Félni tudni kell

Ha úgy jövünk ki a karanténból, hogy nem fejlesztettünk egy új készséget vagy nem vágtunk bele rég halogatott tervünk megvalósításába, akkor korábban sem az idő, hanem a kitartás és az önfegyelem hiányzott belőlünk – az efféle „pozitív motivációs” sokk a tökéletlenség érzetét keltve terjed a világhálón. De az a dráma valóban, ha e trauma idején nem tanulunk meg kínaiul és nem teszünk föl reggelre kelve ropogószsemle-fotót a Facebookra? Boros András pszichológustól kértünk feloldozást.

Mielőtt megnéznénk, miért kártékony a „rögeszmés produktivitás” pozitív motivációs terrorja, fejtsük meg, mi zajlik bennünk ezekben a hónapokban.

Az ember fontos érzete és tudata, hogy hatni tud a világra, kompetens, és valamilyen viszonylag adekvát, értelmes választ képes adni a környezeti hatásokra. Ha valami vonzó, akkor odamegy, ha taszító, akkor elmegy, ha dühítő, akkor, mondjuk, széttöri. Azokban a helyzetekben, amelyekben jártasak vagyunk, van egy válaszkészletünk, vagyis ismerős helyzetekben különböző mértékben, de alapvetően kompetensnek érezzük magunkat. Senki nem úgy érzi többnyire, hogy kontrollálhatatlan számára az élet, kicsúszott a lába alól a talaj, vagy ha igen, ott baj van. Általában van egyfajta biztonságérzet, és ehhez kötődően egy viszonylag biztonságos kép magamról, hogy én azért alapvetően alkalmas vagyok. A teljesen vagy nagyrészt ismeretlen helyzetekben viszont kisebb-nagyobb félelem keletkezik bennünk.

Ami teljesen indokolt, nem?

Ez a félelem jogos, vagyis természetes reakciónk. Olyan, mint amikor leesik egy tárgy mellettünk, és odakapjuk a szemünket, hogy lássuk, mi történt. A félelem abban az értelemben evolúciós termék, hogy amit nem ismerek, amit nem tudok kontrollálni, attól távol tartom magam, elmenekülök, amíg meg nem ismerem, mert nem akarok megsérülni. Ez egy jogos törekvés, ez a félelem funkciója.

Miközben megtanulunk egy pózt, hogy félni nem menő.

Így van. Most olvastam éppen azt a sokat emlegetett Bibó-idézetet, hogy „a demokrata nem fél”. Szerintem ez így hülyeség. A demokrata inkább nem menekül, beleáll a félelmetes helyzetbe is, de félelem benne is keletkezik, az biztos. Mindeközben a társadalom azt sugallja, hogy csak a gyáva emberek félnek, és az a fasza gyerek, aki ki sem ejti a száján a félelem szót, hanem azt a szépen megfogalmazott maszlagot mondja, hogy „csak egy kihívás van előttem”. Amíg a társadalom negatívan címkézi föl a félelmet, az pluszteherként jelenik meg az ismeretlen, félelmetes helyzetekben, mert azt kell éreznünk: nem elég, hogy félek, de még hülye is vagyok emiatt, és azért rosszul érzem magunkat. Ez egy dupla teher. Van tehát egy bizonytalanság, mert fogalmam sincs, két hónap múlva mi lesz, így ezért ehhez alkalmazkodni sem tudok. De még ha tudnám is, hogy lesz valami két hónap múlva, a megváltozott körülmények mindig hoznak újat, és ettől mindig félelmetesek, ami szorongással, bizonytalansággal, alkalmatlanságérzéssel jár. És ráadásul félelmet érezni ciki, tehát még az önbecsülésünket is betámadja ez a helyzet. Így állunk most.

