Előfizetés

A szólásszabadság börtönében

Egyik nap a szokásos heti foglalkozásra mentem a börtönbe, nem mondom meg, hogy melyikbe, úgyis ráismer mindenki, hiszen szinte minden börtön egyforma, legalábbis ahol eddig jártam, mindegyik ugyanolyan volt: ugyanolyan büdös. A látogató számára ez a legrosszabb a börtönökben, ez a vegyülék, ami az étel, az emberi izzadság és a takarítószerek szagának elegyéből áll össze, ez az orrfacsaró kipárolgás, ami persze nem a szemétdombok bűze, hiszen a magyar börtönökben, legalábbis ezt tapasztaltam, végül is tisztaság van. Folyamatosan takarítanak, de az összezárt testek szagát a levegőből lehetetlen kimosni. Szóval az ügyeletes nevelőtiszt és egy fegyőr társaságában lépkedtem a kijelölt zárka felé, úgynevezett „önkéntesekért” mentünk, akik majd részt vesznek az általam vezetett, úgynevezett „kulturális foglalkozáson”. Ők is le akarták tudni a feladatot, én is le akartam tudni, mindannyian tudtuk, hogy amit csinálunk, annak végső soron semmi jelentősége, a börtönben ugyanis csak annak van jelentősége, hogy még hány napod van hátra. „Mozogjatok, patkányok”, hallottam az egyik oldalfolyosó felől, ahonnan a hangokból ítélve több fogvatartott közeledett egy börtönőr kíséretében. A nevelőtiszt hangosan krákogott, jelezni akarta, hogy jövünk, de a kísérőnek nem esett le a tantusz, „gyerünk, patkányok”, ismételte meg, de amikor a két folyosót elválasztó rácsnál összetalálkoztunk, és meglátta, hogy a kollégái nincsenek egyedül, rám nézett és zavartan elfordult. Nem kellett volna zavartatnia magát, nem lepődtem meg, akkor már hónapok óta jártam a foglalkozásokra, és nagyon jól tudtam, hogy milyen az: a külvilágnak játszani. Akár azt is hozzátehette volna mentegetőzésképpen, hogy „bocsánat, ne azt figyeljék, amit mondok, hanem azt, hogy mit csinálok”, de hát egy börtönőr esetében jobb, ha mégis inkább beszél, semmint cselekszik. Mentünk a kijelölt zárka felé, és amikor bent meghallották, hogy jövünk, mozgolódás támadt. Mire sarkig tárult az ajtó, a fogvatartottak már vigyázzállásban álltak. Nem tudom, mennyien lehettek, de tucatnyinál biztosan többen. A kigyúrt zárkaparancsnok jelentést tett, aztán a nevelőtiszt elmondta, hogy miért jöttünk, és kérte az „önkénteseket”, hogy álljanak elő. Ekkor vettem észre az első sor legszélén egy sovány, alacsony, ötven körüli alakot, aki lehajtott fejjel állt. Úgy leszegte a fejét, mintha takargatta volna. Ez a nevelőtisztnek is feltűnt, ugyanis éppen ő lett volna az egyik „önkéntes”, aki részt vesz a „kulturális foglalkozáson”. Rászólt, hogy nézzen föl. Fölnézett. Akkor láttuk meg, hogy a bal szeme körül jókora duzzanat sötétlik. „Magával mi történt?”, kérdezte a fegyőr, mire a rab lesütötte a szemét és hallgatott. „Kérdem, mi történt magával?”, dörrent rá a börtönőr, majd hozzátette: „csak nyugodtan, elmondhatja őszintén!”. A sovány alak oldalra pislantott, a kigyúrt zárkaparancsnok felé, s azt felelte, hogy „elestem”, mire az elmosolyodott. „Igen”, tette hozzá, „pontosan így történt”.   

