Előfizetés

Vala jövendő (Nézzünk bizakodva a múltba! – alternatív Trianon)

horner
Publikálás dátuma
2020.06.06. 11:59

Nézzük a tényeket! Még akkor is, ha az alternatív tények korszakában élünk, és egy olyan irodalmi antológiáról szólunk, mely az írás eleve fiktív attitűdjén, a képzelet alkotásán túl ráadásul a múlt lehetséges jövőesemé­nyeit­ veszi számba – valamely jelenünkből. (Ó, te fránya Marty McFly!) A Nézzünk bizalommal a múltba! a Hévíz folyóirat szerkesztőinek (ez esetben Cserna-Szabó András és Fehér Rená­tó) második olyan antológiája, mely egy történelmi esemény évfordulójára jelent meg – alternatívaként. (Az első, A másik forradalom címmel 2016-ban jött ki az ’56-os forradalomra emlékezve-emlékeztetve.) Az 1920. június 4-én aláírt békeszerződés 100. évfordulójára a mottóként választott Örkény-egyperces, s e novella címét (Nézzünk bizakodva a jövőbe!) némi változtatással könyvcímmé kölcsönző kötet 11 kortárs magyar szépíró novelláját, egy magyar történész (Ablonczy Balázs) ezen összeállításhoz írt előszavát és egy román történész (Lucian Boia), korábban magyarul is megjelent munkájának (Vesztesek és győztesek. Az első világháború újraértelmezése) egy részletét tartalmazza – nem utolsósorban rendkívül ötletes, figyelemfelkeltő illusztrációkat. Ahogy arra bár Ablonczy Balázs előszava rámutat, az igencsak kortalan „mi lett volna, ha…” szemlélet speciális változata a hivatásos történészek körében is tudományos megalapozottságú ágazattá nőtte ki magát nem is oly rég, az irodalom (és a politika) területén ez az elbeszélésmód mindig is virágzott. S ezúttal sem fogták vissza magukat szépíróink, akik akár optimistán, akár pesszimistán közelítettek a képzelet kiindulási pontjaként rögzített dátumhoz (még ha esetenként felül is írták azt a történeteikben), irodalmi színvonalát tekintve egyiküknek sincs pironkodnivalója: mindegyik elbeszélés remek teljesítmény. [Papp-Zakor Ilka novellája sem kivétel ez alól, noha egy nyúlfarknyi utaláson kívül mintha kilógna a tematikus összeállításból, ahogy Selyem Zsuzsa írása is, mely itt Drakulaland 2020, avagy miért édesebb a román kóla? címen szerepel, a pár héttel korábban megjelent önálló kötetében (l. recenziónkat a Nyitott mondat május 22-i számában) viszont A tökéletes fotó címmel olvasható.] Mi lett volna, ha Ady 1904-ben öngyilkos tette során Georges Clemenceau menyére zuhan? (Egressy Zoltán) Ha a magyar gróf miniszterelnököt nem gyilkolják meg, hogy aztán mégis? (Zoltán Gábor) Ha a Tanácsköztársaság megkapja a szovjet hadi támogatást? (Csabai László) Ha Magyarország területe nem kétharmadával csonkul, hanem teljes egészében eltűnik, s mára már csak idős zugellenálló körök emlékét borzolja? (Mán-Várhegyi Réka) Ha valaki kelta gael nyelven írt szövegeiben épít független-szabad várost az egykoron elvesztett helyett? (Szalay Zoltán) Ha egy alternatív világban, ahol Radnóti Miklós miniszter, a zsidók üldözése tűnik álomnak? (Horváth László Imre) S ha már az alternatív valóságok nézőpontjainak felcserélhetőségénél tartunk (és Radnótinál), Berniczky Éva, az ungvári Fried-palotát szcenírozó novellája mellett számomra a Szélesi Sándor kvantumelméleteket, párhuzamos univerzumok teóriáit is mozgósító elbeszélése, valamint Kácsor Zsolt levél-novellája a legemlékezetesebb a kötetből. Az utóbbi illusztrációjaként szolgáló, a Petri György és Hajnóczy Péter szerkesztette 1978-as Nyugat folyóiratszám borítólapja már önmagában is zseniális műalkotás, kacagtató böngésznivaló. Ahogy a többnyire Fortepan-képeket felhasználó Palásti Kovács András egyéb grafikái nem különben. Kiemelendő az első és hátsó borítóképnek már kiemelt – Kácsor Zsolt írásához kapcsolódó –, Esterházy Pétert mint III. Péter néven uralkodó királyt, Pozsgay Imrét szentpétervári nagykövetként, báróként ábrázoló montázsokat, melyek nyilvánvalóan és derűsen provokatívak. Az antológia egészéhez hasonlatosan. Vagy… (Cser Kiadó, 2020. 202 o.)

