Davasi László: Stein Frici és a fehér szamár

Publikálás dátuma
2020.05.16. 11:15

Fotó: ANDER GILLENEA / AFP
Hogyan keveredett ő ide? Hát úgy, hogy azonnal indult, ő és néhány elvtárs, amikor hallotta, hogy bajban a köztársaság, támadnak a fasiszták, és jelentkezett a sorozóbizottságnál. Hát úgy, hogy különösebb akadály nélkül fölvették mint régi bajtársat. Ez még a harminchatos év nyár végén volt, de már jöttek a hírek, hogy megalakulnak hamarosan a Nemzetközi Brigádok is, mert egy­emberként mozdult meg, és már útra kelt a kommunista világ. Nos, van itt ez a világforradalomnak nevezett jelentékeny és szükségszerű folyamat, és egyáltalán nem egyszerű harcolni érte, bízni benne, illetve meghozni bizonyos áldozatokat. Fölismerni az ellenséget, például, aki nem föltétlenül szemben bújik, hanem inkább mellette tesz úgy, mintha harcolna, mintha küzdene, jóllehet inkább szabotál. Hát így kerül ő ide, Albacete városába, sivár hegyek közé, melyek normális állapotukban fennkölten és magabízón hallgatnak, most azonban készségesen és némiképp csodálkozva visszhangozzák a dörejeket, a robbanásokat, melyeket rendre sűrű, lassan oszló, a völgyekben paplanként meghúzódó füst előz meg. A világforradalom kérte, hogy iparkodjon, nem menekült, nem szabotálta a lelkét, nem az apja vagy az anyja bonyolult és véget nem érő ügyeit igyekezett maga mögé tudni, nem a megalkuvó, gyáva zsidók tömegét akarta eltanácsolni az élete színpadjáról, hanem azért küzdött, amiért már Robespierre is. Sztálin elvtárs! Rákosi elvtárs! Zalka Máté elvtárs! A szabadság hívta. Az más kérdés, hogy Spanyolországban kifejezetten forró, már-már elviselhetetlen a nyár. De még a szeptember is a földhöz vágja az embert. Rekkenő a forróság a tenger nem látta végtelen belvidéken, októberre enyhül valamelyest, hűvösödnek az éjszakák, s ahogy beköszönt a november, éjjelente már fázni is lehet. De az még odébb van. Jobban fázik az ember, ha éhes, ha szomjas. Olyan a táj, de tényleg, mintha a Holdon lenne. A dolgok később kelnek életre, később szunnyadnak, a tüzek még füstölve is énekelnek, dalolnak a kabócák, a Hold földje és homokja sikongat éjjelente. Olyan sebes a spanyol beszéd. Gyakran találkozik az ember borjúval vagy termetes bikával, mindegy, csöpög a pofájából a hab, kaparja halkan a sziklás földet maga alatt. Ha túl sokáig nézi az ember, hörren, nekiindul. Zenélnek a kabócák, zenekar. Az emberek nyakán a szüret, a betakarítás, mázas cserépkancsók táncolnak a gyalogutakon. Olyan sok alaki gyakorlatuk volt, hogy már azt hitte, soha nem lát fegyvert. Lőni már tudott. Mindent tudott, puskával, gépfegyverrel, egyelőre semmit sem tehetett. Mennyi nép volt a táborokban. Lengyelek, oroszok, németek, franciák, angolok, magyarok! De hát ide is jöttek zsidók, nem? Jöttek utána az Internacionálé forgatagába, mint a bolhák! Vörös ékszerek, kommunista drágakövek! Jöttek utána a nemzetközi felszabadulásba, és úgy kopogtak a bakancsaikkal, akárki megmondja, akárki meglátja, akárki regisztrálja, hogy bár tagadni akarták, de mégis, mégis zsidóként jöttek, zsidóként szaladtak ide verőfénybe, komor