Cinizmus

A populista pártok és vezetőik annak köszönhetik népszerűségüket, hogy kitartóan ostorozták a korrupt politikai elitet. Amikor aztán a jobboldali populisták hatalomra kerültek, kiderült, ők is kihasználták az adódó lehetőséget, ha úgy ítélték meg: egy üzletből bizony nekik is csurran-cseppen valamennyi pénz. A populisták gondolkodásáról a leghitelesebb képet Heinz-Chrtistian Strache, az Osztrák Szabadságpárt (FPÖ) időközben leváltott elnöke festette a hírhedt Ibiza-videóban, amiből kiderült: minden törvénytelen eszközt bevetett volna politikai és gazdasági hatalma kiterjesztéséért. Strache gondolkodását mérhetetlen cinizmus hatotta át, de a ma hatalmon lévő populista vezetők sem kivételek. Lassacskán kiderül, hogy a járvánnyal szembeni félelem napjaiban az egészségügyi felszerelések beszerzésével „játszottak”. Az ügyészség szerint az illiberális Janez Jansa által irányított szlovén kormány a járvány alatt beszerzett lélegeztetőgépeket túlárazták és a tendert a kormányhoz közel állóknak írták ki. A napokban a járvány kezelése során csődöt mondott Lombardia regionális vezetőjéről, Attilio Fontanáról is derültek ki érdekes dolgok. A régió vezetése 513 ezer eurót fizetett egészségügyi felszerelésekért és tesztekért a Dama spa nevű cégnek. A vállalkozás Fontana sógoráé, de a regionális elnök feleségének is van benne részesedése. Amikor májusban a helyi lapok felhívták erre a figyelmet, a „sógor” adományként adta át az eszközöket. Fontana, hogy kiegyenlítse a veszteséget, egy svájci bankszámlára akart átutalni negyedmillió eurót, de a rendőrségnek gyanús lett az ügylet, így meghiúsult a transzfer. Fontana azt állította, nem is tudta, hogy a céget sógora irányítja. A regionális elnök amúgy Matteo Salvini párttársa. A Liga elnöke minden pártja elleni támadás mögött az ármánykodó baloldalt véli felfedezni. Sokan várják kíváncsian, ezúttal milyen magyarázattal szolgál.

Fodor a ruhán

Renegát Kautsky, leleményes Odüsszeusz, hókarú Nauszika, a feljelentő Tényi – kinek, milyen epitheton ornans jut, azt viseli. Gúnyolódhatnánk ezen az állandó jelzőn és azon, amit takar. Nem tesszük. A házmesterek országában ez nem vezet semmi jóra. Hősünk, a Nemzet Lelkiismerete ezúttal Dull Szabolcs, az Index volt főszerkesztője ügyében kíván rendet tenni: feljelentette tehát üzleti titok megsértése miatt, amire az ad szilárd okot, hogy a volt főszerkesztő telefonos híváslistájából, mint az Origó közölte, kiderül, ellenzéki politikusokkal, horribile dictu, magával Dobrev Klárával is többször tárgyalt (beszélt).  Szörnyülködnénk, mert ez már önmagában is a legalja egy (fő)szerkesztő-újságíró fertőjének, ha e dagonyázásról nem jutna eszünkbe a kérdés: hogyan kerülhetett vajon a híváslista a telefontársaság kapuján túlra, s vajon nem azt kellene-e vizsgálnia inkább az ügyészségnek, hogy az Origó (a Pesti Srácok, vagy akárki) vajon törvényesen járt-e el, amikor e listát a volt főszerkesztő ellen használja fel, hogy betiltsa az újságíróknak, hogy ellenzéki politikusokkal szóba álljanak. Ez az egész azonban csak magyaros fodor a ruhán. Vagy ócska blöff. Arra jó, hogy hülyeségekkel elmaszatolják a lényeget, hogy még a lehetőségét is elkerüljék annak, hogy ne csak a különféleképp tálalt meséket, hanem azt is megtudjuk, mi történt, történik itt valójában. Addig is vonuljunk tüntetni a sajtószabadságért, amely sosem létezett és nem is létezhet. Fussunk egy polgári eszmény után, amely talán nem véletlenül szerepelt elsőnek 1848-ban a polgári forradalom 12 pontjában. „Mit kíván a magyar nemzet? Kívánjuk a' sajtó szabadságát, censura eltörlését.” Azóta is töprengünk: ki gyakorolja a censurát? A politikai hatalom? A tulajdonos? Az olvasó? Vagy a hírlapírók maguk. Az öncenzuralisták? Vagy mindenki együtt, amíg meg nem értjük, hogy nem a tájékoztatás, hanem a tájékozódás szabadsága az igazán fontos. Hogy a közönség ellenőrizni akarja és tudja a hatalmat. Ha nem akarja, akkor tényleg elég, ha Dull híváslistáját böngésszük lelkesen.