Darvasi László: Stein Frici és a fehér szamár

Hogyan keveredett ő ide? Hát úgy, hogy azonnal indult, ő és néhány elvtárs, amikor hallotta, hogy bajban a köztársaság, támadnak a fasiszták, és jelentkezett a sorozóbizottságnál. Hát úgy, hogy különösebb akadály nélkül fölvették mint régi bajtársat. Ez még a harminchatos év nyár végén volt, de már jöttek a hírek, hogy megalakulnak hamarosan a Nemzetközi Brigádok is, mert egyemberként mozdult meg, és már útra kelt a kommunista világ. Nos, van itt ez a világforradalomnak nevezett jelentékeny és szükségszerű folyamat, és egyáltalán nem egyszerű harcolni érte, bízni benne, illetve meghozni bizonyos áldozatokat. Fölismerni az ellenséget, például, aki nem föltétlenül szemben bújik, hanem inkább mellette tesz úgy, mintha harcolna, mintha küzdene, jóllehet inkább szabotál. Hát így kerül ő ide, Albacete városába, sivár hegyek közé, melyek normális állapotukban fennkölten és magabízón hallgatnak, most azonban készségesen és némiképp csodálkozva visszhangozzák a dörejeket, a robbanásokat, melyeket rendre sűrű, lassan oszló, a völgyekben paplanként meghúzódó füst előz meg. A világforradalom kérte, hogy iparkodjon, nem menekült, nem szabotálta a lelkét, nem az apja vagy az anyja bonyolult és véget nem érő ügyeit igyekezett maga mögé tudni, nem a megalkuvó, gyáva zsidók tömegét akarta eltanácsolni az élete színpadjáról, hanem azért küzdött, amiért már Robespierre is.

Sztálin elvtárs! Rákosi elvtárs! Zalka Máté elvtárs!

A szabadság hívta.

Az más kérdés, hogy Spanyolországban kifejezetten forró, már-már elviselhetetlen a nyár. De még a szeptember is a földhöz vágja az embert. Rekkenő a forróság a tenger nem látta végtelen belvidéken, októberre enyhül valamelyest, hűvösödnek az éjszakák, s ahogy beköszönt a november, éjjelente már fázni is lehet. De az még odébb van. Jobban fázik az ember, ha éhes, ha szomjas. Olyan a táj, de tényleg, mintha a Holdon lenne. A dolgok később kelnek életre, később szunnyadnak, a tüzek még füstölve is énekelnek, dalolnak a kabócák, a Hold földje és homokja sikongat éjjelente. Olyan sebes a spanyol beszéd. Gyakran találkozik az ember borjúval vagy termetes bikával, mindegy, csöpög a pofájából a hab, kaparja halkan a sziklás földet maga alatt. Ha túl sokáig nézi az ember, hörren, nekiindul. Zenélnek a kabócák, zenekar. Az emberek nyakán a szüret, a betakarítás, mázas cserépkancsók táncolnak a gyalogutakon. Olyan sok alaki gyakorlatuk volt, hogy már azt hitte, soha nem lát fegyvert. Lőni már tudott. Mindent tudott, puskával, gépfegyverrel, egyelőre semmit sem tehetett. Mennyi nép volt a táborokban. Lengyelek, oroszok, németek, franciák, angolok, magyarok!

De hát ide is jöttek zsidók, nem?

Jöttek utána az Internacionálé forgatagába, mint a bolhák! Vörös ékszerek, kommunista drágakövek! Jöttek utána a nemzetközi felszabadulásba, és úgy kopogtak a bakancsaikkal, akárki megmondja, akárki meglátja, akárki regisztrálja, hogy bár tagadni akarták, de mégis, mégis zsidóként jöttek, zsidóként szaladtak ide verőfénybe, komor hegyoldalba. Mert például ez a kis Speindler, ez a potrohos kis szegedi hentesfiú is odament a német tiszthez az első, a legelső bevetés előtt, aki különben hamburgi fiú volt, azt mondta neki, itt van ez az aranyórája a nagypapájától, szép darab, lecsatolta. Doxa, mutatta, hová helyezhetné biztonságba, míg ő harcol, és netán a vérét s életét ontja a világforradalomért. Grószfati? A tiszt értetlenkedett. Ja, ja, a Mars téren volt akkora hentesboltja, hogy a bivaly belefért volna! Was für ein Bivaly?! Ők, az éppen megalakult, zajos és lelkes magyar brigád a németek irányítása alá tartoztak. A tiszt fuldoklott zavarában vagy dühében, niksz, niksz, krucifiksz, végül annyit tudott kinyögni, adja oda neki azt az izét.