hegyoldalba. Mert például ez a kis Speindler, ez a potrohos kis szegedi hentesfiú is odament a német tiszthez az első, a legelső bevetés előtt, aki különben hamburgi fiú volt, azt mondta neki, itt van ez az aranyórája a nagypapájától, szép darab, lecsatolta. Doxa, mutatta, hová helyezhetné biztonságba, míg ő harcol, és netán a vérét s életét ontja a világforradalomért. Grószfati? A tiszt értetlenkedett. Ja, ja, a Mars téren volt akkora hentesboltja, hogy a bivaly belefért volna! Was für ein Bivaly?! Ők, az éppen megalakult, zajos és lelkes magyar brigád a németek irányítása alá tartoztak. A tiszt fuldoklott zavarában vagy dühében, niksz, niksz, krucifiksz, végül annyit tudott kinyögni, adja oda neki azt az izét. Elteszi. Inkább spanyolul mondta, mint németül. Vamos! Ő meg Stein Frici odalépett a tiszthez, amikor Speindler elballagott lőszert és sebkötöző rongyot, meg valamennyi kulacs vizet vételezni, különben elég szűken mérték a lőszer bármi fajtáját, kellett az árulók kivégzésére is, és azt kérdezte, hogy mi a probléma. Tudott úgy kérdezni, hogy látszott rajta, nem akárki. Hogy kérdezhet is, ha akar, ha arra támad kedve. Mutatta a német, mit bíztak rá, savanyú volt a mosolya. Tényleg Doxa? Tényleg az. Vizsgálták a szép kimunkálású, domború motívumos, finom szerkezetet, futott körben a kismutató, ballagott utána a nagyobbik pálca, ez az idő, ilyen az idő, ha szépen és értőn foglalkoznak vele, ha szépen mérik, ha tisztelettel kezelik, dörögtek Franco nagy, öblös hangú ágyúi. Régen nem volt már derült Spanyolország fölött az ég. November hetedike lett, ütközetre készültek, az első igazi csatára, a tűzkeresztségre. Madrid, a szenvedő menyasszony várta őket! Úgy hívták a helyet, hogy Casa de Campó, a sebes folyású Manzanares-folyó partján ütöttek tanyát, igazán festői környezetben, a látványt egy tágas park szélén, hol királyok, császárok és kizsákmányolók pihentek, árnyas pagonyai. Hát itt aztán nem pihentek. Speindler remegve rázogatta a kezét, mint aki folyton be akar mutatkozni. Mintha nyomban az ébredés után elkezdődött volna. Micsoda égiháború kezdődött el, semmiféle, földi háború volt az, csak az égig elhallatszott. Ilyesmiben még neki sem volt tapasztalata. Másképpen folytak a harcok, ha volt is éppenséggel, a Tanácskormány alatt. De most! Kartács! Repeszek! Nem szűnő fegyverropogás, az ágyúk ugatása, lánctalpas szörnyetegek közlekedése. Visszahull lassan az égbe fölbaszott fűszál. Az időt letétbe helyezték, mint egy húsz éve kapott kisjegygyűrűt. Az óra, a Doxa óra hátul marad. Nem akarja odavinni, a kis Speindler, ez a szegedi árvabogár nem akarja magával vinni az időt, nem akarja, hogy az időnek baja essék, idő és ember elválasztható, ezt gondolja, azt gondolja, hogyha őrá ráfingik a bomba, és a szeme fönnakad, mint a taglózott borjúnak, akkor az óra jár, majd továbbhalad, tovább az idő, mintha az ő, személyes ideje baktatna föltartóztathatatlanul. De csak valameddig! Az igazság beköszöntéig! Ez lesz a világforradalom, illetve az, ami utána következik, hogy az idő megáll, mert megállhat. Nem kattognak, nem ketyegnek majd az