Félni tudni kell

Publikálás dátuma
2020.05.03. 09:32

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Ha úgy jövünk ki a karanténból, hogy nem fejlesztettünk egy új készséget vagy nem vágtunk bele rég halogatott tervünk megvalósításába, akkor korábban sem az idő, hanem a kitartás és az önfegyelem hiányzott belőlünk – az efféle „pozitív motivációs” sokk a tökéletlenség érzetét keltve terjed a világhálón. De az a dráma valóban, ha e trauma idején nem tanulunk meg kínaiul és nem teszünk föl reggelre kelve ropogószsemle-fotót a Facebookra? Boros András pszichológustól kértünk feloldozást.
Mielőtt megnéznénk, miért kártékony a „rögeszmés produktivitás” pozitív motivációs terrorja, fejtsük meg, mi zajlik bennünk ezekben a hónapokban. Az ember fontos érzete és tudata, hogy hatni tud a világra, kompetens, és valamilyen viszonylag adekvát, értelmes választ képes adni a környezeti hatásokra. Ha valami vonzó, akkor odamegy, ha taszító, akkor elmegy, ha dühítő, akkor, mondjuk, széttöri. Azokban a helyzetekben, amelyekben jártasak vagyunk, van egy válaszkészletünk, vagyis ismerős helyzetekben különböző mértékben, de alapvetően kompetensnek érezzük magunkat. Senki nem úgy érzi többnyire, hogy kontrollálhatatlan számára az élet, kicsúszott a lába alól a talaj, vagy ha igen, ott baj van. Általában van egyfajta biztonságérzet, és ehhez kötődően egy viszonylag biztonságos kép magamról, hogy én azért alapvetően alkalmas vagyok. A teljesen vagy nagyrészt ismeretlen helyzetekben viszont kisebb-nagyobb félelem keletkezik bennünk. Ami teljesen indokolt, nem? Ez a félelem jogos, vagyis természetes reakciónk. Olyan, mint amikor leesik egy tárgy mellettünk, és odakapjuk a szemünket, hogy lássuk, mi történt. A félelem abban az értelemben evolúciós termék, hogy amit nem ismerek, amit nem tudok kontrollálni, attól távol tartom magam, elmenekülök, amíg meg nem ismerem, mert nem akarok megsérülni. Ez egy jogos törekvés, ez a félelem funkciója. Miközben megtanulunk egy pózt, hogy félni nem menő. Így van. Most olvastam éppen azt a sokat emlegetett Bibó-idézetet, hogy „a demokrata nem fél”. Szerintem ez így hülyeség. A demokrata inkább nem menekül, beleáll a félelmetes helyzetbe is, de félelem benne is keletkezik, az biztos. Mindeközben a társadalom azt sugallja, hogy csak a gyáva emberek félnek, és az a fasza gyerek, aki ki sem ejti a száján a félelem szót, hanem azt a szépen megfogalmazott maszlagot mondja, hogy „csak egy kihívás van előttem”. Amíg a társadalom negatívan címkézi föl a félelmet, az pluszteherként jelenik meg az ismeretlen, félelmetes helyzetekben, mert azt kell éreznünk: nem elég, hogy félek, de még hülye is vagyok emiatt, és azért rosszul érzem magunkat. Ez egy dupla teher. Van tehát egy bizonytalanság, mert fogalmam sincs, két hónap múlva mi lesz, így ezért ehhez alkalmazkodni sem tudok. De még ha tudnám is, hogy lesz valami két hónap múlva, a megváltozott körülmények mindig hoznak újat, és ettől mindig félelmetesek, ami szorongással, bizonytalansággal, alkalmatlanságérzéssel jár. És ráadásul félelmet érezni ciki, tehát még az önbecsülésünket is betámadja ez a helyzet. Így állunk most. Emberemlékezet, vagy mondjuk a világháború óta megtanultuk, a félelmetes helyzetekre általában számítani lehet. Dél-Amerikában