Elhunyt Kausz István olimpiai bajnok párbajtőröző

Publikálás dátuma
2020.06.04. 10:07
Fotó: Shutterstock
87 éves volt a sportember-orvos, aki 1964-ben csapatban Tokióban szerzett Magyarországnak aranyérmet.
Hosszan tartó betegség után, június 3-án délután, 87 éves korában elhunyt Kausz István olimpiai bajnok párbajtőrvívó, a magyar úszóválogatott keretorvosa – tájékoztatta a Magyar Olimpiai Bizottságot (MOB) a család nevében unokaöccse, a szintén orvos Tállay András. Kausz István 1932. augusztus 18-án született Budapesten. A Vasas, a Haladás és az OSC sportolója volt. Öttusázott is, abban a sportágban 1951-ben magyar bajnoki csapatbronzot szerzett, de 1957 és 1965 között a párbajtővívó-válogatott tagjaként ért a csúcsra. Egyéniben 1962-ben világbajnok, csapatban pedig még 1959-ben kétszeres ezüst- és egyszeres bronzérmes lett. Főiskolai világbajnoki címet és Universiadé-győzelmet is szerzett a kétszeres olimpikon, aki az 1960-as római olimpián csapatban negyedik lett, 1964-ben Tokióban pedig Bárány Árpád, Gábor Tamás, Kulcsár Győző és Nemere Zoltán társaságában a csapattal aranyérmet nyert.
Szerző
Témák
halálozás
Frissítve: 2020.06.04. 16:12

Pisont István, a legnagyobb király – A Honvédé a Magyar Kupa

Publikálás dátuma
2020.06.03. 22:35

Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI
A kispestiek történetük során nyolcadik alkalommal nyerték meg a trófeát.
A magyar futball utóbbi évtizedeinek legüdítőbb élménye, hogy Pisont Istvánból, a legnagyobb cigányból hivatalosan is a legnagyobb király lett! A fővárosi focicsürhe rasszista rigmusait játékosként legalább tíz évig elviselő, de azokon döbbenetes lelkierővel felülemelkedő fiatalember már labdarúgóként is kiharcolta az ocsmányság átköltését, ötven évesen pedig megélte, hogy a magyar lelátói futballközeg végre nem az időközben vezetőedzővé előlépett tréner származásával foglalkozott. Pisont István pedig a Honvéd élén Magyar Kupát nyert a kispestiekkel, így neve azon kevés edzők közé került, akik ezt elmondhatják magukról. Karrierje, kitartása utat mutat mindazoknak, akiknek származásuk miatt megaláztatásokat kellett (vagy kell) elszenvedniük Magyarországon. Ma ennek különösen fontos az üzenetértéke, hiszen nap mint nap szupersztár státuszban lévő európai és tengerentúli élsportolók állnak ki egységesen az alapvető emberi jogok mellett. Ilyenforma párhuzam révén igazán passzentosan illeszkedett a Puskás Arénában rendezett Budapest Honvéd–Mezőkövesd Magyar Kupa-döntő a világpolitika fősodrába, ami azért kevés hazai sporteseményről volt eddig elmondható. 
A karantén okozta kiéheztetés nyilván szerepet játszott abban, hogy a 62 ezres arénában az összes értékesíthető jegyet (mind a tízezret) felvásárolták a szurkolók. A másfél méteres COVID-távolság betartása miatt elvileg csak minden negyedik széken ülhetett volna drukker, egymás mögött meg egy sem, de ez csak elvben, a gyakorlatban nem létező előírás volt. Reméljük, nem volt egy fertőzött sem a kapu mögötti táborokban, ahol a népsűrűség messze felülmúlta az előírtat.
Mondjuk avval nem lehetett vádolni a feleket, hogy egymás torkának estek volna, óvatosan folydogált a meccs, mígnem a matyóföldi Cseri ívelését Berecz kapásból küldte az öt és feles sarkáról a Honvéd kapuja felé, de néhány centivel elkerülte a jobb alsót. Fél óra ment el ilyen stílusban, amikor a honvédos Ugrai szöglete után Kamber levette a labdát, de a célt tévesztett lövésbe testtel beleért a Neszterovval birkózó Lovric, akiről a kövesdi kapuba pattant a labda (1-0). Négy percig örülhetett az előnynek a Kispest, ekkor Pekár jó 25 méterről küldött egy szabadrúgást a Honvéd kapuja felé: az egyébként egészséges erejű, de nem bombaerős lövés után a labda Tujvel kapus érintésével került a kispesti hálóba (1-1). Szusszanás után ismét a kispesti Kamber lett a főszereplő: Ugrai szabadrúgása egy kavarodás után került elé, és a felpattanó labdát három méterről fejelte a léc alá (2–1). A Mezőkövesd próbálkozott ezután, de nem változott az eredmény, vagyis idén biztos nem lesz a Matyó hímzés a Magyar Kupán.
Szerző
Frissítve: 2020.06.03. 22:42

