Csökkentés

Sokan emlékszünk még a szóra: a Fidesz-kommunikációban a népnyúzó Gyurcsány- illetve Bajnai-kormányok megszorításainak, és általában a nemzetsors rontásának a szinonimája volt az ágyszámcsökkentés. Amúgy valóban csökkent is az aktív ellátást nyújtó kórházi ágyak száma, méghozzá 2000-től 2013-ig folyamatosan. Az élesebb szeműeknek nyilván föltűnik, hogy a jelzett időszakba beleesik öt olyan esztendő is, amikor Orbán Viktornak hívták a kormányfőt, ami arra látszik utalni, hogy itt a jobb- és a baloldal között nem az országvezetési, hanem a történetmesélési képességben mutatkozik jelentős különbség, de ez most mellékszál. A lényeg az, hogy 36 ezres, azaz 60 százalékos de facto ágyszámcsökkentéssel Magyarországon még soha senki nem próbálkozott.

Korábban mindig az volt az érv, hogy a kórházi ágyak jelentős része üresen áll. 2007-2008 táján 24 százalékot mondtak – Orbán most bepróbálkozott egy magasabb, egyharmados állítással, ami, ha reális, 13 évnyi ágyszámcsökkentés után legalábbis érdekes. De nézzük inkább a dolog gyakorlati oldalát, vagyis azt, hogy miért csinálhatják ezt az egészet. Ha az állami egészségügynek ki kell ürítenie az ágyak hattizedét, hazautalva a betegeket, akkor nemcsak maguk a bútorok szabadulnak fel, hanem a kórházak is mentesülnek az ellátás anyagi terhei alól (hiszen a betegekkel együtt a költségeket is outsourcolták, áttéve a lakosságra). A kormány tehát máris hozzájutott egy jelentős summához a koronavírus-betegek kezelésére – azok zsebéből véve ki a pénzt, akik az eddig a kórházakban fekvő betegeket gondozták –, ráadásként pedig orvosok és ápolók seregéhez is, akik szintén bevethetők a járvány frontján.

Kérdéses persze, hogy ha a hadműveletet sikeresnek érzik, azaz mondjuk egy év múlva ki merik jelenteni, hogy lám, a magyar egészségügy ennyi „civil” ággyal is milyen jól elketyeg, akkor a most elrekvirált kórházi kapacitásokat vajon visszaadják-e. Bízni csak a kormányfő szavaiban tudunk: szerinte minden lehetséges, de megszorítás, az biztosan nem lesz.