Emberemlékezet, vagy mondjuk a világháború óta megtanultuk, a félelmetes helyzetekre általában számítani lehet. Dél-Amerikában például fel lehet készülni a drogkartellek vagy az esőerdők veszélyeire. (Ehhez képes kellemetlen a terrorizmus szabálytalan és logikátlan fenyegetése, de az lokálisabb és megismerhetőbb.) Most láthatatlan és jószerével ismeretlen az ellenség. Milyen a normális és milyen az abnormális válasz erre?

Nem használnám az abnormális szót. A megváltozott helyzetekre tudunk adni konstruktív és destruktív válaszokat. Vagyis olyanokat, amelyek megfelelnek az információhiánynak, a bizonytalanságnak, meg olyanokat, amelyekkel még rosszabbá tesszük a helyzetet. Utóbbit hívnám destruktívnak. Az említett kompetencia csökkenéséből zavarodottság következik, amikor állatira nem tudjuk, hogy mi van. Az említett példában is lehetnek kiszámíthatatlan dolgok: honnan jön az esőerdei kígyó, ágyúval lő-e rám a drogkartell, megvéd-e a páncélingem, azért ebben van némi bizonytalanság, lássuk be. De ez a bizonytalanság mégiscsak benne marad egy sávban. Amikor fenn akarom tartani a látszatot, hogy kompetens és erős vagyok, minden helyzetet bizonytalanság, gyengeség vagy nem tudás nélkül akarok megélni, akkor úgy kell csinálnom, mint aki uralja a helyzetet, tudja, mi fog történni, ezért nyugodtan heverészek a dél-amerikai fűben. Ebben az állapotban nagyon könnyen pofára lehet esni. Viszont, ha felvállalom, hogy egy csomó mindent nem tudok, mert nem állnak rendelkezésre megfelelő információk, az természetszerűleg összezavar rövidebb-hosszabb ideig, de legalább tudom, hogy mit keressek, miről kéne többet megtudnom. Képzeljünk egy csapatot, amelyik elveszik éjszaka az erdőben, és valaki hasraütésszerűen azt mondja, „tudom, merre kell menni”. Van egy százalék esélye, hogy jó irányt mutat, de sokkal jobb lenne azt mondani, hogy „figyeljetek, nem tudjuk, mi van, kezdjünk el tájékozódni, te szerezz térképet, te gyújts tüzet. Fogalmam sincs, mit kellene csinálni, de biztos, hogy több információ kellene a jó döntéshez”. A bizonytalanság egészséges szintje nagyon fontos az ilyen helyzetekben, mert maga a helyzet bizonytalan. Ilyenkor sokan abban találjuk meg a biztonságunkat, hogy egyszerűen a homokba dugjuk a fejünket, nem veszünk észre dolgokat. Nem vesszük például, hogy semennyire nem tudjuk, meddig fog tartani ez a világjárvány.

De reménykedni nagyon tudhatunk akár indokolatlanul is.

Nem tudom, kiben milyen hatást váltott ki Orbán Viktor bejelentése a május 3-i tetőzésről, de bevallom őszintén, én elkezdtem álmodozni. Egy ezrelék az esélye, de milyen jó lenne, ha igaza lenne. Milyen jó lenne, ha lenne egy ember, egy Jézus, egy vátesz, aki meg tudja mondani, hogy meddig tart ez az egész, mikor lesz a csúcspont, tudok-e szeptemberben már dolgozni vagy csak jövő nyáron, esetleg soha többet. Ezt azért mondom, mert elsősorban csoportokkal dolgozom, érzelmekkel, emberi érzésekkel, ahol nekem alapvető a személyes jelenlét. Ez most nem megy.

Annak milyen hatása lehet, hogy a korábban ütőképes, de legalábbis annak látszó nagyhatalmak, nemzetek rogytak meg, és nem várhatunk tőlük megoldást?