Puskás és Parittyás – A Magyar Kupa mostoha sorsa

Publikálás dátuma
2020.06.03. 12:00
Tizenegy évvel ezelőtt nyert utoljára Magyar Kupát a Honvéd
Fotó: Földi Imre / MTI
A sorozat még a honi labdarúgás fénykorában sem hozta lázba a drukkereket, nem csupán a koronavírus miatt várható tehát gyér érdeklődés az idei döntőben.
Olvastam az interneten: a magyar futball ünnepe lehet a Honvéd–Mezőkövesd kupadöntő.
Az bizonyosan nem lehet, hiszen ahhoz valódi futball kellene, igazi játék pedig a huszonegyedik század labdarúgásban mérhetetlenül szegény Magyarországán elvétve sincs. Most, hogy nagy vívmányként, Európában először meccsre lehetett menni idehaza, a becsült, azaz szépen felkerekített adatok szerint összesen 5575 – mérkőzésenként 929 – mindenre elszánt drukker élt a kivételes alkalommal.
Amúgy a magyar kupadöntő még akkor sem volt ünnep, amikor – úgy hat-hét évtizeden át – a hazai labdarúgás a nemzetközi élvonalhoz tartozott. E csúcstalálkozók örök nézőrekordja a Vasas–Honvéd (3:2) 40 ezres közönsége még 1955-ből. Abban az esztendőben a Népstadionban rendezett tizenöt bajnoki kettős mérkőzés látogatottsági középértéke 52 533-at tett ki, és az idő tájt jegyezték az NB I-es meccsek örök rekordját (98 ezer) is; míg a válogatott hazai nézőátlaga kerek 100 ezerre rúgott. A Magyar Kupa mostoha sorsát az is jellemzi: minden idők alighanem legtöbbet emlegetett döntőjét, az FTC–Újpest 11:1-et alig tízezren látták 1933-ban a Hungária úton.
Ám egy esetben mégis csak lehetne most valamiféle juniális: ha minden negyedik ülésre letelepedne valaki, mert három köztes széket – a járványügyi intézkedéseknek megfelelően – üresen kell hagyni a Puskás stadionban. 
Tekintettel arra, hogy a jelenlegi, Puskás helyett maximum Parittyást bevető Honvéd bajnoki nézőátlaga a koronavírus megjelenése előtt 2012, a Mezőkövesdé meg 2379 volt, valószínűleg keleti kényelemben lesz része Szíjjártó maszkvilágbajnok külügyminiszternek, valamint Dzsudzsák rendkívüli és meghatalmazott diplomatának a mi hazánk döntőjén. Mert hiába a több száz milliárdos stadionépítések, az úgynevezett első osztályban a sporttelepek kihasználtsága egészséges időkben sem éri el a harminc százalékot. Na persze futball nélkül képtelenség drukkereket előcsalni...
Mert ne tévedjünk: a Mezőkövesd jobb időkben legföljebb a Szabad Föld Kupáért mérkőzhetett volna a hozzá hasonlóan politikai alapon felemelni próbált Felcsúttal és Kisvárdával együtt. (A szándék ellenére a mai NB I mezőnye antropológiai szertárra emlékeztet, mivel jelképe a – pénzzel – kitömött törpe.) Az együttes körülbelül olyan erőt képvisel, mint az 1965-ben SZFK-döntős Esztergomi Marógépgyár brigádja – amely abban az évben 11-0-ra kapott ki a tényleg nagyok közt bajnok Vasastól – vagy mint az 1976-os Szabad Föld-döntőben a Sülysápot 4-2-re legyőző Paks együttese. Az a Paks bizony konkurál a mostani, hivatalos besorolása szerint NB I-es Pakssal, elvégre a Tolna megyei első osztályban 121-19-es gólkülönbséggel nyerte el az aranyérmet.
A hajdani hátországot egyébként se becsüljük alá, hiszen 1961-ben például 7500 nézője volt az Ajka–Veszprémi Vasas megyei egyes találkozónak. A meccs száz percig tartott, mert az ajkai Nagy góljánál (2-1) a levegőben meglökött Pfénig kapus olyannyira megsérült, hogy a mezőnyjátékos Katzer állt helyette a háló elé, s a vendégek heves tiltakozása miatt tíz percig állt a játék; majd Répási a századik percben létszámhátrányból egyenlített (2-2). Ezzel együtt a hős veszprémi tizenegy névsora (Pfénig – Répási, Erdős, Szániel, Katzer, Bauer, Vereczkei, Lennert, Farkas, Szedlák, Hock) nagyjából annyit mond, mint a Tujvel (Levkovich) – Batik (Niba), Kamber, Lovric, Ikenne-King (Mezgrani) – Gazdag (Nagy), Szendrei, Hidi, Kesztyűs, Kukoc (Aliji) – Ugrai kispesti, illetve a Szappanos – Farkas, Pillár, Szeles (Karnyickij), Vadnai – Vajda (Takács), Berecz, Pekár (Cseri), Meszhi, Nagy (Besirovic) – Jurina (Zivzivadze) kövesdi összetétel. A legjobban Mihail Meszhi neve cseng, de csak azért, mert hatvan évvel ezelőtt a szovjet válogatott nyerte el az első labdarúgó Európa-bajnokság aranyérmét, és a győztes együttes balszélsője a „grúz Garrinchának” nevezett Mihail Meszhi volt. Tartok tőle, hasonnevű utódját nem emlegetik egy lapon az 1958-ban és 1962-ben is világbajnok brazil labdazsonglőrrel...
Bár ez sem biztos.
Mert annyira a mai Meszhi is lehet grúz Garrincha, amennyire a Honvéd–Mezőkövesd futballünnep.
Szerző