például fel lehet készülni a drogkartellek vagy az esőerdők veszélyeire. (Ehhez képes kellemetlen a terrorizmus szabálytalan és logikátlan fenyegetése, de az lokálisabb és megismerhetőbb.) Most láthatatlan és jószerével ismeretlen az ellenség. Milyen a normális és milyen az abnormális válasz erre? Nem használnám az abnormális szót. A megváltozott helyzetekre tudunk adni konstruktív és destruktív válaszokat. Vagyis olyanokat, amelyek megfelelnek az információ­hiánynak, a bizonytalanságnak, meg olyanokat, amelyekkel még rosszabbá tesszük a helyzetet. Utóbbit hívnám destruktívnak. Az említett kompetencia csökkenéséből zavarodottság következik, amikor állatira nem tudjuk, hogy mi van. Az említett példában is lehetnek kiszámíthatatlan dolgok: honnan jön az esőerdei kígyó, ágyúval lő-e rám a drogkartell, megvéd-e a páncélingem, azért ebben van némi bizonytalanság, lássuk be. De ez a bizonytalanság mégiscsak benne marad egy sávban. Amikor fenn akarom tartani a látszatot, hogy kompetens és erős vagyok, minden helyzetet bizonytalanság, gyengeség vagy nem tudás nélkül akarok megélni, akkor úgy kell csinálnom, mint aki uralja a helyzetet, tudja, mi fog történni, ezért nyugodtan heverészek a dél-amerikai fűben. Ebben az állapotban nagyon könnyen pofára lehet esni. Viszont, ha felvállalom, hogy egy csomó mindent nem tudok, mert nem állnak rendelkezésre megfelelő információk, az természetszerűleg összezavar rövidebb-hosszabb ideig, de legalább tudom, hogy mit keressek, miről kéne többet megtudnom. Képzeljünk egy csapatot, amelyik elveszik éjszaka az erdőben, és valaki hasraütésszerűen azt mondja, „tudom, merre kell menni”. Van egy százalék esélye, hogy jó irányt mutat, de sokkal jobb lenne azt mondani, hogy „figyeljetek, nem tudjuk, mi van, kezdjünk el tájékozódni, te szerezz térképet, te gyújts tüzet. Fogalmam sincs, mit kellene csinálni, de biztos, hogy több információ kellene a jó döntéshez”. A bizonytalanság egészséges szintje nagyon fontos az ilyen helyzetekben, mert maga a helyzet bizonytalan. Ilyenkor sokan abban találjuk meg a biztonságunkat, hogy egyszerűen a homokba dugjuk a fejünket, nem veszünk észre dolgokat. Nem vesszük például, hogy semennyire nem tudjuk, meddig fog tartani ez a világjárvány. De reménykedni nagyon tudhatunk akár indokolatlanul is. Nem tudom, kiben milyen hatást váltott ki Orbán Viktor bejelentése a május 3-i tetőzésről, de bevallom őszintén, én elkezdtem álmodozni. Egy ezrelék az esélye, de milyen jó lenne, ha igaza lenne. Milyen jó lenne, ha lenne egy ember, egy Jézus, egy vátesz, aki meg tudja mondani, hogy meddig tart ez az egész, mikor lesz a csúcspont, tudok-e szeptemberben már dolgozni vagy csak jövő nyáron, esetleg soha többet. Ezt azért mondom, mert elsősorban csoportokkal dolgozom, érzelmekkel, emberi érzésekkel, ahol nekem alapvető a személyes jelenlét. Ez most nem megy.
