Az eltűnt karanténidő nyomában

Másfél évszázada tudjuk, hogy az emberek adott szituációkban, életszakaszokban másképp érzékelik az időt, a körülményektől függően fél óra tűnhet egy szempillantásnak vagy egy örökkévalóságnak is. A járvány miatti bezártság egészen szokatlan jelenséggel gazdagította az ezzel kapcsolatos tapasztalatokat.

A járvány első hullámának levonultával minden terület szakértője azt találgatja: vajon milyen hatása lesz hosszú távon, hogy az életünk hosszú hetekre kizökkent a megszokott kerékvágásból? Bizonyos következtetéseket viszont már a korlátozások óvatos enyhítésének első napjaiban, az első szabadban elnyalt fagyi, teraszon megivott kávé vagy kerthelyiségben elfogyasztott fröccs mellett levonhatunk. A karantén több mint két hónapja alatt az emberek legtöbbje úgy élt, hogy minden napja jóformán ugyanolyan volt, mint az előző. A normál esetben társas érintkezéssel, kultúrafogyasztással, ügyintézéssel töltött órák felszabadultak, és néha keservesen vánszorogtak a négy fal között. Mégis, visszatekintve az elmúlt időszakra, sokan meglepetten állapítják meg; ezek a hetek úgy teltek el, mint egy szemvillanás. Sőt a legtöbben azt a következtetést is levonhatják, a nap meglepően gyorsan eltelik akkor is, ha nem kell sehova kimozdulni. Pedig hányszor kívántuk, hogy legyen végre időnk selejtezni a csetreszek között, elolvasni egy régen halogatott súlyos könyvet, megsütni nagyanyánk pepecselős süteményét vagy éppen kigyúrni a felsőtestünk. Most aztán lehullt a lepel: halogatásainknak nem is az időhiány az akadálya. De vajon hogy fordulhat elő, hogy utólag úgy tűnik, a monoton hetek mégis gyorsabban teltek el, mintha tele lettek volna a szokásos programjainkkal?

Erre keresi a választ a BBC Future oldalán Claudia Hammond szakértő is, aki könyvet is írt az emberi időérzékelés misztériumáról. Bár kutatási eredmények még nem állnak rendelkezésre, sokan arról számoltak be, hogy az olyan heti rituálék, mint például egy bevásárlás, online értekezlet, torna vagy beszélgetés a barátokkal, látszólag sokkal gyorsabban elérkezett, mint normális esetben. Régóta ismert jelenség, hogy az időérzékelés szubjektív, az adott helyzet, sőt az életkorunk is erősen befolyásolja, hogy milyen hosszúnak érzékelünk egy időintervallumot. Nem nehéz belátni, hogy egy barátunkkal, ebéd közben nagyon hamar elröppen fél óra, de a tűző napon, a peronon állva egy vonatra várva örökkévalóságnak tűnhet, pedig pontosan ugyanannyi idő telik el. Ugyanilyen nyilvánvaló, hogy az idő kullog, amikor egyszerre egy dologra koncentrálunk, és rohan, ha párhuzamosan több feladatot kell ellátnunk. Arról nem is beszélve, hogy a negatív érzelmek, félelem, depresszió vagy fizikai fájdalom végtelen hosszúságúra képesek nyújtani a pillanatot. Talán nem véletlen, hogy a világ minden nyelvében rengeteg szólás-mondás szól arról, hogy repül el az idő, és arról is, hogy milyen lassan vánszorog.