Egy útelágazásnál állunk ilyenkor, úgy látom. Az emberek egyik része balra megy, a másik jobbra. Az egyik része még jobban szorong, mert hitt abban, hogy van valaki, aki tudja a megoldást – ez a megváltóváró attitűd –, és legfeljebb arról lehet szó, hogy rossz vezető ül a kormánynál, Trump pojáca, Sanders jobban tudná. Talán igen, nem tudjuk. Korántsem vagyok Orbán-hívő, de attól tartok, hogy ha volna is kedvenc politikusom, ő sem tudná nagyságrendekkel jobban kezelni a helyzetet (másként kommunikálna, abban biztos vagyok). Az emberek nagy részében megnő a szorongás, amikor belátja, hogy a hatalom nem tudja megoldani a problémát, és a kormányváltás sem győzné le a vírusjárványt. A másik, kisebb részük szerint nem történik semmi más, mint hogy továbbra is tele vagyunk megválaszolatlan kérdésekkel az életünkkel kapcsolatban, ahogy ez eddig is így volt. Bár van bennünk egy gyerekes vágy, hogy az apukánk, anyukánk, a kormány megmondja, mit tegyünk, de valójában az életünk és a létezésünk természetével szembesít a járvány. Az élet elemi kérdéseit veti föl, amire valójában senki sem tudja a választ. Se a Biblia, se a bölcsek könyve, se az anyám, se a feleségem, és én sem. Ebben a bizonytalanságban kell keresnünk, kutatnunk, döntéseket hoznunk. Ezzel szinte mindenki szembesül, és elég sok embert még nagyobb szorongásokba visz bele, a kisebb rész pedig azt mondja, hogy döntéseket kell hoznom, és ezekért vállalnom kell a felelősséget. Egyfajta szellemi érést, növekedést gyorsít meg ez a helyzet. Jobban rálátok az élet természetére, a valósággal kezdek el bánni, és ez egy idő után mindig jó.

Hogyan kell jól kommunikálni az emberekkel világjárvány idején?

Ehhez nem értek, de mondok olyat, amiben biztos vagyok. Amikor az emberek bajban vannak, megoldhatatlan problémák gyötrik őket, például elvesztik a szeretteiket, akkor az együttérzésre van a legnagyobb szükségük. Merkel mondott egy jó beszédet néhány hete, amiből sugárzott a női empátia, az együttérzés, az őszinteség, amiből lélektani értelemben együttműködéses helyzet jön létre. Amikor krach van, akkor alapvetően két irányba lehet menni, a polgárháború és a házassági válság, vagy a nagyobb összeborulás, együttműködés felé. Az emberek nagyon sok mindent elviselnek, még a megváltoztathatatlant is, amivel nem lehet mit csinálni, csak elviselni. Amikor az ember bajban van, és ezt megértik, rendben lévőnek találják, hogy rosszul érzi magát benne, akkor ebből energiát nyer. Furcsa paradoxon ez. Ha megfogalmazom a tehetetlenségemet, és ezt átélem, a környezetem pedig azt mondja, „ettől még nincsen veled semmi baj”, ettől több energiám lesz. Ilyesmit hiányolok általában, de Magyarországon kifejezetten, hogy nincs együttérző közeg. Magunkra vagyunk hagyva. Hogy mennyi információt kellene megosztani, pontosan nem tudom, de általában az őszinteség híve vagyok. Ha az emberek szembesülnek a valósággal, és kapnak elég támogatást ahhoz, hogy ne érezzék egyedül magukat, ne érezzék csődnek magukat, mert félelemmel és bizonytalansággal reagálnak, akkor ezt könnyebben fel tudják dolgozni.

Aztán van, amikor a motivációs üzenetek rombolnak, ami finoman szólva is frusztráló, nem?

