Most van itt az ideje

A koronavírus járvány blokád alá helyezte az országot. Akadozik a gazdaság, nehézkes a tanítás, leállt az idegenforgalom, vegetál a társadalmi, a kulturális és a sportélet. Az ország csak attól működik, hogy van egy rendkívüli hatalommal felruházott kormánya és kormányfője, akik átlátva a káoszon képesek biztosítani az ország működésének a minimumát. Sokak számára ezzel a nagyon egyszerű képpel írható le a mostani helyzet, és ezzel a munícióval Orbán és a Fidesz jó eséllyel megnyeri a 2022-es választást is. 
Egy pillanatig nem állítom, hogy a koronavírus járvány terjedése a Fidesz számlájára írható. Azt viszont igen, hogy mind az ezt kísérő narratíva, mind pedig az ennek kezelése ürügyén tett lépések egy katonai szemléletű rendpárti autokráciát konszolidálnak. Teszik ezt annak pontos tudatában, hogy a társadalmi helyzet élezése, az alsó és alsóközép osztály leszakítása, az elesettek, magukra hagyottak örökre karanténba zárása, érdek alapú világképük erőszakos terjesztése révén saját politikai pecsenyéjüket sütögethetik.  
Tény, hogy a megfelelés vagy a túlélés napi kényszere racionális, de gyakran megalázó és felvállalhatatlan döntésekre kényszerít mindannyiunkat. A szülő magára maradt, hogy az iskola helyett tanuljon a gyerekkel, nem is keveset. Az időset, beteget ápoló családok a szenvedés és a magukra maradottság gyötrelmeit napi szinten, minden egyes percben megélik. A munkabér támogatás teljesíthetetlen feltételei hatására a vállalkozók jórésze szomorúan racionális döntést hoz: leépít, bezár, abbahagyja. A multik az újabb különadó hatására sokakat elküldenek.  
Mégis, az ország pontosan ezekben a hetekben igazolja, hogy a tetszhalott állapot ellenére elképesztő életereje van. Fantasztikus új kezdeményezések nőttek ki egyik pillanatról a másikra a földből. Ha mi nem tudunk üzletbe, piacra, étterembe, színházba, meccsre, gyógytornászhoz járni, akkor ezek jönnek el fizikailag vagy virtuálisan hozzánk. Vállalkozók, színészek, tanárok, újságírók, közéleti emberek lépnek túl a megszokott kereteken, és kínálják tudásukat vagy segítségüket a neten. Egy egymással szolidáris, egymást támogató emberekből álló társadalom képe rajzolódik ki. Bevásárlunk a szomszédnak, megkérdezzük a patikában, hogy bírják a rohamot, segítünk az időseknek kutyát sétáltatni, vagy csak éreztetjük, hogy emberszámba vesszük őket. Egymást korrepetáló diákokról, digitális tanulást segítő testvérekről, szabad airbnb-jüket orvosoknak, nővéreknek ingyen felajánló lakástulajdonosokról hallani. 
Megtanuljuk megbecsülni a kertbe vagy a balkonládába ültetett zöldséget, a saját sütőnkben sütött kenyeret, a magunk varrta maszkot. Észrevesszük, hogy abban a pillanatban mennyivel élhetőbb a város, ha nem dübörögnek benne az autók, a turistákra váró pöfögő buszok, a Hungária körgyűrűn vagy az MO-son araszoló kamionok. Rég nem érzett hajnali illatokat, madárcsicsergést, sünöket és rókákat látunk, észrevesszük, hogy amúgy mennyire hiányzik a természet. És hirtelen, mint az óvóhelyről kimerészkedők, egymásra köszönnek az egyazon sorsban osztozó emberek. 
