Heti abszurd: Magyar topogós

Elszabadult tekegolyóként dübörög a magyar miniszterelnök a brüsszeli folyosókon, feszülő pocakjáról lepattan Macron elnök, kézcsókkal szelídíti Merkel kancellárt, és lehengerlő bokacsattogtatással (amihez a magyar huszárhagyományok okán kardcsörtetés az aláfestő zene) domesztikálja Von der Leyen bizottsági elnököt – a kormányzati kommunikáció ilyennek festi a magyar miniszterelnök képét, és úgy tűnik, nem is sikertelenül.

Példának okáért a Fidelitas táborában már két éve arról zengték a dalt üde, mámoros arccal, hogy „Európa már a Viktoré”. Persze e minta nem reprezentatív, hisz a nótázó fiatalok zöme várhatóan a rezsimbe helyezte karrierbizalmát, úgyhogy a vezér éltetése kvázi kötelező kör, de a közvélemény-kutatások szerint a kormánypárti tábor háromnegyede is hiszi, hogy Orbán Viktor az az ember, aki ki meri tenni a csizmát az EU asztalára.

Amire egyébként égető szüksége lesz, hiszen egy kényes-topogós Kállay-kettőst kénytelen előadni. Emlékeztetőül: a XVII. században már járt páros tánc ide-oda lépéseivel Kállay Miklós miniszterelnök próbálkozott a második világháború alatt, egyszerre próbálván megteremteni a kiugrás feltételeit, és elkerülni a német megszállást. A miniszterelnöknek most úgy kell kiédesgetnie az EU-ból a gazdaság felpörgetéséhez (reálisabban: újraélesztéséhez) szükséges hitelt, hogy azt a közösség nem köti a jogállamiság feltételeinek meglétéhez.

Ha már a huszárhagyományok jöttek szóba, Orbán – pro forma – felkészült a rohamozásra. Megélezte kardját: a magyar parlament fideszes többsége elfogadta, hogy a jogállami normákat és a hitelt nem lehet összekötni, ha mégis ilyesmit merészel az EU, akkor a kormányfőnek le kell kaszabolnia a tervet, azaz meg kell vétóznia az egész uniót érintő hitelprogramot.

Csakhogy Orbán addig vágtáz rohamot, amíg a honi nyilvánosság látja, átrepülve a határon poroszkálásba csap, és hüvelybe dugja pengéjét. A miniszterelnöknek ugyanis meglepően szűk a mozgástere. Szüksége van a közösség pénzére, szinte bármi áron. A kormány ugyanis a válságkezelésre szánt pénzekből is lecsíp – most épp 301 milliárdot emelt ki a gazdaságvédelmi alapból. Már a megépülése előtt stabilan veszteséges paksi bővítésre futja többek között ebből a pénzből, megtolja a kabinet a nemzeti kukaholdingot, így fejezve be az évi 500 milliárdos kommunális hulladék piacának lenyúlását.

A korlátlan költekezés viszont azt jelzi: ha a válság második hulláma oldalba kapja a magyar gazdaságot, akkor Orbánéknak minden eurócentre szükségük lesz, hogy életben tartsák az országot. (Csak jelzésképpen: a megrendelés hiányában az autógyárak leállnak a nyár egy részére, és emiatt akár 15 ezer ember állása is veszélybe kerülhet – mivel a járvány első hulláma az összes szabadságukat megette, és már azt sem tudják, miképp húzzák ki a kényszerű pihenőt.)

A tapasztalatok fényében nem vitás, hogy a kormány a saját vállalkozásait, pardon, a szívének kedves vállalkozásokat menti a második hullám idején is.

Példának okáért a kastélyfelújítási program a vírus ámokfutása idején is prioritás maradt, a milliárdokat senki nem sajnálta. Nem csoda: a kastélyhotelekbe fektetett pénz szépen fial, például a közpénz közelébe soha többé nem sodródó – Tiborcz István szíves közlése szerint ez a terv – miniszterelnöki vő esetében. A 19 szobás turai kastélyszálló a 20 százalékos nyitási kedvezménnyel is Magyarország egyik legdrágább, ha nem a legdrágább szálláshelye lett. Aki július 25-ről július 26-ra szeretne kettesben egy éjszakát eltölteni félpanzióval, akkor ezt a legegyszerűbb superior szobában 103 ezer forintért teheti meg. Márpedig a KSH adatai szerint a nettó átlagfizetés mintegy 257 ezer forint, azaz legfeljebb egy hosszú hétvégére futná ebből a pénzből. Ennyiért pedig már érdemes asztalt verni, alkudozni, topogni.