Vészjelzés

Amikor egy szerkesztőségnek – átvitt értelemben, de vérfagyasztóan valósághűen – a nyakára teszik a kést, kétféleképpen reagálhat. Nagy különbség általában nincs, mármint a végkifejletet tekintve, inkább csak ugyanannak a problémának a kétféle megközelítéséről van szó. Az egyik opció, hogy megpróbál harcban elesni, mint a végvári vitézek a kirohanásnál, olyan kemény csapásokat osztva, amilyen csak telik tőle. A másik, hogy megy tovább előre, mintha mi sem történt volna, csak éppen sokkal körültekintőbben, sokkal kimértebben, ahogyan a kötéltáncos egyensúlyoz, ha tudja, hogy szakadozik alatta a sodrony.

Aki figyeli a magyar médiaszínteret, mindkettőre láthatott példát az elmúlt években. Történt itt már többlépcsős annektálás az Origónál, Budavár elfoglalására emlékeztető belopózásos csel a Népszabadságnál, demonstratív hatalomátvétel a Figyelőnél meg a jobboldali sajtó időlegesen Orbán-mentes övezetté tett orgánumainak visszavétele idején. Olyan azonban sosem volt, hogy az a pillanat, amikor a hideg penge hozzáért a bőrhöz, valamilyen módon ne gyakorolt volna hatást a tartalomra. Talán csak azoknak tűnik föl, akik hivatásszerűen foglalkoznak a médiával – de az bizonyos, hogy legalább nekik mindig feltűnik.

Egy nyomtatott vagy online közéleti újságnál nem akkor kezd „baj lenni”, amikor a kormány embere kitűzi a romokon a győzelmi lobogót. Nem is akkor, amikor a lapkészítők átállítják a függetlenség-barométert. Az Index, hogy egészen konkrétak legyünk, nem vasárnap és nem is az elmúlt héten került nyomás alá – hosszú hónapok óta nyomás alatt készül. Tisztelet a kollégáknak, hogy nyomás alatt is tisztességes lapot csinálnak. Tisztelet a főszerkesztőnek, hogy a bajt a nevén nevezte, és tisztelet a jogásznak, hogy világossá tette: még nincs minden elveszve, van még remény.

De a nyomást attól még tapasztaljuk, régóta és egyre erősebben. Nem tudjuk, hogy mi lesz belőle, csak azt, hogy az elmúlt évek tapasztalatai alapján van okunk aggódni. Értük, a magyar nyilvánosságért – mindannyiunkért.