órák. Nem jár egy átkozott vekker sem, se Doxa, se házi vekker, se kakukkos vagy láncos óra, se torony­óra. Becsapott közéjük az átkozott bomba. Fölrobbantak, mint a patkányok, velük törtek gyümölcsfák, sárga labdák szálltak, az ehetetlen dísznarancsok, cédrusok hasadtak ketté, mint a gyufaszálak. Mintha maradna az ember agyában egy kitartó sikoltás. Szét akarja vetni az ember fejét, olyan hang. Ez a légnyomás, bassza meg? Az, kérlek, por favor. Stein Frici, miután szétmázolta a füléből és az orrából szivárgó vért, és fölköhögte, kiöklendezte a torkába szakadó földet, mászni kezdett a hamburgi gyerektiszt még mindig rángatózó teste, annak elroncsolt, félbevágott állaga felé, a szőke fürtű, kifejezetten erős állkapcsú német fiúhoz, akit egy altónai vaskályha mellett szült meg az anyja, legalábbis az utolsó, spanyol édes borral meglocsolgatott éjszakában erről mesélt. Látta, hogy meg-megmozdul még, mintha föl akarna állni és elmenni innen, ebből, ebből a szörnyen fájó érthetetlenségből. Van nem messze egy híd, a Franciák hídja tán. Nem volt már a németben élet, mire a ragacsos, törmeléktől összeszórt földön átkúszva odaért. ­Tényleg szétvetette a testét a robbanás, nem is ő rángatózott, hanem közvetlenül mellette egy kutya. Hogy került oda az állat? És nem volt keze sem, kiszakadt belőle. De azért Stein Frici nem adta föl, míg pattogtak, süvítettek fölötte a lövedékek, kereste és megtalálta a hamburgi fiú elrepült karját, kezét. Tíz­méteres sugarú kör csupán, azt összemászni a pokolban. Benne volt a tenyérben a Doxa óra, az ujjakat úgy kellett szétfeszíteni. Hát hiszen tényleg egy Doxa volt. Járt. Stein Frici meg erre aztán elájult. Gyógyulását egy spanyol lánynak köszönhette, úgy hívták, Manuela. Hatalmas melleit néha az arcára helyezte, duerme ninitó. Az apja szamarat árult meg öszvért, folyton rikácsolt egy kakas az udvaron, el gallo del nombre es Pedro. Nevetett, mintha túl sok fog lenne a szájában, nevetve mutatta, hogy már háromszor megerőszakolták a fasiszták, duerme ninitó, duerme. Hogy lehet szamarat árulni? Meg öszvért?! Lehet. Meg lehet élni ilyesmiből? Igen, a spanyolok, ezek az átkozott spanyolok, akiknek a szájában vízesés van, mindenre képesek. Láza volt, nem is igaz. Drágám, Spanyolország. Ja, igen, és a világforradalom! Megkérdezte Manuélát, mi van a világforradalommal, elvtársnő. És nézte közben a kövér galambokat, amik a spanyol parasztblúz alatt turbékoltak. Hát hogy éppen, nevetett a lány, éppen az elvtárs szaros seg­gét törölgeti, az van a világforradalommal. De mondana még valamit. Mit? Egyszer apjának született egy fehér szamara, burro blanco. Hogyhogy fehér szamara? Albínó! Mindenki azt akarta megvenni. A fehéret. De az apja nem adta. Azzal csak csalogatott! Karácsony előtt végre sikerült eljutnia Párizsba, a francia határon, megkérdezték, hol szerezte a sebesülését, azt bizonygatta, hogy ebben a véres időszakban, ezekben a tajtékos hónapokban igazán nagy, már-már nevetséges balszerencse érte, képzelje, tiszt úr, megrúgta egy szamár, milyen szamár, ráadásul egy fehér, egy hófehér szamár, burro blanco, az meg