Vasfüggöny

Molinót tettek az épületre. Performanszszal tiltakoztak. Tüntettek és tüntetésre hívtak. Tánccal demonstráltak a parlament előtt. A már megtanult és még finomításra váró színházi eszközeiket is bevetve adták mindenki tudtára egyet nem értésüket egy nélkülük és tanáraik nélkül meghozott döntéssel. Nem törődtek a nemzedékükkel kapcsolatos sztereotípiákkal.

Pedig sok-sok szakértő beszélt már az ifjúság közélet iránti érdektelenségéről. Tengernyi utas ciccegett „ilyenek a mai fiatalok”-at. Mémek jelentek meg a három bölcs majom parafrázisaként a mobiltelefonozó fiatalokról. Ugyanazok, akik oly gyakran hangoztatják úton-útfélen az X, és Y generáció magába fordulását és önzőségét, most azt mondják: nem lehettek sunyi megalkuvók, lázadjatok. Persze, mennyivel egyszerűbb morális elvárásokat megfogalmazni velük szemben, mint a sajátjainkkal elszámolni. Milyen könnyű ellenállásra szólítani, és megpróbálni rávenni az egyetemistákat, hogy vívják meg helyettünk forradalmainkat.

A színművészetisek megpróbálják a lehetetlent: megérteni modellváltást, átlátni az alapítványi létezést, felismerni az elgondolás mögötti érdekeket. Végre (?!) konkrét hasznát vehetik, hogy megtanulták Shakespeare-től, hogyan működik a hatalom. Emóciókból élő leendő művészként racionálisnak, fegyelmezettnek és bölcsnek kell lenniük, miközben mestereik éppoly bizonytalanok, mint ők. Van, aki az egyetem elhagyása mellett dönt; van, aki növendékei iránt érzett felelősségből ott marad, de tiltakozik; és ki tudja, talán olyan is akad oktatók és diákok között, aki kíváncsian várja, mit történik, esélyt adva az új struktúrának. Hovatovább, örül a változásnak.

Eddig felvételizőknek és hallgatóknak nem kellett vidnyánszkystákra és nemvidnyánszkystákra szakadniuk. Most szembejött a kultúrpolitikai valóság, a hatalmasok döntései következtében láthatatlan vasfüggöny épül a Vas utcában. És ennek bontásához nem lesz elég két külügyminiszter közös mozdulatára, mint harmincegy évvel ezelőtt az osztrák-magyar határon.