Ágyszámtan

Megvannak a rapid kórházkiürítés első áldozatai (ízléses lenne most egy Mengelézés Lázár Jánostól, mint 2007-ben). Hívhatnánk őket az orbáni háborús retorikával élve a nagy ágyfelszabadítási hadművelet óhatatlan veszteségeinek. De olyannyira béke van, hogy május 4-én a kormány fokozatosan elkezdené a korlátozások feloldását, meg – fokozatmentesen – az érettségit, mondván: előttünk a plató, a koronavírus-fertőzöttek száma már csak lassuló ütemben emelkedik.

Másfelől viszont ugyanazon kormány szerint félszázezer üres kórházi ágyra és nyolcezer lélegeztető gépre van szükségünk, mert föl kell készülni a legrosszabbra. Mintha egyszerre feltételeznék a krízis hiperoptimista és szuperpesszimista kimenetelét, aszerint, hogy épp melyik passzol ahhoz, amit csinálni akarnak. Ahogy a nemzet hóálcaruhás kórházi fürkésze fogalmazott (szólhatnának neki, hogy nem vezénylő tábornokra emlékeztet benne, hanem inkább egy albínó Micimackóra): reméld a legjobbat, és készülj a legrosszabbra. Pedig valójában csak egyetlen terv van: akkor is, amikor százezer gyereket, illetve pedagógust összeterelnek a poroszos oktatás nagyobb dicsőségére – vizsgának lennie kell –, meg akkor is, amikor hazaküldik a combnyaktörött nagyit a borsodi zsákfaluba, bízva benne, hogy a Pesten élő gyerekek vagy a Hamburgban egyetemre járó unokák majd ellátják. A megúszás.

Amúgy, ha valóban elértük a platót, akkor fölösleges volt a Taigetosz-akció, mert az üres ágyak (Kásler úr szerint az összes ágy harmada!) is elbírnának a stagnáló betegszámmal. Ha viszont nem értük el, akkor istenkísértés érettségiztetni meg a gazdaság újraindítását szervezni. Van persze egy harmadik lehetőség is, amit az USA-ban az ottani szélsőliberálisok úgy mondanak, „mentsük a gazdaságot a gyengék feláldozása árán”. (Magyarul: a második hullámban rengetegen halnak meg, de a GDP esetleg jobban alakul.)

Gyönyörű keresztény gondolat – amennyiben tényleg ez a kormány szándéka, szívesen meghallgatnánk róla a járvány kezdete óta feltűnően hallgató egyházak véleményét.