Európai életjelek

Tizenhat évnyi uniós tagság után még mindig csak tesztelgetjük, hogy mi is az a szerveződés, amelybe 2004 májusában beléptünk. Mintha tizenévesen összejöttünk volna egy lánnyal (vagy fiúval, kinek hogy), és azt látnánk, hogy harminc évesen is tud nekünk meglepetést okozni. Persze hogy tud – mi is neki –; egyrészt ő is változott, mi sem vagyunk már ugyanazok, másrészt meg lakva ismerni meg egymást, kerüljön akár némi tányércsörömpölésbe.

A saját generációm, a rendszerváltáskor felnőtt nemzedék anno az EU-népszavazáson fenntartás nélkül ikszelt az igenre. A környezetem visszajelzései és a vonatkozó kutatások szerint a többségünk ma is ugyanúgy tenne – már ami a voksot illeti, mert fenntartásaink azért támadtak közben. Nehéz földolgozni, hogy az Európai Unió éppen azon a területen teljesített a belépés óta a leggyengébben, ahol a legtöbbet vártuk tőle. Mire 1990-től 2004-ig eljutottunk, a realitásokat és a magyar gazdasági-politikai elit teljesítményét látva letettünk róla, hogy Magyarországból még a mi életünkben Ausztria lesz. Abban viszont bíztunk, hogy a viszonylag egyértelmű szabályrendszerrel és (mint reméltük) értékrenddel rendelkező közösség képes lesz rajta tartani az országunkat azon az úton, amelyről a történelmi tapasztalatok szerint mindig szeretünk letévedni – hol külső kényszerből, hol azért, mert olyan vezetőnk támad, aki kellő hatalmat érez hozzá. Idővel tehát arra korlátoztuk az elvárásainkat, hogy a tagsági státusz révén a magyar haza maradjon meg azokon a kereteken belül, ahol a társadalmi rend még leírható az „európai” jelzővel. És még ebben is sokszor kényszerültünk csalódni.

A 2011-es egyoldalú alkotmányozás óta figyelem, eleinte várakozással, később már csak olyasféle érdeklődéssel, mint szobatudós a tűre szúrt rovart, hogy melyik lesz az a skandalum, ahol elfogy az EU türelme; és hogy elfogy-e egyáltalán. Magamban előbb a szemérmetlen lopásra, majd az embertelen idegenellenességre tippeltem. De kiderült, hogy az Orbán-háznép és az udvartartás uniós forrásokból történő tollasodása nem izgatja a donorokat, amíg ők is jól keresnek az üzleten. Ami pedig a menekülteket illeti, úgy fest, hogy ha Orbánék nyársra húzva, lassú tűzön sütögetnék őket (ami egyrészt nem áll távol a muszlim jövevényeknek az országhatáron nyújtott szolgáltatásoktól, másrészt viszont ugyanazt kapják a kerítésig valahogy elvergődő afrikai keresztények is), az se váltana ki belőlük többet némi homlokráncolásnál.

Most meg csak pislogok, látva, hogy mintha épp a képviseleti demokrácia de jure felfüggesztésénél szakadna el a cérna – a sokszoros de facto felfüggesztés után –, egy színtisztán migrációmentes ügyben. Ez nemcsak az elmúlt évek kormánykommunikációjának hazug voltát világítja meg (mégsem Brüsszel bevándorlópártisága az összes konfliktusunk oka?), hanem azt is, hogy az „európai demokratikus értékek” nevű valami nyomokban esetleg mégis létezik. Ami, ha így van, azzal a csalfa reménnyel kecsegtet, hogy talán mégsem kalkuláltunk rosszul tizenhat évvel ezelőtt.