Jégre tették a hazai hokit

Kanadában több fedett csarnok volt, mint Magyarországon játékos, mégis egy osztályban játszhattak: 12 éve jutott az A csoportba a válogatott.

A tucatnyi eltelt esztendő nem kerek évforduló, az egyetemes magyar sportban betöltött szerepe miatt azonban egyáltalán nem túlzás megemlékezni a szapporói hősökről. Márpedig vasárnap pont tizenkét éve, hogy húszegynéhány fiatal férfi és egy végletekig eltökélt kanadai-olasz edző véghezvitte azt, amire még irreálisan sem kínálkozott esély, és elővezette a magyar jégkorong holdra szállását.

Hetven év szünet után 2008. április 19-én jutott ismét a legmagasabb osztályba a magyar válogatott. A helyszín Japán, Szapporó városa, a fiúk a csoport mind az öt meccsét megnyerték és összességében 15 góllal ütöttek többet, mint amennyit kaptak. „Azok a napok meghatározták a sportág jövőjét, és mivel a csapat tagjainak több mint kétharmada ma is a hokiban dolgozik, ezért mondhatom, hogy az a gárda most is komoly hatással van a magyar jégkorongra” – gondolta tovább a feljutás sportágra gyakorolt jelentőségét a szapporói csapatkapitány, Kangyal Balázs. Aki egyébként sokkal korábbra teszi azt a dátumot, amikor a sportág szintet lépett: „Mindenki csak a 2008-as valóban euforikus napokat szokta emlegetni fordulópontként, de ennek komoly előzményei voltak. Egyáltalán nem az történt, hogy egyik napról a másikra lett egy A csoportos válogatottunk. Én úgy számolom, a döntő lépést már 2002-ben megtettük, csak akkor még nem értük el oda, ahova 2008-ban.”

Kangyal szerint a feljutás előtt hat évvel már komoly változásokat éltek meg a hazai hokiban. Kercsó Árpád korosztályos edző '75-76-os generációját a szövetség felkarolta és menedzselni kezdte. Hozzájuk csatlakozott néhány kortárs fiatal (idősebb Ocskay Gábor fehérvári utánpótlás-csapatából), többek között ifjabb Ocskay Gábor és Palkovics Krisztián, akik gyorsan beilleszkedtek, és a többiekkel együtt fejlődtek.

„Ocskay Gabi munkássága egészen kiemelkedő volt, és az életét áldozta erre a sportra. Ha nincs az ő agilitása, szerintem nehezebben értük volna el ezt a sikert” – emlékezett a tragikusan fiatalon, az A csoportba jutást követő hónapokban szívinfarktusban elhunyt csapattársra Kangyal. Egyúttal megjegyezte, az is benne lehetett a pakliban, hogy korábban még nem álltak készen egy ekkora sikerre, és meglehet, az a kis szerencse is hiányzott, ami Szapporóban megvolt: „A japánok és ukránok ellen nem volt elég a kiváló teljesítmény, kellett egy kis mázli. De tettünk érte” – összegezte a történteket.

A kérdés ennyi idő elteltével már nem az, hogy miként élték meg a korszakos sikert, és ez mennyiben változtatta meg az életüket, hanem az: ha ma állnának ugyanilyen feladat előtt, akkor ugyanazt és ugyanúgy csinálnák-e, mint tizenkét éve?

„Ez jó kérdés, de én úgy vagyok vele, ha utólag nem változtatnék rajta sokat, akkor eredendően jól csináltuk akkor is. Nos, ma sem lenne sok különbség, nemigen tudok olyan eseményt vagy jelenetet felidézni, ami miatt tizenkét évvel később nagyon csóválnom kellene a fejemet. Úgy volt jó, ahogy történt a hibáival és a pozitívumaival együtt” – fogalmazott a csapatkapitány.

Pat Cortina, a kanadai-olasz szövetségi kapitány szerepe megkerülhetetlen a történetben: a mérhetetlenül precíz északi szaktudás ötvöződött benne a mediterrán szemlélettel, a válogatott játékosok még ma sem tudják összeszámolni, hogy dühében hány óráját és szemüvegét verte szét a palánkon. Cortina személyisége egészen összetett kérdés Kangyal szerint: „A magyar sport erőssége a magyar emberekből fakadó különlegesség. Van bennünk tehetség vagy isten adta extra, de ezeket fel kell ismerni és tudni kell használni. Pat ebben volt különb a többi edzőnél. Nem könyvekben leírt dolgokat tanított. Hanem felismerte a különbözőségeket és ezeket kezelte. És nem csak a felismerésig jutott el, hanem ezt a csapat javára tudta fordítani. Szerintem ez az egész magyar sport kulcsa. A sport mindig lehetőséget adott arra, hogy ez a nemzet, ez a kis ország mérete ellenére valamilyen módon erősebbé váljon. Akkoriban Kanadában több jégpálya volt, mint nálunk játékos, végül mégis egy ligában játszottunk: az ilyen helyzetben egy edzőnek olyasmit kell mutatnia, ami teljesen eltér az átlagostól. Pat ezt tudta mindenkinél jobban.”