy megpróbálták összemosni a járványt a migrációval: mialatt az első magyar beteg, egy közel 100 éves asszony – akinek a fertőzöttségéről máig nem hajlandóak nyilatkozni, pedig közben a gyermeke is meghalt koronavírus-fertőzésben – már a kórházban feküdt, sőt el is hunyt, a kommunikációs hadtest azzal volt elfoglalva, hogy az egyébként egy kormányprogram keretében legálisan nálunk tanuló iráni diákokon, meg persze a migránsokon köszörülje a nyelvét.

Közben a kormány kialakította a saját, Európában egyedülálló „nemtájékoztatási” gyakorlatát, amely az információáramlás centralizációjára, az adatok monopolizálására, a betegség területi eloszlásának titokban tartására épül. Ebben a fázisban történt, hogy a nagyvárosi lakosság a biztonságosnak hitt vidékre menekült, ami a kormány által megosztott adatok alapján logikus lépésnek tűnhetett, a társadalmi kockázatot viszont biztosan fokozta.

Aztán jött a felhatalmazási törvény, amely felerészben arról szól, hogyan lehet a sajtó adatközlését korlátozni és szankcionálni. Jött a Kásler-levél, amely felszólítja a patológusokat, hogy csak azokat a halálokat írják a vírus számlájára, ahol semmi más halálokot nem lehet előkaparni. Jött a szelektív járulékcsökkentés, amelyből a katás és ekhós újságírókat (a kormányfüggetlen média nagyobbik felét) kihagyták. Jött a kormánykampány a nem a Fidesz-központból irányított sajtó hiteltelenítésére. És jött a reklámpiac bezuhanása, amely megint csak a média nem állami juttatásokból élő szegmensét sújtja keményebben. A sornak még nincs vége – nyomdai és terjesztési zónában is jöhetnek kellemetlen meglepetések –, de az első áldozatok máris látszanak: itt egy bércsökkentési bejelentés, ott egy lemondott főszerkesztő és egy felfüggesztett megjelentetés... Pedig még csak az elején tartunk.

A villámháborút indító kormányzat a kommunikációs offenzívát akár meg is nyerheti, de az ár borítékolhatóan nagy lesz: ha nincs a nyilvánosság kontrollja és korrekciója, az elmaradt vagy hibás intézkedésekért emberéletekkel fizethetünk. És a veszteséglistára könnyen odakerülhet a már amúgy is lerongyolódott magyar sajtószabadság maradéka is.