Egy verskedvelő gondolatai – a költészet napjára

Ha számba vesszük, hány alkalom van egy évben, hogy megkülönböztetett figyelemmel forduljunk a magyar kultúra felé, akkor nyugtázhatjuk, hogy nem lehet okunk panaszra. Ha azt vizsgáljuk, hogy a magyar társadalom mekkora hányada érdeklődik ezen ünnepek iránt és hányan vannak, akik csak ilyen alkalmakor, vagy még ilyenkor sem találkoznak a kultúrával (kulturális alkotásokkal-termékekkel, vagy szolgáltatásokkal), akkor már van okunk panaszra.

Költőóriások

Van a kultúra ünnepei között egy, amelynek névadója az a 115 évvel ezelőtt született, fiatalon elhunyt költő – egy rövid ideig a Szép Szó társszerkesztője –, József Attila, aki a magyarok nemzedékeit tanította, s tanítja mind a mai napig, „nem középiskolás fokon”. Erre akkor tett fogadalmat, amikor eltanácsolta az egyetemről a szegedi egyetem „fura ura”. Nem tisztem a munkásságát elemezni, csupán utalni szeretnék majd néhány, számomra fontos versére. Ő az a költőóriás, akinek a művészi és emberi nagyságáról írta Nagy László a hozzá címzett versében: „Tudtad, tudom én is: a nagy: te vagy, s te, a Mindenség summáslegénye részt se kaptál, pedig az egészre futotta érdemed.”

Ő az a költőóriás, aki többek között azt üzeni a mai nemzedék számára (is), hogy a „A mindenséggel mérd magad”, hogy ne legyünk megalkuvók, vagy ahogy írja: „Nincs alku - én hadd legyek boldog!” Ma is érvényes tanáccsal szolgál a Dunánál című vers egyik sorával: „rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk, s nem is kevés”. Ma is sokan tudnak azonosulni, azzal a gondolattal – s talán nagyon sokan vannak a megélhetésüket (kényszerből) határon túl keresők között, akik naponta elmondják a verssort –, amit a Hazám című versében írt: „édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” Megérint bennünket az „Óda”, amely a világirodalom egyik legszebb szerelmes verse. Elgondolkodtat és megállásra késztetnek a bölcseleti versei, mint például az „Eszmélet” vagy az „Elégia". Megkerülhetetlen a „Mama” című verse, amelyben megidézi nehéz sorsú édesanya alakját, az anya-fiú nem éppen ideálisnak mondható kapcsolatát. A „Tömeg” és a „Levegőt” című verseinek minden sora mankót ad a kiszolgáltatott, a társadalom peremére szorított társadalmi réteg számára, hogy követelésekkel lépjen fel sorsának megváltoztatása érdekében.

Ötvenhat év óta minden évben április 11-én József Attila születésnapján ünnepeljük a magyar költészet napját. Versein keresztül emlékezünk a költőre, méltatjuk munkásságát és egyben „tisztelgünk a magyar líra előtt”. Az egyik pályatárs Szabó Lőrinc szerint: „A költészet a teljes ember megnyilatkozása, az érző és gondolkodó igaz emberé. Igazi mivoltában senkitől sem lehet tehát idegen.” Egy másik pályatárs – Radnóti Miklós – szerint „egy vers milyen veszélyes, ha tudnád, egy sor is mily kényes és szeszélyes, mert bátorság ez is”. Kosztolányi Dezső pedig arra figyelmeztet, hogy: „Aki csak a mesteri címre tart igény, s nem arra, hogy egy nép tanítómestere legyen, annak itt nincs helye.” A költészet magyar mestereiben nincs hiány! Ha végigtekintünk a hazai irodalom történetén, akkor azt látjuk, hogy minden kornak megvolt a maga ünnepelt költője, és sokan vannak olyanok is, akik kimagasló tehetségük által a nép tanítómesterévé is váltak.

A magyar költészet napján nem feledkezhetünk meg egy másik évfordulóról, ugyanis 120 évvel ezelőtt, ugyancsak április 11-én született Márai Sándor író-költő, újságíró. Ami közös az ő és József Attila életében, az – ugyan eltérő okokból – hánytatott sorsukban keresendő. Kalandos élete volt, hosszú évekre keresztül emigrációba kényszerült. Versei kevésbé ismertek, kivétel lehet a „Halotti beszéd”. Talán a legtöbbet olvasott regényei közé tartozik az „Egy polgár vallomásai”, az „Eszter hagyatéka” és „A gyertyák csonkig égnek”.

Mitől jó egy vers?

Tanítani, csak jó versek által lehet. Hogy mitől jó egy vers? Nehéz meghatározni. Másként közelíti ezt meg az irodalomtörténész, a versszavaló művész, a magyar irodalmat tanító tanár és az is, aki „csak” olvassa azokat. Véleményem szerint a jó vers elsősorban az érzelmeinket mozgatja meg, s csak másodsorban – lehet, hogy többszöri olvasás után – hat az értelemre. A jó vers iránytű életünk minden szakaszában. A jó versből idézünk a születés, az elmúlás, az esküvő, a névnap, az iskolai ballagás alkalmából. A jó vers kiindulási alap az ünnepi, vagy egyéb alkalommal beszédet mondó politikus számára. A vers – ahogy az irodalom minden műfaja – gazdagítja a személyiséget és a fantáziánkat, érzékenyebbé és magabiztosabb társalgóvá tesz, bővíti szókincsünket, pihentet, szórakoztat. A vers és annak megtanulása fejleszti memóriánkat.

