karantén;

2020-04-02 08:33:00

Karanténalkoholisták

Sajnos otthon, egyedül, magammal négyszemközt nem tudok inni, nekem társaság kell, nyugodt kocsmahangulat, a várakozásteli belépés egy helyre, a szétnézés enyhe izgalma, a megfelelő hely kiválasztása, az aktuális zaj, fényállapot és telítettség, azaz a terep felmérése, a bárpult, a csapolt sör, pár kedves szó a pultostól, a rendelés mámora, a méltányos borravaló összegének latolgatása. Aztán a távozás, az ajtó csilingelése, s visszalépés az alkotott világba.

Mióta szobafogságban vagyunk, se kocsmahangulat, se bárpult, se csapolt sör, pár kedves szót pedig itthon legföljebb a három apró kivi-növénykémmel válthatok, de azok meg olyan szófukarok, hogy rossz rájuk nézni. 

Ó, istenem, a Nagymező utcában a Komédiás Kávéház mennyire hiányzik! És szerda esténként a zongoránál Pisti, aki a kedvemért mindig eljátssza az Elmegyeket és a My way-t. Ültem a pamlagon, a zongorához közel, Pisti feje búbját néztem, s tűnődtem, hogy hányadik sörömet iszom. Mire odaszoktam, bezárt. Vagy a Király utcában a Legenda! Ez a kocsma a Király utca körúton inneni szakaszán található, vagyis egy világ választja el a körút másik oldalán folytatódó, „belső” Király utcától, ahol annak idején a valahai turistahordák csatangoltak, jótékonyan elkerülve a körúton túli, „külső” világot. Mire a Legendába odaszoktam volna, jött a vírus, és kiparancsolta a pult mögül kabai lóránt urat, akivel nem a házi sörökről diskuráltam, hanem irodalmi dolgokról.

De hol vannak már a csapolt házi sörök, a némaságukban is tevékeny írócimborák, meg az irodalmi dolgok? Kiütötte őket a vírus, és tetszhalott állapotban feküsznek valahol az emlékeinkben, egy különös világban, amelyből annyi fölsejlik még, hogy valaha volt, ám elmúlt. A minap, egyik este a Bajza utcai otthonomból lesétáltam a Lövölde téren és a Király utcán át a Károly körútig, onnan meg le egészen a Dunához, hogy megnézzem magamnak az újabban fehéren világító Lánchidat. A friss levegő volt a legmeglepőbb: olyan üde, tiszta, tavaszias levegő járta át Pestet kora este, mintha a Bükkben sétálnék, odahaza, Eger fölött, a zöld sörényű hegyek között. Ilyen lesz Pest, ha az emberiség kihal belőle, ilyen friss, üde, tiszta és tavaszias. A Dunánál, a máskor zsúfolt korzón rajtam kívül csak a villamosok jártak, pedig nem volt késő, éppen csak besötétedett. Eszembe jutott, hogy beülök egy sörre valahová, aztán bevillant, hogy nem lehet. Majdnem sajnálni kezdtem magamat, amikor rájöttem: boldog ember, akinek 2020 tavaszán csak amiatt fáj a feje, hogy nem talál nyitott kocsmát. 

Jókora kerülővel gyalogoltam haza, hogy tovább tartson: Kossuth Lajos utca, Rákóczi út, Thököly út. Alig lézengtek az utcán, kivéve a Blahát, ahol nagy csoportokban randalíroztak tizen-huszonéves bandák. Ez a világ, amikor nem látjuk? Ilyen félelmetes? Lehet, hogy igazából ilyen a világ, csak máskor nem lehet látni a tömegtől? Ezt már odahaza kérdeztem a három kivi-növénykémtől, de azt mondták, hagyjuk a dumát, inkább adjak nekik inni: szomjasak.