Annak milyen hatása lehet, hogy a korábban ütőképes, de legalábbis annak látszó nagyhatalmak, nemzetek rogytak meg, és nem várhatunk tőlük megoldást? Egy útelágazásnál állunk ilyenkor, úgy látom. Az emberek egyik része balra megy, a másik jobbra. Az egyik része még jobban szorong, mert hitt abban, hogy van valaki, aki tudja a megoldást – ez a megváltóváró attitűd –, és legfeljebb arról lehet szó, hogy rossz vezető ül a kormánynál, Trump pojáca, Sanders jobban tudná. Talán igen, nem tudjuk. Korántsem vagyok Orbán-hívő, de attól tartok, hogy ha volna is kedvenc politikusom, ő sem tudná nagyságrendekkel jobban kezelni a helyzetet (másként kommunikálna, abban biztos vagyok). Az emberek nagy részében megnő a szorongás, amikor belátja, hogy a hatalom nem tudja megoldani a problémát, és a kormányváltás sem győzné le a vírusjárványt. A másik, kisebb részük szerint nem történik semmi más, mint hogy továbbra is tele vagyunk megválaszolatlan kérdésekkel az életünkkel kapcsolatban, ahogy ez eddig is így volt. Bár van bennünk egy gyerekes vágy, hogy az apukánk, anyukánk, a kormány megmondja, mit tegyünk, de valójában az életünk és a létezésünk természetével szembesít a járvány. Az élet elemi kérdéseit veti föl, amire valójában senki sem tudja a választ. Se a Biblia, se a bölcsek könyve, se az anyám, se a feleségem, és én sem. Ebben a bizonytalanságban kell keresnünk, kutatnunk, döntéseket hoznunk. Ezzel szinte mindenki szembesül, és elég sok embert még nagyobb szorongásokba visz bele, a kisebb rész pedig azt mondja, hogy döntéseket kell hoznom, és ezekért vállalnom kell a felelősséget. Egyfajta szellemi érést, növekedést gyorsít meg ez a helyzet. Jobban rálátok az élet természetére, a valósággal kezdek el bánni, és ez egy idő után mindig jó. Hogyan kell jól kommunikálni az emberekkel világjárvány idején? Ehhez nem értek, de mondok olyat, amiben biztos vagyok. Amikor az emberek bajban vannak, megoldhatatlan problémák gyötrik őket, például elvesztik a szeretteiket, akkor az együttérzésre van a legnagyobb szükségük. Merkel mondott egy jó beszédet néhány hete, amiből sugárzott a női empátia, az együttérzés, az őszinteség, amiből lélektani értelemben együttműködéses helyzet jön létre. Amikor krach van, akkor alapvetően két irányba lehet menni, a polgárháború és a házassági válság, vagy a nagyobb összeborulás, együttműködés felé. Az emberek nagyon sok mindent elviselnek, még a megváltoztathatatlant is, amivel nem lehet mit csinálni, csak elviselni. Amikor az ember bajban van, és ezt megértik, rendben lévőnek találják, hogy rosszul érzi magát benne, akkor ebből energiát nyer. Furcsa paradoxon ez. Ha megfogalmazom a tehetetlenségemet, és ezt átélem, a környezetem pedig azt mondja, „ettől még nincsen veled semmi baj”, ettől több energiám lesz. Ilyesmit hiányolok általában, de Magyarországon kifejezetten, hogy nincs együttérző közeg. Magunkra vagyunk hagyva. Hogy mennyi információt kellene megosztani, pontosan nem tudom, de általában az őszinteség híve vagyok. Ha az emberek szembesülnek a valósággal, és kapnak elég támogatást ahhoz, hogy ne érezzék egyedül magukat, ne érezzék csődnek magukat, mert félelemmel és bizonytalansággal reagálnak, akkor ezt könnyebben fel tudják dolgozni. Aztán van, amikor a motivációs üzenetek rombolnak, ami finoman szólva is frusztráló, nem? Nagyon destruktívnak tartom, amikor valaki homokba dugja a fejét a saját negatív érzéseivel kapcsolatban, és – mert az olyan frankón hangzik vagy mert azt tanulta meg otthon – kizárólag pozitív üzeneteket küld, csak virágokat és ételfotókat tesz a Facebookra. Nem azt mondom, hogy nem lehet valakinek az az élménye, hogy ma sütöttem egy zseniális tortát vagy láttam egy