A magyar arc hete

Azt állította Orbán Viktor (a Mindent a magyar vidék jövőjéért című könyv bemutatóján): „nem vagyunk messze attól, hogy azt tudjuk mondani, hogy ma egy magyar faluban ugyanolyan minőségű életet lehet élni, mint a fővárosban”.

Ezzel szemben a tény az, hogy de igen, messze vagyunk tőle. Csak egy példa: Budapesten a havi átlagkereset 317 ezer forint, Szabolcsban meg 176 ezer. Nem szólva a mindennapi életminőség ezer más összetevőjéről. Attól viszont tényleg nem vagyunk messze, hogy azt tudjuk mondani: nem vagyunk messze…

Azt állította továbbá a miniszterelnök (arra utalva, hogy a könyv szerkesztője és egyik szerzője Fazekas Sándor volt agrárminiszter), hogy „egyetlen embernek tudunk e tekintetben a Sándoréhoz hasonló elismeréssel adózni, az Matolcsy miniszter úr, aki mindent megírt, sőt még annál is többet”.

Ezzel szemben a tény az, hogy Matolcsy György már régen nem miniszter, hanem a Nemzeti Bank elnöke, de annyira nem írt meg mindent, sőt annál is többet, hogy minden héten gyarapítja összes műveinek számát. Neki a mindennél több is kevés.

Azt is állította Orbán (ugyancsak a könyvbemutatón): „örülök, hogy láthatom itt – remélem, nem értik félre, amit mondok – ezeket a magyar arcokat és székely lófőkre emlékeztető fejeket, akik itt szembenéznek velem a nézőközönség soraiból”.

Ezzel szemben a tény az, hogy bár nem tudhatjuk, ki milyen arcokat lát maga előtt, a magyar arcról folytatott vita 1890 és 1903 között zajlott, és egészen furcsa konklúziókkal zárult. Pulszky Ferenc, a Nemzeti Múzeum igazgatója 1893-ban úgy beszélt egy parlamenti felszólalásában, hogy a keveredés és a változások nyomán „az utolsó magyar szabású ember is évszázadokkal ezelőtt eltűnt a föld színéről”. Míg Hermann Ottó, a híres néprajztudós 1902-ben kiadott, A magyar nép arcza és jelleme című könyvében arra jutott, hogy a magyar jegyet leginkább a szem kifejezése mutatja ki, valamint a szájé, amelyet azonban gyakran elfed a bajusz, az arcot díszítő szőrzet. Mellesleg a székely lófők a székelységnek eleve csak kis részét alkották, a kiváltságaikat és a rangot pedig 1847-ben eltörölték. Ettől persze még ott ülhettek a Karmelitában Orbánnal szemben. Ellentétben azokkal a nem magyar arcú magyarokkal, akik nem ültek ott. Remélem, nem értettem félre.

Azt állította ezen kívül a miniszterelnök (szintén a könyvbemutató alkalmából), hogy „nehéz nekünk, vidékieknek megérteni a Lánchíd körüli szerencsétlenkedést. Mert egy hídról nem beszélni kell, ha rossz állapotban van, hanem meg kell fogni, ki kell írni a közbeszerzést, és meg kell csinálni”.

Ezzel szemben a tény az, hogy a pechjére nem vidéki Tarlós István már 2011-ben tudatában volt annak, hogy a Lánchíd felújításra szorul, a munka elvégzését azonban sokáig halogatta, míg végül a 2019-ben kiírt közbeszerzési pályázat eredményét a túl magas árak miatt nem tartotta elfogadhatónak. Nem fogta meg a Lánchidat, és nem csinálta meg. Talán ha a miniszterelnök kiküldött volna néhány magyar arcú embert, hogy fogják meg és vigyék, minden másképp lenne. Egyébként még kiküldhet.