Friss Róbert;
kultúrharc;
2020-08-08 07:06:00
Zajlik a „Trianon”-balettünk zenei felvétele – tette ki a Facebookra a minap L. Simon László, aki avantgárd költőként kezdte, és alighanem fideszes kultúrpolitikusként végzi, s akit semmiképp nem sorolnánk e barbár világ legvérmesebbjei közé. Inkább óvatos értelmiségi, aki azért jellemzően, megbízhatóan vakolja a barbárság új korszakának szellemi épületét.
De azt alighanem ő is tudja: gondolat nélkül nincs tett. Az pedig maga a közösség csődje, ha érvényes gondolat csak elvétve akad, s ha lelnénk is ilyeneket, nem akarnak rendszerbe állni, képviselőik pedig hálózatba szerveződni. A magyar értelmiség – a gondolat elhivatott szülője – ma kettétört, száraz mákgubóként zörög a szikes pusztán, vagy ördögszekérként futkos szerteszét, felkínálva magát mindenféle szélnek.
Érteni véljük a gondolatnak vélt hatalmi akaratot, amely felismerte, a politika, a gazdaság kisajátítása csak átmeneti siker, ha nem nem sajátítja ki a kultúrát, a tudományos életet, a nyilvánosságot – a nekünk polgár, nekik alattvaló – tudatát. A hatalom mindent meg is tesz ezért, kezdte a politikai rendszer elleni puccsal, az alkotmányossággal, a szabad piac felszámolásával, folytatta azzal, hogy a tájékoztatás kötelezettséget és szabadságot lecserélte a propagandával, a tudományt megfosztotta szabadságától, a kulturális „liberális” kánont írtja, mint a hatalomgyakorlásra veszélyesnek gondolt mindenfajta egyéni és közösségi autonómiát az önkormányzatiságtól az egyetemekig.
De: gondolat kellene az építéshez, de csak korcs mánia van. A barbár romboláshoz pedig elég az akarat. Ennyit a hatalomról. Gondolatot azonban máshoz sem látni. Pedig a felvilágosodás gondolata alapozta meg a francia politikai forradalmat, a reformkor 1848 polgári viharát, szellemi erjedés 1956 forradalmát, 1989-et. Forradalmat nem lehet csinálni. A társadalmi beágyazottság nélküli kritikai gondolat nélkül csak puccs van. Gondolat kell, ahhoz pedig értelmiség, amely keretbe tudja foglalni és kimondani, amit sokan forgatnak a fejükben, de artikulálni nem tudnak.
A magyar értelmiség - nevezzük így - legjobbjai a történelemben hagyományosan látta és érezte felelősségét a nemzet jövőjéért. Ezt a megörökölt, sokszor kényelmetlen terhet a mai magyar értelmiség letenni látszik. Nem feltétlenül, mert behódolt a hatalomnak, hanem mert gyávaságból, megalkuvásból, vagy csak a túlélés reményében csendben elviseli a lassan elviselhetetlen hatalmat. Legfeljebb a közösségi oldalakon siránkozik, és megelégszik a tíz-húsz sorok buborék like-jaival. A nemzet értelmiség nélkül kóvályog. A szellemi élet képtelen megszervezni önmagát. Elszigetelve sivalkodik, tehetetlenül nézi végig, amint egy barbár hatalom korszakot próbál malterozni hagyományainak romjain.
Csak arra van erő, hogy óhajtsuk a megváltást. Nincs gondolat, nincs, ami tetté válhatna. Nem is lesz egyhamar, amíg az értelmiség bridzselni furakszik a politika pókerasztalához, ahol valójában rablóultiznak, ráadásul cinkelt lapokkal.