nagyon szép dolgot. De ne gondoljuk, hogy mindig mindenkinek a ragyogó virágokat kell észrevenni, mindig gyönyörű tortát kell sütni, és mindig a gyerekei szépségét kellene látni napi x óra tanulás közben. Az ember komplex lény, azt is észreveszi, ha baromira idegesíti a gyereke, amikor harmadszorra is megkérdezi, mikor lesz már ebéd ahelyett, hogy a matekleckét csinálná. Konstruktívnak azt tartom, ha őszinték vagyunk magunkhoz, és a szorongásokat, bizonytalanságokat is át tudjuk élni, miközben a szépet, a saját erőforrásaink felfedezését is. Nem lennék ebben nagyon sarkos, hogy eleve hülyeség leírni, hogy „basszus, nekem nagyon jót tesz ez a karantén, mert annyi mindent tanulok”, mert egyáltalán nem, ha ez egy valódi dolog. De másnak hadd okozzon bizonytalanságot, hogy évekre nem látja, miből fog megélni. Iszonyú sok ember kényszerül egzisztenciális félelembe, amelyben természetesen rosszul érzi magát. A motiváló üzenetek sokszor arra akarják rávenni az embert, hogy fojtsa el az érzéseit, ne vegyen tudomást a nehézségekről. Sok családban az a norma, hogy nem szabad gyengének lenni, nem szabad a problémákról beszélni, mert az lehúz. Amíg egy kétéves kisgyereknél természetes, hogy nem beszél a problémákról, mert annyira fél tőlük vagy nincs kapacitása a megoldáshoz, addig egy negyvenéves képes, de megtanulta a kényszeres pozitív gondolkodást. De megvan ennek a párja is, amikor valaki megtanul negatívban lenni, és nem fedezi föl a szépséget akár a világban, akár saját magában, az erőforrásaiban, a lehetőségeiben. Ebben mindannyian képződünk, én is sokat tanulok magamról és arról, hogyan kezelem ezt a helyzetet, amihez hasonlót sem éltem át 65 év alatt. A társadalmi érintkezés fokozatos visszatérése mit tartogathat számunkra ennyi félelemmel, frusztrációval? Önmagában is elég annak a helyzetnek a nehézsége, amit meg kell oldanunk, fontos, hogy amennyire lehet, mindeközben jól tudjuk érezni magunkat. A helyzet részben azért nehéz, mert a szociális érintkezések is nagyon lecsökkentek. Sokan megéljük most, hogy iszonyúan hiányoznak emberek, hiányzik az a sarki fűszeres, akivel három kedves szót váltok olykor. Most jövünk rá, mennyit számítanak még a leghétköznapibb interakciók is. Amikor krízisben vagyunk vagy nehézségünk van, sokat számít, hogy legyenek olyan terek, ahol ezeket meg tudjuk osztani egymással, egyszerűen kimondjuk, lerakjuk őket, és megtudjuk, nem csak nekünk vannak nehézségeink. Ezért állati fontosak a jó emberi kapcsolatok és a működtetésük. Azzal, hogy majd visszatérhetünk a munkahelyünkre vagy szabadabban mozoghatunk, nem tűnnek el egy csettintésre a gondjaink. Sok problémánk továbbra is fennmarad, és még bennünk lesz az elmúlt hónapok stresszeinek lenyomata, érzelmi emléke, terhe. Fontos lesz, hogy ezeket kibeszélhessük, hogy meghallgassanak, és persze az is, hogy legyen bennünk nyitottság meghallgatni másokat. Én azt hiszem, hogy mi, pszichológusok is lényegében ezt tesszük, amikor emberi problémákat próbálunk valahogy kezelni: meghallgatunk, bátorítunk embereket, hogy kimondják a bajai­kat, és igyekszünk együttérzéssel megérteni őket. Erre mindenki másnak is lehetősége van, és jó tudnunk, hogy ezzel mennyit segíthetünk egymásnak. Érdemes lesz erre is időt szánnunk, bőségesen meg fog térülni.