Gulisio Tímea: A mi oldalunk

Gulisio Tímea
Publikálás dátuma
2020.06.06. 11:15

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Horthy Miklós édesapánk. Milyen rendes bácsi lehetett, mindenki apukája – gondoltam. „Horthy Miklós fehér lován.” Lehet rá menetelni. Aztán jött a „Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája”, rockos verzióban. Gyerekként még tetszett is. Aztán felvilágosítottak. A nép, a nép! Egy esti séta alkalmával botlunk a horthysta tüntetésbe. Beállunk a sorba. Addigra már elvonultak. Csak a menet „farka” maradt ott, lassan csóválva, ám annál nagyobb port verve. Rendőrök, walkie-talkie-val, övükben fegyverrel. Sárga mellényesek. Szirénázás, dobolás. Akciófilm-hangulat. – Lő-je-nek! Lő-je-nek! – kántálja egy csapat fiatal. Egy lány a kordon egyik oldalán, öccse a másikon. Nevetve integetnek egymásnak. Kezükben sörösüveg. Tésztaképű munkás (vagy inkább unatkozó) néni szelfizik a tüntetőkkel és azt dünnyögi, lehetne már valami balhé. – Éljen Trianon! – így egy bölcsész fazonú, szemüveges srác – a „Vesszen Trianon!” hungarista rigmus mintájára. Ennyi telik tőle. És ezután még mindig elhittem, hogy a többség tudja, miért van itt. Pedig nem titkolják, hogy a buliért. Hogy valami történjen már. Elered az eső. Kinyitom szivárványszínű ernyőmet. – Buzi! – jegyzi meg valaki. 

