Az örök rettenetes gyermek

Aki túl a popcornmozin túl bármilyen szinten érdeklődik a filmművészet iránt, annak ma is megkerülhetetlen Rainer Werner Fassbinder életműve, annak hatása.

Az 1982-ben elhunyt Rainer Werner Fassbinder május 31-én lett volna hetvenöt éves. Gyakran teszi fel az ember a kérdést, mi volna, ha még ma is alkotna, miután bő tizenöt éves pályafutása során számos mozgóképes remekművela mai napig hatást gyakorol a filmművészetre. Művészete mégis színházi alapokon nyugszik, saját rendezéseit antiszínháznak nevezte, mint egy válságban lévő előadóművészeti ág részeként. A drámaiságot álláspontja szerint valamely szemantikai többértékűség jellemezte, jelentészavar okozatainak láncolataként. Úgy vélte, minden konfliktusnak több lehetséges „magyarázata" van, a megoldás után pedig még több valószínű értelmezése. Tehát a szimbolikus jelleg világos esetéről van szó. Vagy ha úgy tetszik: Brecht epikus színházának továbbviteléről, extremitásba hajló újra gondolásával. A szabályok lebontása filmes ars poeticáját is meghatározta, lázadónak tartotta magát – ebben Jean-Luc Godard volt az ideálja.

Fassbinder gyorsan élt, alkotott és halt meg. Mindössze harminchét évesen, kokaintúladagolásban távozott az élők sorából, de addigra már több mint negyven játékfilmet elkészített, amelyek a filmtörténelemben az új német film gyöngyszemeiként kaptak helyet. Legendás karakter volt – nemcsak a filmjei voltak tele kínnal és gyötrelemmel, hanem maga a vele való közös munka is. A reggelire megivott legalább tíz cuba libréből olykor egy-egy az operatőrén landolt, gyötörte a színészeit, féltek tőle az emberek. Ugyanakkor mindenki egyetértett abban: kivételes tehetséggel álltak szemben. Tarr Béla Werckmeister harmóniák című filmjéből is ismerős Hanna Schygulla volt a leghíresebb túlélője vehemens karakterének, ő a rendező mintegy huszonhárom alkotásában szerepelt. Fassbinder nála megértette: a színész csak akkor lesz jó egy-egy szerepben, ha jól érzi magát a forgatáson.

Kemény személyisége érzékeny alkotót takart: Fassbinder filmjeinek alapvető műfaja a melodráma. Néha már a cím is utal arra, milyen szenvedéseken mennek át a filmek hősei. A félelem megeszi a lelket (1974) beszédes filmcím: egy német özvegy a nála húsz évvel fiatalabb arab bevándorlóval való románca cseppet sem egyszerű a korabeli német társadalomban. A Maria Braun házasságában (1979) középpontjában a szegénység és nehézségek legyőzése, a szexualitás. A második világháborúból férjét hiába visszaváró nőa vonzerejét hasznosítja a férfiakkal szemben – a Mariát alakító Schygulla leginkább ezzel a szerepével futott be a nagyvilágban. A szabadság ököljogában (1975) maga a rendező is szerepelt, a munkásosztálybeli Franz Biberkopfot alakította, aki kisebb vagyont nyert a lottón, így a hetvenes évek nyugat-német társadalmának elitebb, de leginkább dzsentri köreibe is belépést nyer, ahol megismerkedik élete szerelmével, Eugennel. Ám az elfogadás és Eugen érzelmei, amint elfogy a pénz, azonnal köddé válnak. Fassbinder e filmjében a homoszexualitás ábrázolása önéletrajzi jellegű, noha a rendező mindkét nem iránt vonzódott. Bár általában inkább szeretői voltak olyan sorssal, mint A szabadság ököljogában Biberkopf: kettő közülük felakasztotta magát.

A Fassbinderre két hónapon keresztül emlékező budapesti Goethe Intézet május 31-én tartotta az online premierjét a mester 1968-ban írt, Vendégmunkás című darabja olvasószínházi előadásának. A szöveg, Weiss János újrafordítása, Funk Iván rendezésében, streaming környezetben tökéletesen beleillett korunk karanténprodukciói közé. A rendező a szereplőkre – akik úgy tűntek fel a képernyőn, mintha egy Zoom-konferencia résztvevői volnának – olykor rázárta az ajtót, amelyet fémes zajjal tett erőteljesebbé. A címszereplő, Jorgosz arcnélküli szereplő, gyakran csak beszélnek róla. A darab kegyetlenül tükrözi Fassbinder szégyenét és megvetését, amit a saját származása iránt, a német polgárság iránt érzett – amikor és ahogy reagálnak a vendégmunkás érkezésére. A hatást nem gyengíti a karanténkeret, sőt lehengerlő erőt ad a kommunikációképtelenségnek, az egymás mellett való „elbeszélésnek”. A végkifejlet kellemetlen, olyan fassbinderi módon – azaz nincs különböző rasszizmus, a gyűlölet egyetemes.