Boros András

Pszichológus. Tanult Spanyolországban és az USA-ban, ahol elköteleződött a humanisztikus pszichológia mellett. Három évtizede dolgozik tapasztalati tanulással. Folyamatosan vezet önismereti, személyiségfejlesztő csoportokat. Rendszeresen tart elő­adásokat és vezet képzéseket pszichológusoknak, coachoknak, trénereknek és egyéb segítő foglalkozású szakembereknek.

Szerző

Heti abszurd: Egy a bit

Publikálás dátuma
2020.05.03. 07:30

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
A Fidesz és a magyar választópolgárok viszonya leginkább egy szado-mazo kapcsolat bonyolultságával írható le. (Azok kedvéért, akik kevéssé ismerik ennek a szexuális szubkultúrának a lényegét, most csak annyit, hogy a szenvedésben gyönyört lelő fél az őt rendre megalázó dominától várja a kielégülést.) Vegyük például a házelnököt, a párt e régi, harcedzett katonáját, aki az elmúlt években szinte mindenkit kikötözött, aki az útjába került: a teljes ellenzéket – különös tekintettel a liberális értelmiségre –, a melegeket, a zsidókat, a cigányokat, most pedig a szavazóbázisuk felét adó nőket. Persze nem minden nőt, csak azokat, „akiknek a személyi száma kettővel kezdődik”, és csak olyankor, „amikor olyan helyzetbe keverik magukat, amilyenbe Szabó Tímeának is sikerült legutóbb”. Mert „nincs annál elszomorítóbb, mint amikor egy gyűlölettől eltorzult női arcot lát az ember férfi létére”. Most ne menjünk bele ezeknek a mondatoknak a szemantikai elemzésébe; hogy mi a különbség az eltorzult női arc megfigyelésében a férfiak és nők között úgy általában, de az tudható, hogy amit Kövér László Bayer Zsolt műsorában elmondott, azzal éppenséggel nem veszített szavazókat, hanem nyert, méghozzá bizonyára kettessel kezdődő személyi számúakat is. Vagy nézzük Putnok polgármesterét. A derék Tamás Barnabás összefogást hirdetett a vírus elleni küzdelemben, amihez maga is hozzájárult, kereken 400 ezer forinttal. Aztán „téves utalás, ez nem az RNÖ (Roma Nemzetiségi Önkormányzat) számlája” megjegyzéssel utasította vissza, hogy a város két közismert ellenzéki figurája is támogathassa a kezdeményezését. Ezzel két legyet ütött egy csapásra: magára haragította a komplett ellenzéket és a romákat (és talán mindenkit, aki szerint a járvány nem politikai kérdés), mégis rá fognak szavazni a putnokiak. Rejtély. És amikor az ember azt hinné, hogy az operatív törzs napi tájékoztatóinál jobban már nem lehet megalázni a polgárokat, a kormány beküldi az ATV-be Farkas Örsöt, a Kormányzati Tájékoztatási Központ szóvivőjét, aki az égvilágon semmiről nem tud semmit, és azt is csak módjával. Most hagyjuk a demagógiát, hogy miért kell szóvivő a tájékoztatási központnak (ez olyan, mintha egy minisztériumban külön minisztere volna a miniszternek), de merengjünk el egy pillanatra azon, mit gondol rólunk az a kormány, amelyik az egyik legnézettebb esti háttérműsorba olyan szakértőt delegál, aki szerint „talán Szent Borbálának hívják” a tatabányai kórházat, ahol meghalt egy fiatal ápoló, de „ez tipikusan az az eset, amikor ne tőlem várja a részleteket”. Aztán kiderül, hogy a többi eset sem az. „Minden egyes halál fájó pont ebben a járvány elleni védekezésben” – mondja a szóvivők szóvivője, hogy a beszélgetés egy kései pontján végre fellélegezzen: „Na, örülök ennek a kérdésnek, mert ennek tényleg utána is néztem.” De kiderül, hogy mégsem. Egyébként Farkas tényleg nem tehet semmiről, a műsorból feketén-fehéren kiderül, hogy nem a szavak embere. „A cél az az, hogy ezeket az embereket a lehetőségekhez mérten a leginkább megvédjük, egyébként a sajnos elhunyt esetében is ez volt, tehát számára ott voltak, reméljük, hogy tényleg élt ezzel a lehetőséggel, a másik pedig az, hogy a kórház vezetése tartassa be az előírásokat” – mondja. Eközben Budapesten, a Clark Ádám téren rendőrök bírságolnak felháborodott polgárokat, akik síppal-dobbal és autódudával tiltakoznak, amiért folyamatosan hülyére veszik őket. „Hogy lehet ezt a helyzetet ellenzékből kezelni?” – teszi fel a kérdést a 444.hu újságírója az egyik tiltakozónak. „Úgy, ahogy a Fidesz is csinálja. Egybites informá­ciókra kell redukálni a kommunikációt.” A szexuálpszichológusok váltig állítják, hogy a szado-mazo nem mindenkinek jön be, a Fidesz mégis meggyőző fölénnyel vezet az összes közvélemény-kutatónál. Mondom, bonyolult dolog ez a szex.
Szerző
Témák
Heti abszurd

Úttörő az őrültek házában – Száz éve született Thomas Szasz orvos, pszichiáter és filozófus