hogy lehet, hát ő se tudta, egyszer csak elébe állt egy szamár, fehér volt, mint a friss hó, és nekitámadt. A szamarak ölnek, ha elmegy az eszük. Megvadulnak, rúgnak, harapnak, ölnek. A fehér szamár üldözte is. És hol történet mindez? A Holdon történt. Hogyhogy a Holdon?! Kimutatott a vonatablakból, a Hold tele van fehér szamárral, valóságos kolóniában élnek ott, ott kergetőznek egyik kráterbe be, másik kráterből ki. Egy ideje cseng a füle. Az a fehér égés a homlokán, látja a határőr úr. Hát talán ezért hagyták, utazhatott tovább. Prága következett, és szilveszterre már látta is Budapestet, a Parlamentnél forró bort ivott. Megevett egy adag véres hurkát a közeli piacon, fröccsöt ivott rá, aztán kisétált a jégtorlaszokat hurcoló, ködös Dunához. Hogy visongtak a sirályok. Figyelte, követik-e, jár-e valaki a nyomában. Nem követték, legalábbis semmi ilyesmit nem tapasztalt. Egy napot a fagyos Pesten töltött, volt egy konspirációs találkozója, ahol meg kellett beszélnie, hogy a trockista ellenforradalmárok veszélyesebbek, mint a fasiszták. Mert azok bizony. Megbeszélték az elvtárssal. Azt újra utazott, a szülővárosába, szilveszter után nyomban, már a harminchetes esztendőbe érve. Vonattal utazott le. Az állomáson várták. Egy fehér szamár állt az indóház előtt.

Szilasi László: Kései házasság (részlet)

Publikálás dátuma
2020.05.16. 10:35

Vajda Ilma és Gavenda Péter 1964-ben találkozik Szegeden. Még nem tudják, hogy ha nem is együtt, de egymás mellett fogják leélni az életüket. Az 1964 és 2019 között játszódó regény mindegyik fejezete egy-egy év metszete: Ilma és Gavenda viszonya másokkal kötött házasságokat és történelmi fordulókat egyaránt túlél, de kérdés, vajon ellenálló tud-e maradni az idő múlásával szemben. Szilasi László május 25-én, a Magvető Kiadó gondozásában megjelenő könyvében a történelem nem kulissza, hanem egyenrangú szereplő. A regény hol idilli, hol melankolikus, de mindig kristálytiszta rajz közös múltunkról és arról a törékeny erőről, amely két embert összeköthet.
Y2K Ilma mindig kézzel írt, szükség esetén írógéppel, de azért bele kellett tanulnia, már csak Gerenda kedvéért is, a számítógépek használatába: szerették az e-mailt. Kezdetleges, de szeretetteljes végfelhasználó, az volt Ilma. Éppen ezért nem a tiszai ciánszennyezés, hanem az Y2K volt számukra a következő év legjelentősebb problémája. Meg kellett oldani. Végeredményben ennek a problémának az elhárításán alapult a kapcsolatuk. A rövidített évszámok használata a korábbi években programozói mesterfogásnak számított: hatékonyabbá lehetett tenni vele a gépek működését. A lyukkártyás korszakban jelentős előnyökkel járt, ha két számjeggyel kevesebbet kellett tárolni. A 2000. év problémáját azonban éppen az okozta, hogy négy számjegy helyett csak az utolsó kettőt használták az évek azonosítására. Ebben a rendszerben a 2000. évet ugyanúgy 00 jelöli, mint az 1900-at, és a gép az 1999 után következő 00-t 1900-ként, 19 100-ként vagy egyszerűen 100-ként értelmezi, ami gondokat okozhat a dátumok összehasonlításakor. A dátumkiterjesztés végül megoldotta a millennium bugot: a