Elteszi.

Inkább spanyolul mondta, mint németül.

Vamos!

Ő meg Stein Frici odalépett a tiszthez, amikor Speindler elballagott lőszert és sebkötöző rongyot, meg valamennyi kulacs vizet vételezni, különben elég szűken mérték a lőszer bármi fajtáját, kellett az árulók kivégzésére is, és azt kérdezte, hogy mi a probléma. Tudott úgy kérdezni, hogy látszott rajta, nem akárki. Hogy kérdezhet is, ha akar, ha arra támad kedve.

Mutatta a német, mit bíztak rá, savanyú volt a mosolya.

Tényleg Doxa?

Tényleg az.

Vizsgálták a szép kimunkálású, domború motívumos, finom szerkezetet, futott körben a kismutató, ballagott utána a nagyobbik pálca, ez az idő, ilyen az idő, ha szépen és értőn foglalkoznak vele, ha szépen mérik, ha tisztelettel kezelik, dörögtek Franco nagy, öblös hangú ágyúi.

Régen nem volt már derült Spanyolország fölött az ég.

November hetedike lett, ütközetre készültek, az első igazi csatára, a tűzkeresztségre. Madrid, a szenvedő menyasszony várta őket! Úgy hívták a helyet, hogy Casa de Campó, a sebes folyású Manzanares-folyó partján ütöttek tanyát, igazán festői környezetben, a látványt egy tágas park szélén, hol királyok, császárok és kizsákmányolók pihentek, árnyas pagonyai. Hát itt aztán nem pihentek. Speindler remegve rázogatta a kezét, mint aki folyton be akar mutatkozni. Mintha nyomban az ébredés után elkezdődött volna.

Micsoda égiháború kezdődött el, semmiféle, földi háború volt az, csak az égig elhallatszott. Ilyesmiben még neki sem volt tapasztalata. Másképpen folytak a harcok, ha volt is éppenséggel, a Tanácskormány alatt. De most! Kartács! Repeszek! Nem szűnő fegyverropogás, az ágyúk ugatása, lánctalpas szörnyetegek közlekedése. Visszahull lassan az égbe fölbaszott fűszál. Az időt letétbe helyezték, mint egy húsz éve kapott kisjegygyűrűt. Az óra, a Doxa óra hátul marad. Nem akarja odavinni, a kis Speindler, ez a szegedi árvabogár nem akarja magával vinni az időt, nem akarja, hogy az időnek baja essék, idő és ember elválasztható, ezt gondolja, azt gondolja, hogyha őrá ráfingik a bomba, és a szeme fönnakad, mint a taglózott borjúnak, akkor az óra jár, majd továbbhalad, tovább az idő, mintha az ő, személyes ideje baktatna föltartóztathatatlanul. De csak valameddig! Az igazság beköszöntéig! Ez lesz a világforradalom, illetve az, ami utána következik, hogy az idő megáll, mert megállhat. Nem kattognak, nem ketyegnek majd az órák. Nem jár egy átkozott vekker sem, se Doxa, se házi vekker, se kakukkos vagy láncos óra, se toronyóra.

Becsapott közéjük az átkozott bomba.

Fölrobbantak, mint a patkányok, velük törtek gyümölcsfák, sárga labdák szálltak, az ehetetlen dísznarancsok, cédrusok hasadtak ketté, mint a gyufaszálak. Mintha maradna az ember agyában egy kitartó sikoltás. Szét akarja vetni az ember fejét, olyan hang. Ez a légnyomás, bassza meg? Az, kérlek, por favor. Stein Frici, miután szétmázolta a füléből és az orrából szivárgó vért, és fölköhögte, kiöklendezte a torkába szakadó földet, mászni kezdett a hamburgi gyerektiszt még mindig rángatózó teste, annak elroncsolt, félbevágott állaga felé, a szőke fürtű, kifejezetten erős állkapcsú német fiúhoz, akit egy altónai vaskályha mellett szült meg az anyja, legalábbis az utolsó, spanyol édes borral meglocsolgatott éjszakában erről mesélt. Látta, hogy meg-megmozdul még, mintha föl akarna állni és elmenni innen, ebből, ebből a szörnyen fájó érthetetlenségből. Van nem messze egy híd, a Franciák hídja tán. Nem volt már a németben élet, mire a ragacsos, törmeléktől összeszórt földön átkúszva odaért. Tényleg szétvetette a testét a robbanás, nem is ő rángatózott, hanem közvetlenül mellette egy kutya. Hogy került oda az állat? És nem volt keze sem, kiszakadt belőle. De azért Stein Frici nem adta föl, míg pattogtak, süvítettek fölötte a lövedékek, kereste és megtalálta a hamburgi fiú elrepült karját, kezét. Tízméteres sugarú kör csupán, azt összemászni a pokolban. Benne volt a tenyérben a Doxa óra, az ujjakat úgy kellett szétfeszíteni. Hát hiszen tényleg egy Doxa volt.