Publikálás dátuma
2020.05.02. 15:07

Az őrület az egyetlen épeszű reakció egy őrült társadalomban – vallotta Thomas Szasz. A magyar származású amerikai tudós az inkvizícióhoz hasonlította a pszichiátriát, de provokatív bírálatával nagyban hozzájárult a tudományág fejlődéséhez.
A múlt század nagy tudású, kivételes hatású gondolkodója Szász Tamás néven született Budapesten, zsidó polgári családban. Szüleivel az utolsó pillanatban, a háború kitörése előtt menekült Amerikába. Egyetemi éltanulóként előbb fizikusnak készült, majd orvosi diplomát is szerzett Cin­cinnatiben. Érdeklődése Chicagóban a pszichoanalízis felé fordult, miközben filozófiai ihletésű műveket írt: rengeteg tudományos cikke mellett harmincnál is több könyvet. A világhírt Az elmebetegség mítosza (1961) hozta meg neki. Ebben sikeres, ­mainstream pszichiáter létére szemfényvesztésnek nevezte és az alkímiá­hoz hasonlította saját szakterületét, amivel érthetően sok ellenséget szerzett kollégái között. Vitatta az „elmebetegség” fogalmát. Abból indult ki, hogy kimutatható szervi elváltozás nélkül – ahogyan például a szifilisz roncsolja az agyat – a pszichiátriai diagnózis értelmetlen. Akit mentálisan betegnek nyilvánítanak és megbélyegeznek, azt kirekesztik a társadalomból, és prédául vetik egy iparágnak, írta. A modern tudományt a középkori egyházzal, a kényszergyógykezelteket az eretnekekkel állította párhuzamba. A kény­szer­gyógykezelést emberiség elleni bűnnek nevezte. Következetesen (bírálói szerint: szélsőségesen) az egyén döntési szabadságát hangsúlyozta későbbi műveiben is. A legismertebbek: Az őrültség gyártása (1970), Szertartásos kémia (1974). Hirdette, hogy az öngyilkosság, a kábítószerek használata, illetve a felnőttek közötti konszenzuális szex alapvető emberi jogok, olyanok, amikbe az államnak nincs beleszólása. Radikálisan libertariánus nézetei, provokatív bonmot-jai megosztották a közvéleményt. Hívei a szabadságjogok bajnokaként ünnepelték, „az év humanistája” díjjal tüntették ki. A korszak intellektuális nagyságaival együtt emlegetik, mint Ronald David Laing skót pszichológus, Erving Goffman kanadai szociológus és Michel Foucault francia filozófus. Ugyanakkor több amerikai egyetemről és kórházból kitiltották. Tekintélyének ártott, hogy a szcientológusokkal közösen hozta létre a CCHR emberjogi bizottságot, noha Szasz elhatárolódott a szcientológiától. Érvelése befolyásolta az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának több nagy horderejű, precedensértékű ítéletét. A testület kimondta, senki sem utalható kényszergyógykezelésre pusz­tán azért, mert elmebetegnek minősítették. Aki nem veszélyes, annak éppúgy joga van visszautasítani a kezelést, ahogy fül-orr-gégészeti beavatkozásra sem kényszerít az állam senkit akarata ellenére. Kritikusai felróják neki, hogy ennek hatására a következő évtizedekben százezrek maradtak kórházi ellátás nélkül, hajléktalanok lettek, illetve börtönbe kerültek, ahol „megrohadhatnak a jogaikkal együtt”. Az vitán felül áll, hogy Szasz professzor kivételesen művelt, ragyogó elme volt. Egy budapesti előadásának bevezetőjében Buda Béla (1939–2013) régi barátjaként mutatta be a közönségnek. A ne­ves magyar szakember (orvos, pszichiáter, pszichoterapeuta és addiktológus) 2004-ben azt mondta, az általa fölvetett problémákat nem lehetett a szőnyeg alá söpörni – az elsők között beszélt például a gyógyszeripar iszonyatos hatalmáról –, betegcentrikus hozzáállása paradigmaváltást hozott a gyógyításban. Életműve „szerteágazó, szórakoztató, informatív”. Mindamellett, Buda Béla szavaival, „rendkívül kedves, közvetlen, eleven ember” volt. Az akkor 84 esztendős Szász Tamás szellemes, joviális előadásmódja a legendás Öveges professzoréra emlékezteti a nézőt, aki elég öreg hozzá.