kétjegyű évszámokat az évszázaddal egészítették ki, így a továbbiakban négy jegyen tárolták őket a programokban. Ezt tekintették a legtisztább megoldásnak, ami egyértelmű dátumokat, időtálló és a továbbiakban alacsony fenntartási költségű programokat eredményezett. Akárhogyan is: január elsején, szombaton nem omlottak össze a rendszerek. Ilma írt Gerendának, és ő rendben válaszolt. Összeköttetéseim révén vonalas telefonom mindig is volt. És ekkor már volt mobilom is, Gerendától kaptam egyszer karácsonyra. Nokia volt, egy egyszerű alapgép, hamar beletanultam. Nem kellett beütni azt a sok számot, megnyomtam a nevet, és már csörgött is a túloldalon. Biztos lehettem benne, hogy nem kell érdeklődnöm: ha felveszik, az fogja felvenni, akit hívtam. A hely azonban mindörökre bizonytalanná vált. Eddig biztos volt, hogy a vonalas telefon a lakásban csörög. Azon belül fogja az ott lakók között valaki, nem tudjuk, kicsoda, felvenni, halló, halló. Most azonban, a személy bizonyossága mellett, bizonytalanná vált, hogy az adott személy hol van. Akárhol lehet. Bármit mondhat, bármit hazudhat, hogyan ellenőrizhetném. Eddig nem hívhattam Gerendát otthon. Még a végén Ágotha Margit vette volna fel, kínos lett volna a jelenet. Most már akármikor felhívhattam a mobilján, ha felveszik, ő lesz az. Csodás volt ez a szabadság. És hát persze elkezdtem félni. Mi van akkor, ha az én szerelmi érzésem túlságosan ragacsos. Csak eddig, technikai hiányosságok miatt, nem tudtam kifejteni. Nem akarlak zavarni, de aggódtam érted. És mi van, ha ő ezt a titkos mivoltomat – utálja. Gerenda is sokat idegeskedett ezen. Bőbeszédű ember volt, de nem zaklatta Ilmát sokszor, ám az aggasztotta, hogy hogyan viselkedik majd, hogyan használja az eljövendő kommuniká­ciós technikákat. Annak viszont nagyon örült, hogy Ilmát is zavarja ez a problematika. Végül meg­egyeztek az SMS-ek használatában, nem lett semmi baj, konkrét mobilhívás csak végveszély esetén. De mindent összevetve Ilma annak örült a legjobban, hogy a másik önismereti problémának tekintette az egészet. Hiszen hát az egész életben az a legfontosabb, drága Ilmám, nem?, az önismeret. Ilma szerette ezeket az aranyköpéseket. Némelyiknek talán még igaza is volt. Ilma mégis mindet körberöhögte. Nem tudta, hogy a férfi tudja-e, de talán nem is érdekelte. A kiflik természete A következő évben megszűnt a főiskolai képzés a városban. A politikának nem kellett, a többiek meg nem harcoltak érte. Hamar kiderült, hogy mennyi minden volt erre a jókora szögre fölfüggesztve. A hallgatók megtöltötték a megyei könyvtárat. Ellátták vendégekkel a szórakozóhelyeket, nem kellett minden egységnek már este tíz órakor bezárnia. Jártak a gyerekek moziba, néha még a színházba is. Kongott a város. Hiányoztak belőle ezek a nagyon fiatal emberek. Gerenda nyugalmazott főiskolai docens csak bólogatott a kopaszodó, okos fejével. Tudtam, hogy ez lesz. Budapest: oké. Pécs, Szeged, Debrecen: a maga módján az is oké. De egyébként ezen felül nem lehet szíre-szóra mindenféle főiskolákat meg egyetemeket alapítani. Oxford, Cambridge: állami vagy egyházi tulajdon? Olyan