Meggyőződésem, hogy a mostani helyzet lehet jó eséllyel egy új társadalmi berendezkedés kezdete. A kormány így vagy úgy, emberek százezreit, ha nem millióit sértette vérig mindazzal, amit az elmúlt két hónapban tett. Nem a koronavírus járvány, hanem annak kezelése miatt vesztették el tízezrek a munkahelyüket, zsuppolták őket haza a kórházakból, nem jutnak hozzá az amúgy létfontosságú, de nem a koronavírushoz kapcsolódó kezeléshez, kell egy hétvége alatt megoldaniuk a házitanítást és a háziápolást, miközben azt sem tudják, hogy ők maguk, családtagjuk vagy a szomszédjuk fertőzött-e. Mindez kizárólag a kormány, első helyen pedig a miniszterelnök felelőssége. 
Meg kell ragadni azt a társadalmi szolidaritást és kezdeményezőkészséget, ami az elmúlt hetekben Magyarországon kibontakozott. Az atomjaira hullott társadalom magától elkezdett újjáépülni, és erre kell tovább alapozni, ebből jöhetnek létre azok a közösségek, amelyek a változás hordozói és hírvivői lehetnek. A kétharmad következtében az ellenzék politikusai már régóta karanténban vannak, és jobbára pusztán biodíszletként operálnak. Az ellenzéknek most kell kilépnie bénult állapotából. Most kell felkarolni egy alternatív, pozitív, szolidáris, öntevékeny, változás- és jövőorientált Magyarország vízióját és társadalmát. Nem autokrata, hanem autonóm rendszert kell létrehozni. A kultúra és az üzleti élet számos területén bebizonyosodott, hogy a digitális eszközök nem limitálják, hanem épp megsokszorozzák az elérés lehetőségét, ehhez a blogok, hírlevelek, online bejelentkezések, online TV-k és rádiók, fórumok számtalan lehetőséget biztosítanak. Ezek tudatos használatával lehet a hitelességet már most megteremteni, és majd a járvány lecsengésével élővé és személyessé tenni mindezt. 
A szolidaritás és a kezdeményezőkészség felkarolása mellett a környezethez és a fejlődéshez fűződő viszony gyökeres átalakítására is szükség van. Most kell szakítani a környezeti források felélésén alapuló, kizárólag a GDP növekedésben visszatükröződő fejlődés mítoszával. Ugyanúgy meg kell becsülni azt a munkát, amit valaki otthonápolással vagy gyerekneveléssel végez, mintha gyárban, építkezésen vagy étteremben dolgozna. Az elmúlt hetek bebizonyították, hogy lehet racionálisabban, takarékosabban, ésszerűbben élni. Csökkenteni lehet a feleslegesen megvásárolt és kidobott élelmiszer mennyiségét, a főleg az autós és repülős közlekedésből származó üzemanyag felhasználást és károsanyag kibocsátást, újra lehet hasznosítani felesleges és kidobásra ítélt eszközöket, vissza lehet fogni a ruhavásárlást, jobban meg lehet becsülni a magunk által előállított élelmiszereket és elvégzett szolgáltatásokat. Ezek összesítve megadják a mindannyiunkra egyenként szabott zöldprogram kereteit. A lehető legtöbbek számára élhető, befogadó, együttműködő zöld Magyarországot kell felépíteni. 
A társadalom bebizonyította, hogy életképes, most az ellenzéken a sor, hogy ugyanezt megtegye. A szerző szociológus, kommunikációkutató 
Szerző
Sarlós Gábor

