Rendőrökkel haza

Ezeket a sorokat már itthon, a szekszárdi hatósági karanténból írom, miután négy országon át 2900 kilométert megtéve hazaérkeztem (Szekszárd) a málagai garzonnál kicsit tágasabb cellámba. Annyi a különbség, hogy az ajtóból már nem a tenger misztikumára, hanem kedélyes tűzfalak konkrétságára láthatok, és időnként benéz néhány rendőr, hogy tényleg itt vagyok-e, s még egy üveg savanyúságért sem ugrottam-e el a közeli boltba. Az ajtón ijesztő piros matrica tartja távol a hívatlan vendégeket. (Az antiszociális énem ezt még a karantén után sem venné le.) Az első pár napban szinte körülrajongtak a hivatalok, a rendőrök után elhozták a karantént elrendelő határozatot, az önkormányzattól felhívtak, hogy meg tudom-e oldani az ellátásomat, mert ha nem, ők szívesen segítenek. Meglepetten vettem észre magamon a meghatódottság jeleit, hogy végre törődik velem az állam nevű képződmény. Persze inkább magát félti most tőlem a gondosság nevében, de akkor is. Azt a gondolatot meg gyorsan elhessegettem, hogy ennyi buzgalom mellett tán a gyors tesztelés kevesebb embernek adott volna munkát.

Épp a hatóságokkal való találkozás késleltette bennem leginkább az elindulást. Ez még kitörölhetetlen, csontokban lerakódott ká-európai reflex, hogy semmi jót nem várhatsz hivataltól, egyenruhás embertől, portástól, nem érted vannak, hanem a hatalom kisebb-nagyobb morzsáival élnek vissza. Nem megoldani akarják a felmerülő problémát, hanem az intézkedés rítusával is jelezni a fennálló hierarchiát. És akkor még nem is beszéltem a határátkelés szorongásairól, hiszen a garzonból úgy tűnt, megint leereszkedtek Európára, ha nem is a vas-, de a gézfüggönyök.

Megbüntetnek, nem engednek át, visszafordítanak – ezeket ragoztam félálomban forgolódva, mintha saját diktatúrám foglya lettem volna. Ezzel szemben kimondottan simára sikeredett az út. Spanyolországban állítottak meg legtöbbször, az első háromszáz kilométeren kétszer is. Udvariasan, maszkban érdeklődtek, hogy mégis mit keresek a szinte teljesen üres, csak a komótos teherautók által használt autópályán, amikor szükségállapot van az egész országban, és a munkába indulókon kívül mindenki az otthonában ül a fenekén. Home, casa, domi – variáltam azokat a szavakat, amelyektől a gyors szabadulást vártam. Hungría, Budapest – tettem hozzá még kettőt, mire kikerekedett a szemük. Tán magukban latolgatták, hogy ők hazamennének-e, megtennének-e ekkora utat az ismerős ismeretlenben, fontosabb-e az egészség, mint a család. De aztán már adták is vissza az okmányokat valamilyen szánalommal kevert együttérzéssel, hogy hát akkor hajrá, masírozzak végig a félig kihalt Európán, hogy – akárcsak a jobb mesékben – az út végén megtaláljam, amit keresek. Küzdjek meg az egyfejű sárkánnyal, álljam ki a próbákat és egy nem létező birodalomban nyerjem el a fél királyságot.

Aztán a hirtelen jött, ám annál kitartóbb zápor (lásd még: mesebeli fordulat) elmosta a többi ellenőrzőpontot, már csak az esti, ideiglenes szállásom előtt kellett meggyőznöm a rend őreit, hogy igaz, hogy hazaindultam, de még aludnék egyet ezen a kis tengerparti településen Barcelona alatt. Tennék még pár utolsó lépést az elárvult fövenyen, hátha tudok még valami nyomot hagyni magam mögött, ami kitart a reggeli dagályig.

A francia párost a határ utáni autópálya felhajtón (a határon szinte észrevétlenül suhantam át) már jobban érdekelte az anyósülésen kínjában nyávogó macska, mint bármi más. (Mirci kimondottan gyűlöli az utazást, tehetetlenül járja be az autó minden szintjét és zugát, a csomagok tetejéről lekúszik az ülés alá.) Csak intettek, és már mehettem is tovább. Az olaszok nem sokkal Nizza után már ügyet sem vetettek rám. A négy carabinieri (vagy poliziotto) lazán támasztotta a korlátot vagy az autó elejét. Csak épp rápillantottak a rendszámra, mintha azt mondanák, az is bolond, aki ma önként jön Észak-Itáliába. És tényleg: a hétórás út alatt, amíg a legszebb olasz városoknak integettem az autópálya távolából, több mentőautóval találkoztam, mint korábban bármikor. Nem szirénáztak, nem siettek különösebben, csak tartottak valahová, ahol szükség volt rájuk. S közben odalent a viaduktok és szurdokok mögött képeslapra illően csillogott a tenger.

A legnagyobb letolást a szlovén–horvát határon kaptam, mert a GPS-re hallgatva (felkínált egy rövidebb útvonalat) áttévedtem oda is. A szemem már a magyar feliratokat kereste, amikor rájöttem, hogy rossz helyen járok. A határon egy lelket sem láttam, így csak áthajtottam a bódék között. Amikor pár percre rá már visszafelé gurultam, hirtelen megelevenedett a placc: a felbőszült határőrök kézzel-lábbal magyarázták, hogy mégis mit képzelek, csak úgy megállás nélkül áthajtani egy határon! Semmi ellenőrzés, semmi keresztkérdés. Az okmányok vészjósló átvizsgálása. Hát ezt a magatartást mindenhol büntetik. És nem értették, miért vigyorgok. A sok észrevétlen, légies határ után – Európa nyugati felének mániája! – végre tényleg hazaértem. Jámboran és meghunyászkodva hagytam, hogy kitombolják magukat, majd úgy intettem nekik, miután elengedtek, mintha csak a családom távoli rokonait üdvözölném. A mindig zsörtölődő nagybácsikat.