régi az alapítás, hogy nem lehet megválaszolni a kérdést. Ennek az iskolának viszont nem volt semmiféle előtörténete. Anélkül meg nem megy. Ilma hallgatta, úgy gondolta, alighanem igaza lehet. Ez a közepes kisváros többet veszített városiasságából, mint New York a WTC lerombolásával. Mi kell egy városhoz, ezen gondolkodtak közben, mi kell hozzá leginkább. A felsőoktatásnak oda. De a város azért város maradt. Ha lebontanák a Haragosi Centert, akkor is az maradna: nem kellenek olyan nagyon a bevásárlócentrumok sem. Ne legyen közoktatás. Az sem baj: áthordják a gyerekeket a szomszéd városba iskolabusszal. Ne legyenek munkahelyek. Ott is át lehet járni, vagy dolgozhatsz otthonról, akárhová, akárkinek. Rombolják le a templomokat. Kereszt, csillag, rézkakas meg mindenféle jelkép hulljon le a porba. Az sem baj: az istentiszteletekhez a tévén, rádión keresztül is hozzáférsz. Szűnjék meg a kultúra mindenféle szolgáltatása. Könyvtár, hangversenyterem, mozi, színház: szűnjék meg mind. Ne legyen sport. Aki fut, lőjék agyon. Hallgattak, nem jutott eszükbe semmi további elvehető. Ne legyen kocsma. Ne lehessen nyilvánosan és közösségben alkoholt fogyasztani. Szűnjenek meg a kávéházak, teázók, cukrászdák. Elhallgattak. Felállt, kinézett az U betű öblébe meg a főutcára, a pékségre a nyitott ablakokon át. A fák jó alaposan megnőttek az utóbbi években. Hirtelen visszafordult. Ne legyenek terek. A kerítéssel lezárt magánházakon kívül ne legyen a településen semmiféle szabad tér. Ne legyen a közösségnek meg az érintkezésnek semmiféle helye. Ne tudjanak találkozni. Ne legyenek semleges területek. Magánszféra. Csak az legyen. Legyen belőle akármennyi. Toljuk őket közel egymáshoz. Nem lesz belőlük soha semmiféle városszerűség. Csak ha van közöttük némi hézag. Akármiféle hézag. Használják azt a hézagot bármire. Igen, a várost a hézag teszi. Kiitta a poharát. Legyintett. Úgy érezte, megint túlhúzta az okosságot. Töltött még magának némi bort, aztán odafeküdt mellém a franciaágyra. Gerenda a bal oldalon feküdt, nem lehetett tudni, hogy miért, mindkettejüknek így volt természetes. Ha jó volt a kedv, úgy simultak egymáshoz, mint két kifli, bár a férfi úgy tekintette, hogy ha ő nem elöl van, hanem hátul, akkor ő egy befli. Nem volt egy vicces figura. De ezt az egyet megengedte magának. Befli. Igaza volt: a sík felületeken tárolt tradicionális, görbe kiflik általában valóban balra hajolnak. Nem érnek össze. Van közöttük egy picike rés. Ilma szerint Gerendának ez a picike térköz volt az igazi párkapcsolati mintája. Közel, nagyon közel, amennyire csak lehet. De össze azért ne olvadjatok. Dupla kifli nem kell. Mondj határozott nemet a duflára. Ide Ilma már nem tudta követni őt. Áll a Tescóban a helyben sütött kiflik előtt. Sír, nevet.

Golflabdák, vámpírok és létválság (Berta Ádám: A kígyó feje)

Publikálás dátuma
2020.05.16. 10:10

A gyilkossággal, gyerekrablással, csalással – egyben számos jelzett (például Herman Melville Moby Dickje) vagy nem jelölt irodalmi allúzióval – terhelt regény szántszándékkal kimozdít a kényelmes-szórakoztató olvasás pozitúrájából.