Szabó Róbert Csaba: Ria non stop bár

Szabó Róbert Csaba
Publikálás dátuma
2020.06.06. 10:45

Fotó: Rab Zoltán / Jelenkor Kiadó
Akkor már két napja úton volt hazafelé a caracali börtönközpontból. Az átizzadt ülésű kisbusz sofőrje késő délután tette ki Marosvásárhelyen, a vasútállomás miccsszagú levegőjébe. Átvágott az állomás előtti szétszabdalt téren összevissza parkoló autók és betontörmelékek között. A síneket követte, de amikor észrevette az aluljárót, hirtelen irányt változtatott, leereszkedett a húgytól és hányástól bűzlő lépcsőkön. Fölötte egy piros-sárga-kékre kent tolatómozdony remegtette a mennyezetet. A mozdony épp akkor dübörgött odább, amikor fölért. A remegő gépház fölött nem látta a vezetőt, mintha gazdátlanul indult volna el. Hátrálva figyelte, míg a mozdony el nem tűnt a CFR MARFA felirattal az oldalán a szeme elől, mint egy nehezen szuszogó látomás. A rövid utcában, ahová az aluljáró vezette, két-három ház állt az útkereszteződésig, és ott végre meglátta a kocsmát, aminek homlokzatára a Ria non stop bar feliratot rakták ki karácsonyfaégő-láncokból. Ismerte a helyet, csukott szemmel is bemehetett volna. A pult szemben húzódott az ajtóval, rövid volt, rajta egy régi kávéautomata, mellette tálkában kristálycukor, amibe a kanál bele volt kötve, mint keverőlapát a betonba. Ahogy az inox elmerült a cukorban, barna foltot növesztett maga köré. A pulttól jobbra két lépcsőfok vezetett föl egy asztalokkal teli pódiumszerűségre, ami hátul folytatódott, és biliárdgolyók ütközését közvetítette a pult felé. Az asztaloknál ketten ültek, cigarettáztak, előttük vastagon metszett pohárban barna lötty. Mind megbámulták fura ruházatát, az egyikük vigyorgott hozzá. A fejük fölött a falon egy félrebillent, girlandokkal megformázott T betű csüngött. A pult mögött nem állt senki, de hallani lehetett egy nőt, aki hangosan káromkodott, és amikor előjött az ajtó mögül, amin azt írta, WC, rettentő mérges képet vágott és a felmosóval hadonászott. Ő meg csak állt ott, és a nyitva hagyott WC-ajtón át látta, hogy pár centis trutymó áll a csempével fedett padlón. A nő nem törődött vele, egy férfi nevét, akit Dínónak hívtak, kezdte el ordibálni, mire a vendégek felhörpintették gyanúsan híg kávéjukat, majd libasorban távoztak a kocsmából, aminek Ria non stop bár volt a neve. A nő ekkor végre felismerte. Leejtette a piszkos felmosót a kezéből. Amikor hátraértek a biliárdszobába, az asztalon már csak egy telt golyó és a fekete volt fönt, ami kihívóan és zsírosan csillogott, mintha sok száz tenyérnek tartozna. Egy kövér férfi nézte a zöld huzatot, körbejárta az asztalt, ráhasalt a bársonyra, egész testével ráfeküdt, becélozta a fehér golyót, ütött, és csak azután nézett rájuk. – Te jóisten, hazajöttél?! – mondta neki, és megölelte. – Dínó bá’, hol vannak a vendégek, felfalta őket? – tréfálkozott. – Mi ez a gönc rajtad? – kérdezte a férfi. – Az irgalmasoktól kaptam, amikor kijöttem – mondta nevetve. – Ria, hozz neki valami rendes cuccot. A Tibike ruháiból. Na! – Nem vagy éhes? – kérdezte a nő, mielőtt eltűnt volna egy ajtón át, ami a lakórészt kötötte össze a kocsmával. – De – mondta. A nő bólintott, és kisurrant. – Menj, kérlek, zárj be, fordítsd meg a táblát! – adta ki parancsba Dínó. Kiment, elfordította a zárat. A sarokban tábla hevert, felvette, és az INCHIS felirattal kifelé beszuszakolta az üveg és a műanyag függöny közé. Visszafelé megállt a T betű előtt. Megigazította. Mire hátraért, Ria gőzölgő levessel, egy kikopott farmerrel és egy bőrdzsekivel várta. – Nem volt ideje dzsekit húzni – magyarázta Ria, és látta, hogy könnyezni kezd. Dínó a dákóval a kezében ült az asztalnál, és a biliárdgolyók felé nézegetett, amíg a vendégük evett. Ria ellenben az asztalra könyökölve nézte, ahogy a levest kanalazza. – Annak az írónak, azt gondolom, tudod, kiverték a szemét. Megvettem az összes könyvét. Sokan elmentek a Fekete Március után, így kezdték el hívni, hallod. Alig maradtak itthon. Tibike is. Svédbe van. Mások Pesten. Amikor mondták, hogy letartóztattak, hogy csak titeket vesznek elő, Tibike már vonatra is ült. Itt már nincs az az élet, elhiheted, nem jár senki le. Csak ketten maradtunk. Befejezte az evést. – Szükséged van valamire? – kérdezte Dínó bá’. – Egy kis pénzt? Körülnézett. A szeme újra megakadta a T betűn. Megrázta a fejét. – Azt elvinném – mutatott a falra. Ria végül elnevette magát. Leakasztotta a falról. – Vidd csak, mondta Dínó, majd az asztalra hasalt, és ütött. A golyók őrülten futkostak a huzaton. Nekünk már nincs rá szükségünk.