Pekingi kormány

Ott minden másképpen van. A kínai KRESZ-ben ugyan számos szabályt rögzítettek (többek között azt is, hogy vezetés közben fogni kell a kormányt), ám a vezetői magatartás lényegében a kerékpár-kultúrára épül. Nem divat sem az irányjelző, sem a visszapillantó tükör (a nők kizárólag a sminkjük ellenőrzésére használják, ám csakis menet közben), nem néznek hátra és nem néznek oldalt sem, elvégre az a fontos, ami az ember előtt történik. 
Kanyarodásnál arra ügyelnek, hogy minél nagyobb legyen a forduló íve, és minél több járművet akadályozzanak a haladásban. A sebesség relatív, leglassabban a legbelső sávon kell haladni, egyenes haladás esetén kötelező az irányjelzés. Ha kanyarodunk, úgyis észreveszik a többiek. Nincs jobbkéz-szabály, nem számítanak a sávfestések, nem érdekli őket a menetirány, ha éppen van egy kis hely, elindulnak, ha kell, szemben a forgalommal, azután csak lesz valami. 
Mindenki arra megy, amerre a legrövidebb, és végül is lenne ennek egy természetes bája, ha a forgalom éjjel-nappal éppenséggel nem lenne olyan hatalmas, amilyen. Ugyanakkor nagyon szigorú büntetés vár azokra, akik gyalogost vagy kerékpárost gázolnak, ilyen esetekben a gépkocsivezetőtől akár egy életre is elvehetik a jogosítványát, aki ezért aztán kénytelen lesz a pekingi használtirat-piacon újat vásárolni magának. A kerékpárokon viszont nincs sem világítás, sem prizma. Nem érdekli a biciklistát, hogy őt látják-e vagy sem, és ő maga sem nagyon nézelődik, keresi a legrövidebb utat, és kész. Ha piroson kell átmenni, átmegy, ha éppen zöld a lámpa, akkor azért egy kicsit tépelődik előtte. Nem fékez, inkább kerül, ha pedig már kerülni sem lehet, akkor lepattan a nyeregből, és várja, hogy a helyzet kitisztuljon. A helyzet persze nem tisztul ki, tehát indul tovább. 
Nincs átkiabálás, nincs mutogatás, ha egy-egy külföldi mégis ilyesmire ragadtatja magát, a kínaiak felveszik a nem-értem-miről-beszélsz nézésüket. De legalább kiszámíthatóak: biztos, hogy senki sem ad előnyt, senki sem figyel, senki sincs tekintettel a másikra. Ők a közlekedés többi résztvevőjét akadálynak tekintik, akiket a saját haladásuk érdekében le kell győzniük. Ha valaki ki akar fordulni egy mellékútról a zsúfolt főútvonalra, az habozás nélkül kifordul, ha valaki az autópálya legbelső sávjában húz kétszázzal, de megszólal a telefonja, azonnal a fékre lép. A vakmerő biciklisták a Peking széles útjain áramló hatalmas forgalomban az araszoló autó- és autóbuszsorok között kacsáznak, a nyeregben ülők tekerés közben újságot olvasnak, telefonálnak, esetleg szarufésűjüket halásszák elő a farzsebükből, közöttük a hatalmas rakományt szállító triciklik állhatatosan nyomulnak a szűk résekbe. 
Na és ott vannak a gyalogosok, akik nem akkor indulnak keresztbe a tizenkét sávos úton, amikor éppen nem jön autó, hiszen autó mindig jön, tehát nem érdemes várni, hanem egyszerűen nekilódulnak. Gyerünk, gondolják, és elindulnak. Egész családok, nagymama a cekkerrel, nagypapa mankóval, apuka, anyuka karonülő gyerekkel, láncba fejlődve.
És átérnek.
Szerző
Odze György

Vállalhatatlan

Tudom, ha ismerik egyáltalán, önök is azt mondják most a várbeli teherelosztó-épületre, hogy hát az azért elég ronda, speciel nem kár érte, ha lebontják. Nem vitatkozom, hiszen minden lelakott, szándékosan és végletesen elhanyagolt ház csúf, ez meg különösen az az elkoszolódott felületeivel, a hámló fóliáival. 
De azért kérem, higgyék el nekem bemondásra, hogy ez egy nagyon fontos épület. A hetvenes évek lenyomata, amikor a szó nem volt ugyan szabad, és sorban nőttek ki a földből a sablonos alvóvárosként torzónak megmaradó lakótelepek, de néhány egyedi alkotásban az építészet beérte a legkorszerűbb világszínvonalat. Virág Csaba a legkényesebb helyszínre, a budai Várba illesztett be egy minden ízében kortárs ipari épületet úgy, hogy a beton-üveg konstrukció reflektált is a környezetére, de igazodott is hozzá. 
Nem véletlen, hogy az építész társadalom már négy éve is kiállt érte, és ezt követően új gazdája, a Belügyminisztérium visszakozott. Most viszont kiderült, hogy már 2018-ban (!) döntés született a bontásról: mert a felújítás „vállalhatatlan költséget jelentett volna”. 
Vállalhatatlant. A budai Várban, ahol momentán tízmilliárdokat költenek egy százhúsz évvel ezelőtti kulisszagólem visszaépítésére. Ahol százmilliókat sem sajnáltak egy puritán dolgozószoba tökéletesítésére, ahol épült már lovarda lovak nélkül és testőrségi épület testőrök nélkül. Ahol épp szétverik a hazai műemlékvédelem egyik csúcsteljesítményét, hogy „eredeti állapotba” jusson az egykori pénzügyminisztérium, amit a kortársak is utáltak. Ahol csakazértis visszaépítenek egy harmadrendű irodaházat a Dísz téren, és még véletlenül sem árulják el, milyen céllal. 
Az építész társadalom ismét egy emberként, minden ellentétet félretéve eseng a teherelosztó megmentése érdekében. Naná, hogy rájuk sem hederítenek.
Szerző
N. Kósa Judit