Nem tagadom elfogultságomat a költészet iránt, ha szabad egy ilyen ünnepi alkalomkor a személyes kötődésről beszélni. A versmondás, a versmondó versenyeken való részvétel több évtizeden keresztül életem meghatározó része volt. Igaz, olyan pályára készültem, amelyhez hozzátartozott számtalan, a fentiekben is hivatkozott költemény memorizálása. A pálya „elúszott”, de a versek szeretete megmaradt. Nem hivatásszerűen írogató emberként a legfőbb segítőim azok a versek, amelyeket 6-tól 18 éves koromig megtanultam.

Magyar irodalmat tanító tanárok gyakran panaszkodnak, hogy a tanulóik jelentős részénél egyfajta távolságtartás figyelhető meg a kötelezően megtanulandó versekkel szemben. Ez azért is meglepő, mert többségük a hazai óvodapedagógiai gyakorlatnak köszönhetően verseken-mondókákon nevelkedett. Olyan költők gazdagították szókincsüket többek között, mint például Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Kányádi Sándor, Donászy Magda, Csukás István. A távolságtartás egyik oka lehet, hogy tantárgyként tanítják a verseket, ahogy más műfajokat is. Ez azt eredményezi, hogy azok a tanulók, akiknél „az irodalmi élmény visszaadásának a képessége nem olyan, mint amit a tantárgy megkövetel”, kudarcot szenvednek, s egyben utálattal tekintenek a költeményekre. Erre hívta fel a figyelmet Jókai Anna már a hetvenes évek elején egy vele készített interjúban. Meg még arra is, hogy a versek megszerettetéséhez „szakszerű elemzés, változatos módszertan, a költők iránti tisztelet az elemző részéről hangulatilag jó időpont, és a verset olvasni tudó tanár szükséges”. Az is hozzájárul a versek megszerettetéséhez, ha a tanuló kora és a költemény gondolatisága találkozik.

Ki olvas manapság?

Elgondolkodtató, hogy miért megy ritkaságszámba, ha egy gyerek verseskötetet kér születésnapjára/névnapjára, vagy karácsonyra? Miért tartják társai különcnek, ha szabadidejében verset olvas? Vajon a gyerekek többsége megtapasztalhatja, hogy otthon a családban a szülők verseskötetet forgatnak, vagy néha-néha verset olvasnak? Már az évente eladott verseskötetek példányszáma is azt bizonyítja, hogy nem. Azt sem láthatják a gyerekek nagyon sok családban, hogy más műfajt viszont olvasnak. Kár, hogy arra nincsenek – a közelmúlt kutatásaira alapozó – megbízható adatok, hogy hány háztartásban vannak és ha vannak, akkor milyen típusú könyvek. (Egy 1999. évi Háztartás Monitor felvétel szerint a háztartások 13 százalékában nincsenek könyvek.) Nem ismerek olyan kutatást sem, amely arra kereste volna a választ, hogy kortárs költőink mennyire ismertek. Véleményem szerintem egy ilyen kutatás megdöbbentő eredményt mutatna, különösen annak ismeretében, hogy szép számmal vannak olyanok is (nem csak az aluliskolázottak), akik klasszikusoktól tanult verseket sem tudnak összekapcsolni szerzőjükkel.

A költészet napján, a líra ünnepén ki kell mondani, hogy nincs még egy olyan hivatás, mint az íróké és a költőké, akik méltóbbak lennének arra, hogy a nagy nyilvánossággal közöljék gondolataikat a hazáról, hazaszeretetről, a nemzeti sorskérdésekről, az egyéni és nemzeti szabadság óhajáról, a szerelemről, az anyaságról, stb. A költészet napján a líra ünnepén szólni kell azokról is, akik a versek népszerűsítésére vállalkoznak. Ilyen „vállalkozók” voltak már az ún. hősénekmondók is. Magyarországon „az 1820-as évektől terjedt el a diákságban a magyar költők műveinek nyilvános előadása a német nyelvű oktatás ellensúlyozásaként” (Böhm Edit: A magyar versszavalás története, 2009.) A versmondás intézményesülése pedig olyan nevekhez kapcsolódik, mint Ascher Oszkár, Major Tamás, Gobbi Hilda, Horváth Ferenc, Jancsó Adrienne, Keres Emil, Mikes Lilla, Berek Kati, Fodor Tamás, Latinovits Zoltán. A népszerűsítésben nem nélkülözhetők a verses antológiák – mint a „Szép versek” vagy „Az év versei” –, a Versmaraton, amikor költők olvassák fel verseiket 12 órán keresztül, a „Szaval a suli” pályázatok, amelynek keretében kortárs vers közös elszavalására vállalkoznak iskolai csoportok, továbbá a verseket író (ifjú) generáció, és a slammerek (2018-ban 56 új verseskötet került ki a könyvpiacra, ami az ezt megelőző 10-15 évre nem mondható el). A népszerűsítésben megkerülhetetlen szerepe van a Magyar Versmondók Egyesületének és azt hosszú időn keresztül vezető – sajnos a közelmúltban elhunyt – Kiss Lászlónak.

Nehéz időket élünk! A koronavírus karanténba kényszerít bennünket. Ez a kényszer szülte helyzet lehetőséget biztosít olyan tevékenységek végzésére is, amelyek elviselhetőbbé teszik napjainkat. Fogadjuk meg Dragomán György tanácsait: minden nap olvassunk el egy verset, és minden héten legalább egy regényt.