Járt.

Stein Frici meg erre aztán elájult.

Gyógyulását egy spanyol lánynak köszönhette, úgy hívták, Manuela. Hatalmas melleit néha az arcára helyezte, duerme ninitó. Az apja szamarat árult meg öszvért, folyton rikácsolt egy kakas az udvaron, el gallo del nombre es Pedro. Nevetett, mintha túl sok fog lenne a szájában, nevetve mutatta, hogy már háromszor megerőszakolták a fasiszták, duerme ninitó, duerme. Hogy lehet szamarat árulni? Meg öszvért?! Lehet. Meg lehet élni ilyesmiből? Igen, a spanyolok, ezek az átkozott spanyolok, akiknek a szájában vízesés van, mindenre képesek.

Láza volt, nem is igaz.

Drágám, Spanyolország.

Ja, igen, és a világforradalom!

Megkérdezte Manuélát, mi van a világforradalommal, elvtársnő. És nézte közben a kövér galambokat, amik a spanyol parasztblúz alatt turbékoltak.

Hát hogy éppen, nevetett a lány, éppen az elvtárs szaros seggét törölgeti, az van a világforradalommal. De mondana még valamit.

Mit?

Egyszer apjának született egy fehér szamara, burro blanco.

Hogyhogy fehér szamara?

Albínó! Mindenki azt akarta megvenni. A fehéret. De az apja nem adta. Azzal csak csalogatott!

Karácsony előtt végre sikerült eljutnia Párizsba, a francia határon, megkérdezték, hol szerezte a sebesülését, azt bizonygatta, hogy ebben a véres időszakban, ezekben a tajtékos hónapokban igazán nagy, már-már nevetséges balszerencse érte, képzelje, tiszt úr, megrúgta egy szamár, milyen szamár, ráadásul egy fehér, egy hófehér szamár, burro blanco, az meg hogy lehet, hát ő se tudta, egyszer csak elébe állt egy szamár, fehér volt, mint a friss hó, és nekitámadt. A szamarak ölnek, ha elmegy az eszük. Megvadulnak, rúgnak, harapnak, ölnek. A fehér szamár üldözte is.

És hol történet mindez?

A Holdon történt.

Hogyhogy a Holdon?!

Kimutatott a vonatablakból, a Hold tele van fehér szamárral, valóságos kolóniában élnek ott, ott kergetőznek egyik kráterbe be, másik kráterből ki. Egy ideje cseng a füle.

Az a fehér égés a homlokán, látja a határőr úr.

Hát talán ezért hagyták, utazhatott tovább. Prága következett, és szilveszterre már látta is Budapestet, a Parlamentnél forró bort ivott. Megevett egy adag véres hurkát a közeli piacon, fröccsöt ivott rá, aztán kisétált a jégtorlaszokat hurcoló, ködös Dunához. Hogy visongtak a sirályok. Figyelte, követik-e, jár-e valaki a nyomában. Nem követték, legalábbis semmi ilyesmit nem tapasztalt. Egy napot a fagyos Pesten töltött, volt egy konspirációs találkozója, ahol meg kellett beszélnie, hogy a trockista ellenforradalmárok veszélyesebbek, mint a fasiszták. Mert azok bizony. Megbeszélték az elvtárssal. Azt újra utazott, a szülővárosába, szilveszter után nyomban, már a harminchetes esztendőbe érve. Vonattal utazott le. Az állomáson várták. Egy fehér szamár állt az indóház előtt.