Könnyű félrecsúszni

Dr. Unoka Zsolt pszichiáter, pszichoterapeuta szerint Thomas Szasz a kritikai gondolkodás úttörője volt. Szasz megkérdőjelezte a pszichiátriát, a szakma kiátkozta, fél évszázad elteltével a pszichiátria megújítójának tartják. Nem paradoxon ez? Thomas Szasz a New York-i Állami Egyetemen dolgozott, tanított, tagja volt az Amerikai Pszichiátriai Társaságnak. Mindvégig elismert tagja maradt a tudományos közösségnek. Komolyan vették, amit mondott. Kritikával illette korának pszichiátriai elveit, gyakorlatát. Ne feledjük, akkortájt, az 1960-as évek elején még nem volt időben túlságosan távoli a lobotómia vagy az altatás és izomlazítás nélkül végzett elektrosokk, amit időnként büntetésként alkalmaztak védtelen embereken. Azok a pá­ciensek, akikkel ez történt, bántalmazás áldozatai lettek. Ezek brutális dolgok voltak. A Szovjetunióban még később is őrültek házába zártak ellenzékieket. Így van, mentális zavarnak minősítették, ha valaki nem értett egyet a párt aktuális irányvonalával, vagy egyszerűen nem akart úgy élni, ahogyan előírták neki. Ennek egyébként megvolt az előzménye a XIX. századi Amerikában is, a drapetománia elnevezésű kórkép. Ha egy rabszolga megszökött, azt mondták rá, az a „téveszméje”, hogy van értelme megszökni, és életképes lesz szabadon. Vagyis a szökést őrültségnek bélyegezték. Itt teljesen egyértelmű, hogy a tudomány a politikai-hatalmi rendszert szolgálta ki. Ez a példa is azt mutatja, hogy a pszichiátria könnyen félre tud csúszni. Mit tart aktuálisnak Thomas Szasz életművéből? Elsősorban a kritikai gondolkodás hagyományát. Igyekezett világosan különválasztani, hogy mi az, ami a pszichiátriára mint az orvostudomány egyik ágára tartozik, és mi az, ami nem. Mi a betegség, mi az, ami egyszerűen eltérő magatartásforma. Mi az, amit gyógyítani kell, és melyek azok az esetek, amikor a pszichiátriát eszközül használják az elnyomásra, arra, hogy korlátozzák egyes emberek szabadságát. Szasz élesen meg akarta különböztetni az orvosi problémákat a társadalmi-ideológiai kontroll eseteitől, amelyek a politikára tartoznak. Például az elsők között lépett fel az ellen, hogy a homoszexualitást mentális betegségként kezeljék. Azt képviselte, hogy a tudomány ne vegyen részt a nemi orientációk ellenőrzésében, mert nem az a dolga. Azóta már a transzszexualitást is kivették a „betegség” kategóriából. Ingoványos talaj a narkotikumok kérdése. Szasz szerint tudatmódosítókkal élni emberi jog. Léteznek határesetek, a szerhasználat is ilyen. A fejlett nyugati demokráciákban olyan tendenciát látunk, hogy enyhítik, megszüntetik a marihuána fogyasztásának tilalmát. Magyarországon van szerhasználó, aki dolgozik, adót fizet, akinek családja van, de ha rajtakapják, az a hatályos törvények szerint bűncselekménynek minősül. Ilyenkor a pszichiátria az elterelés révén gyakorlatilag védi az illetőt, aki úgy tesz, mintha kezelésre volna szüksége. Ez elég abszurd helyzet. Vagy vegyünk egy másik példát. A családon belüli erőszak áldozatai sokszor nem kapnak védelmet a hatóságoktól, és csak úgy szabadulhatnak ki a bántalmazó közegből, ha befekszenek a pszichiátriára, pedig ha kapnának védelmet, valójában őket sem kellene gyógyítani. Szasz az öngyilkosságról is azt mondja, hogy a társadalomnak nincs erkölcsi joga erőszakkal megakadályozni. Ez sem ilyen egyszerű. Nagyon nem mindegy, hogy valaki miért követ el öngyilkosságot. Idős korban, nagybetegen, esetleg filozófiai meggyőződésből-e, vagy pedig azért, mert nem kezelték a depresszióját. Egyébként Szasz is maga vetett véget az életének, 92 éves korában. Egy háztartási baleset, egy esés után már nem akart folyamatos fájdalommal élni, és túl­adagolta magát. Ma a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai Klinikáján, a rezidensképzésben Szasz kötelező olvasmány. Nem mintha mindenben egyetértenénk vele, de a kritikai szemléletére büszkék lehetünk. Folyamatosan felül kell vizsgálnunk, amit teszünk.