Nagyon destruktívnak tartom, amikor valaki homokba dugja a fejét a saját negatív érzéseivel kapcsolatban, és – mert az olyan frankón hangzik vagy mert azt tanulta meg otthon – kizárólag pozitív üzeneteket küld, csak virágokat és ételfotókat tesz a Facebookra. Nem azt mondom, hogy nem lehet valakinek az az élménye, hogy ma sütöttem egy zseniális tortát vagy láttam egy nagyon szép dolgot. De ne gondoljuk, hogy mindig mindenkinek a ragyogó virágokat kell észrevenni, mindig gyönyörű tortát kell sütni, és mindig a gyerekei szépségét kellene látni napi x óra tanulás közben. Az ember komplex lény, azt is észreveszi, ha baromira idegesíti a gyereke, amikor harmadszorra is megkérdezi, mikor lesz már ebéd ahelyett, hogy a matekleckét csinálná. Konstruktívnak azt tartom, ha őszinték vagyunk magunkhoz, és a szorongásokat, bizonytalanságokat is át tudjuk élni, miközben a szépet, a saját erőforrásaink felfedezését is. Nem lennék ebben nagyon sarkos, hogy eleve hülyeség leírni, hogy „basszus, nekem nagyon jót tesz ez a karantén, mert annyi mindent tanulok”, mert egyáltalán nem, ha ez egy valódi dolog. De másnak hadd okozzon bizonytalanságot, hogy évekre nem látja, miből fog megélni. Iszonyú sok ember kényszerül egzisztenciális félelembe, amelyben természetesen rosszul érzi magát. A motiváló üzenetek sokszor arra akarják rávenni az embert, hogy fojtsa el az érzéseit, ne vegyen tudomást a nehézségekről. Sok családban az a norma, hogy nem szabad gyengének lenni, nem szabad a problémákról beszélni, mert az lehúz. Amíg egy kétéves kisgyereknél természetes, hogy nem beszél a problémákról, mert annyira fél tőlük vagy nincs kapacitása a megoldáshoz, addig egy negyvenéves képes, de megtanulta a kényszeres pozitív gondolkodást. De megvan ennek a párja is, amikor valaki megtanul negatívban lenni, és nem fedezi föl a szépséget akár a világban, akár saját magában, az erőforrásaiban, a lehetőségeiben. Ebben mindannyian képződünk, én is sokat tanulok magamról és arról, hogyan kezelem ezt a helyzetet, amihez hasonlót sem éltem át 65 év alatt.

A társadalmi érintkezés fokozatos visszatérése mit tartogathat számunkra ennyi félelemmel, frusztrációval?

Önmagában is elég annak a helyzetnek a nehézsége, amit meg kell oldanunk, fontos, hogy amennyire lehet, mindeközben jól tudjuk érezni magunkat. A helyzet részben azért nehéz, mert a szociális érintkezések is nagyon lecsökkentek. Sokan megéljük most, hogy iszonyúan hiányoznak emberek, hiányzik az a sarki fűszeres, akivel három kedves szót váltok olykor. Most jövünk rá, mennyit számítanak még a leghétköznapibb interakciók is. Amikor krízisben vagyunk vagy nehézségünk van, sokat számít, hogy legyenek olyan terek, ahol ezeket meg tudjuk osztani egymással, egyszerűen kimondjuk, lerakjuk őket, és megtudjuk, nem csak nekünk vannak nehézségeink. Ezért állati fontosak a jó emberi kapcsolatok és a működtetésük. Azzal, hogy majd visszatérhetünk a munkahelyünkre vagy szabadabban mozoghatunk, nem tűnnek el egy csettintésre a gondjaink. Sok problémánk továbbra is fennmarad, és még bennünk lesz az elmúlt hónapok stresszeinek lenyomata, érzelmi emléke, terhe. Fontos lesz, hogy ezeket kibeszélhessük, hogy meghallgassanak, és persze az is, hogy legyen bennünk nyitottság meghallgatni másokat. Én azt hiszem, hogy mi, pszichológusok is lényegében ezt tesszük, amikor emberi problémákat próbálunk valahogy kezelni: meghallgatunk, bátorítunk embereket, hogy kimondják a bajaikat, és igyekszünk együttérzéssel megérteni őket. Erre mindenki másnak is lehetősége van, és jó tudnunk, hogy ezzel mennyit segíthetünk egymásnak. Érdemes lesz erre is időt szánnunk, bőségesen meg fog térülni.