A szólásszabadság börtönében

Egyik nap a szokásos heti foglalkozásra mentem a börtönbe, nem mondom meg, hogy melyikbe, úgyis ráismer mindenki, hiszen szinte minden börtön egyforma, legalábbis ahol eddig jártam, mindegyik ugyanolyan volt: ugyanolyan büdös. A látogató számára ez a legrosszabb a börtönökben, ez a vegyülék, ami az étel, az emberi izzadság és a takarítószerek szagának elegyéből áll össze, ez az orrfacsaró kipárolgás, ami persze nem a szemétdombok bűze, hiszen a magyar börtönökben, legalábbis ezt tapasztaltam, végül is tisztaság van. Folyamatosan takarítanak, de az összezárt testek szagát a levegőből lehetetlen kimosni.

Szóval az ügyeletes nevelőtiszt és egy fegyőr társaságában lépkedtem a kijelölt zárka felé, úgynevezett „önkéntesekért” mentünk, akik majd részt vesznek az általam vezetett, úgynevezett „kulturális foglalkozáson”. Ők is le akarták tudni a feladatot, én is le akartam tudni, mindannyian tudtuk, hogy amit csinálunk, annak végső soron semmi jelentősége, a börtönben ugyanis csak annak van jelentősége, hogy még hány napod van hátra. „Mozogjatok, patkányok”, hallottam az egyik oldalfolyosó felől, ahonnan a hangokból ítélve több fogvatartott közeledett egy börtönőr kíséretében. A nevelőtiszt hangosan krákogott, jelezni akarta, hogy jövünk, de a kísérőnek nem esett le a tantusz, „gyerünk, patkányok”, ismételte meg, de amikor a két folyosót elválasztó rácsnál összetalálkoztunk, és meglátta, hogy a kollégái nincsenek egyedül, rám nézett és zavartan elfordult. Nem kellett volna zavartatnia magát, nem lepődtem meg, akkor már hónapok óta jártam a foglalkozásokra, és nagyon jól tudtam, hogy milyen az: a külvilágnak játszani. Akár azt is hozzátehette volna mentegetőzésképpen, hogy „bocsánat, ne azt figyeljék, amit mondok, hanem azt, hogy mit csinálok”, de hát egy börtönőr esetében jobb, ha mégis inkább beszél, semmint cselekszik.

Mentünk a kijelölt zárka felé, és amikor bent meghallották, hogy jövünk, mozgolódás támadt. Mire sarkig tárult az ajtó, a fogvatartottak már vigyázzállásban álltak. Nem tudom, mennyien lehettek, de tucatnyinál biztosan többen. A kigyúrt zárkaparancsnok jelentést tett, aztán a nevelőtiszt elmondta, hogy miért jöttünk, és kérte az „önkénteseket”, hogy álljanak elő. Ekkor vettem észre az első sor legszélén egy sovány, alacsony, ötven körüli alakot, aki lehajtott fejjel állt. Úgy leszegte a fejét, mintha takargatta volna. Ez a nevelőtisztnek is feltűnt, ugyanis éppen ő lett volna az egyik „önkéntes”, aki részt vesz a „kulturális foglalkozáson”. Rászólt, hogy nézzen föl. Fölnézett.

Akkor láttuk meg, hogy a bal szeme körül jókora duzzanat sötétlik.

„Magával mi történt?”, kérdezte a fegyőr, mire a rab lesütötte a szemét és hallgatott. „Kérdem, mi történt magával?”, dörrent rá a börtönőr, majd hozzátette: „csak nyugodtan, elmondhatja őszintén!”. A sovány alak oldalra pislantott, a kigyúrt zárkaparancsnok felé, s azt felelte, hogy „elestem”, mire az elmosolyodott. „Igen”, tette hozzá, „pontosan így történt”.