Emlékek nélkül

Az idő múlását kétféleképpen becsüljük meg: prospektíven, amikor arra koncentrálunk, hogy most milyen gyorsan telik az idő, és retrospektíven, amikor azt mérjük fel, milyen gyorsan telt el az előző hét vagy éppen évtized. A karantén ideje alatt a napok között nem volt nagy különbség, még akkor sem, ha a legtöbben a home office nehézségeivel vagy a gyerekek digitális oktatásának kihívásaival küzdöttek (vagy küzdenek még most is), ami kétségtelenül adott programot az embereknek. Viszont az ugyanolyan napok folyamában sokkal kevesebb új emléket gyűjtöttünk, mint általában, márpedig az eltárolt emlékek mennyisége szintén kulcskérdés az időérzékelésünkben. Például amikor nyaralni megyünk, egy új várost ismerünk meg és minden új, egy hét nagyon gyorsan eltelik. Aztán amikor hazaérkezünk, úgy érezzük, mintha sokkal tovább lettünk volna távol, egyszerűen azért, mert annyi új élménnyel, vagyis emlékkel gazdagodtunk, mint máskor sokkal hosszabb idő alatt. Pontosan ennek a jelenségnek az ellenkezője történt meg sokakkal a karantén alatt. Hiába telt az idő rettentően lassan, ha most a végén visszanézünk, olyan, mintha semmi nem történt volna, mert alig szereztünk új emlékeket. Olyan, mintha az idő egyszerűen eltűnt volna. Hasonlóról számolnak be azok, akik hosszú időt töltenek börtönben, vagy egy betegség miatt otthon vagy kórházban.

Hétfő vagy péntek?

A szakértők feltételezése szerint, ha évek múlva visszatekintünk a kényszerű bezártságra, amit a koronavírus miatt éltünk át, képtelenek leszünk megmondani, hogy melyik hónapban mi történt velünk. Az időérzékelésünket az is erősen befolyásolta, hogy sokkal inkább a jelenben voltunk kénytelenek élni, mint bármikor máskor. Normál időszakokban, amikor az elménk is szabadon szárnyalhat, sokat álmodozunk a jövőről, tervezgetjük a következő napokat, heteket. Most viszont az időhorizontunk is lerövidült, mivel fogalmunk sem lehetett róla, hogy hogyan alakul a helyzet, mik lesznek a lehetőségeink egy-két hét múlva. Legfeljebb a következő egy-két nappal vagy a távoli jövővel kapcsolatban tervezgethettünk. Vagyis eltűntek azok a támpontok, időbélyegzők az életünkben, amelyek alapján máskor az időt érzékeljük, a napok és a hetek összefolytak.

A kutatók szerint kétféle embert különböztethetünk meg aszerint, hogy hogyan érzékelik az időt. Az egyik csoport úgy tekint a jövőre, mint valamire, ami közeledik felé, miközben ő egy helyben áll, míg a másik úgy érzi, ő halad a jövő felé. Egy egyszerű kísérlettel kideríthető, hogy ki melyik csoportba tartozik. Ha azt mondjuk: a jövő hét szerdai értekezletet két nappal előre tettük, lesznek, akik azt fogják gondolni, hogy pénteken lesz, míg mások hétfőre számítanak. Előbbiek azok, akik úgy érzik, ők haladnak a jövő felé, utóbbiak, akik úgy érzékelik, egy helyben állnak. Bár a kutatások szerint az alaptermészetünk határozza meg, hogy melyik csapatba tartozunk, néha a körülmények is alakíthatják a válaszunkat. Lera Boroditsky, a Stanford Egyetem pszichológusa kutatásában a reptéren várakozó emberek körében tette fel a kérdést, hogy vajon akkor most melyik napon lesz az értekezlet, és azt találta: azok közül, akik a felszállásra várakoztak, jóval többen mondtak hétfőt. Ezzel szemben az érkezési oldalon többen gondolták, hogy a péntek a helyes válasz. Bár erre tudományos bizonyíték egyelőre nincsen, Claudia Hammond szerint a hosszú hetek bezártsága a legtöbbünket „hétfői emberré” tette, vagyis a szokásosnál jóval többen éreztük azt, hogy egy helyben állunk tehetetlenül, míg a jövő feltartóztathatatlanul robog felénk.