Titokzatos és mozaikszerű – kockázatok és mellékhatások tekintetében pedig csakis önmagunkba fordulhatunk Berta Ádám új regényét olvasva. Békés, majdhogynem idillikus kazahsztáni vámpírtörténetként indul a történet. Egy tizenötödik században épült templom kazamatáiban hatvanhat kisebb és harminchárom nagyobb koporsó fekszik, a közeli falu lakosai­nak, különösen a szűzlányoknak és a gyerkőcöknek a száma pedig havi egy-két alkalommal egy-kettővel megfogyatkozik. A helyi fegyver- és drogcsempész maffia feje ígéretet tesz az ortodox keresztény közösség vezetőinek, hogy a Kárpátokból egykor idetelepült arisztokrata hagyatékát – a szláv hiedelmekben ubirokként és mhackayokként nevesített vérszívók feltételezett lakhelyét – felszámolja. Talál is hozzá az egykori származási helyhez közeli lakosú partnert. A koporsók, illetve tartalmuk meg is teszik az utat egy újpalotai raktárbázisra – többször is és/vagy nem. Ekkor jön a képbe nyugtalanító módon – de csak az olvasás linearitása szerint – Kígyó. Azaz Sanyi. Akinek az apja, Talmai Aladár, talán maga is ubir, egy tévétársaság és egy kazah–magyar kereskedelmi cég vezetője, a magyar kapcsolat. Nem mellesleg kétes minőségű gyógyszeripari termékek exportőre (lásd fenn a kockázatokat és mellékhatásokat), és golflabdagyűjtő (a golflabdák, szám szerint 99, ahogy a szipolyok száma is, aztán imitt-amott, nagyon tudatosan elszórva folyton megjelennek a regény lapjain). De Sanyival és életközépi válságával látszólag mintha egy új regény ágyazódna a már elmondottakba – mintha egy ikerregény körvonalai sejlenének föl, hogy a kontúrok azonmód el is mosódjanak, s szoros szálakkal, szövet- és szövegszerűen kapcsolódjanak szimbiótaként egybe. (Mintha a két szívvel és két lélekkel született mhachkayok, akiknek a halálukkor csak az egyik lelkük távozik a túlvilágra, a másik fel­éledt holttestként vadászni kezd, leképeznék ezt a kettős szerkezetet…) A sokelbeszélős, sok látószögű, az időrendet (és talán az oksági viszonyokat is) felbontó – elliptikus – dramaturgia, amit az egész történetet átlátó elbeszélő játékosan(!), kénye-kedve szerint szerkeszt, élve az elhallgatás jogával is, stílszerűen egy fejetlen kígyóra emlékeztet. Vagy egy olyan szövegelvre, ami a ’90-es évek magyar prózájában már tesztelésre került (lásd például Németh Gábor A semmi könyvéből) és az egyes szövegdarabok közti összefüggés, kapcsolódás nem történetszerű (ok-okozati) és nem centrális vagy lineáris. (A fejetlen kígyó képzete amúgy a párkapcsolatot megnehezítő kommunikációs probléma leírásaként kerül elő: „[Sanyi, akinek Kígyó a beceneve] annak idején feketének képzelte a problémát, nyálkás, lüktető, amorf idegenségnek, amely fejetlen kígyóra és rég magára hagyott vágómarhatetemre egyaránt emlékezetett.” (288. o.)] Így aztán a misztikus nemzetközi vámpírtörténet egészen más (szöveg)síkra helyeződik: Sanyi élet- és családtörténetének, a szinte Bret Easton Ellis (vagy Hazai Attila) létcéltalan figuráit idéző lelki fásultságának, önidegenségének és házasélete viszontagságainak elbeszéléseivel egy oda-vissza értelmezési kölcsönfolyamatra kényszeríti az olvasót, amit a rendkívül sűrűre szőtt – és csalóka – motívumhálók (golflabdák, számmisztika, szereplők kettőssége, szóhasználat stb.) kétségbeejtően felerősítenek. Miközben talán éppen az össze nem illeszthetőségük (vagy a többféle egybekapcsolódás) lehetőségét demonstrálják. A gyilkossággal, gyerekrablással, csalással – egyben számos jelzett (például Herman Melville Moby Dickje) vagy nem jelölt irodalmi allúzióval – terhelt regény szántszándékkal kimozdít a kényelmes-szórakoztató olvasás pozitúrájából, nyugtalanító kérdések sorát támasztja fel mind az olvasottak, mind az olvasási módjuk tekintetében – s így kihívássá válik a lét(értelmezés)ünk számára. (Cser Kiadó, 2020. 304 o.) 
Szerző