egészségügy;költségvetés;

2020-07-09 08:00:00

Terápia

Bár a média sokszor úgy láttatja, hogy a magyar gazdaságirányítás két erős embere, Matolcsy György és Varga Mihály közül az utóbbi a „jó zsaru”, a valóságban Varga sokkal rigorózusabban őrzi a kasszakulcsot, és kifejezetten az ő vesszőparipája, hogy az államháztartást a humán szféra, mindenekelőtt az oktatás és az egészségügy rovására kell konszolidálni. A miniszterelnök pedig szívesen hallgatja ugyan Matolcsy nagyívű vízióit, pénzügyekben azonban alapvetően Vargára hallgat.

A tapasztalataink mindenesetre azt bizonyítják, hogy tényleg így van: miközben a sportban, a turizmusban vagy a multinacionális vállalatok támogatása terén már rég a bő esztendőknél tartunk, nagyon nehéz lenne olyan embert találni az országban, aki névvel-címmel a kamerába merné mondani, hogy ő bizony jelentős előrelépést érzékelt az egészségügyi ellátás színvonalában. Svéd Tamás orvoskamarai vezető, lapunk minapi interjúalanya aneszteziológusként, illetve intenzív terápiás szakorvosként mindenképpen autentikus forrásnak tekinthető: mint mondja, tipikus robotosa a hazai egészségügynek, aki félállásban közalkalmazott, a munkaideje másik felét pedig más kórházak között osztja meg, hogy azok – legalább papíron – működőképesnek tűnjenek.

A magyar egészségügy elmúlt 10 (20? 30?) éve folyamatos leszállóág, a rendszer jelenleg a benne dolgozók kizsákmányolására, önkizsákmányolására, valamint a technikai és emberi feltételekkel történő adminisztratív bűvészkedésre épül, súlyosan alulfinanszírozott, és bármiféle pénzügyi előrelépést is csak ott lehet kimutatni benne, ahol uniós forrásból, sokszoros túlárazással építenek vagy újítanak fel valamit Mészáros Lőrinc pályatársai. A napokban az egyik alapellátási szövetség vezetője nyilatkozta valahol, hogy háziorvosként, az alapellátásban dolgozni egyet jelent az anyagi önfeladással; az orvosegyetemisták és a frissen végzett orvosok számára a szakma gyakorlatilag megszűnt. Nemcsak a pénz hiányzik, de az előrelépés is döntően pénzkérdés: amíg az állam nem ad több forrást (nem a baráti építőcégeknek, hanem bérre, műszerre, ellátásra, vagyis effektíve a gyógyításra), addig semmi nem lesz jobb, csak rosszabb.

Márpedig nincs több. A jövő évi költségvetés tervezetében semmi nyoma, hogy bármin is változtatni akarnának. A kassza kibővítése nélkül viszont az úgynevezett reformok – Kásler reformjai, amelyekben rajta kívül eleve nem hitt senki, meg a Pintér Sándor-félék, amelyekben a nagyon jó fantáziájúak a büdzsé elfogadásáig akár hihettek is – körülbelül annyit segítenek majd, mint halottnak a szélhajtó.

Ha a kormánynak (a kormányfőnek) lenne olyan képessége, hogy egy gyalázatosan alulteljesítő szektort többletpénz nélkül új pályára tud állítani, akkor már megmutathatta volna, akár mondjuk a fociban. Egyelőre az ellenpéldák sorozatgyártása zajlik (sokkal több pénzért ugyanaz a selejt), és az egészségügyben is marad a Varga-doktrína: a rendőrminisztert nem reformálni küldték a kórházakba, hanem azért, hogy befogja azoknak a száját, akik beszélni mernének a valóságról.