Ország a romok alatt

Anthony Elghossain libanoni író egy szatírájában különösen találóan írta le az országában dúló állapotokat. Egy képzeletbeli történetben az Iszlám Állam el akarta foglalni hazáját. Ám, amikor a dzsihadisták konvoja végeláthatatlan dugóba került, szóvivőjük kétségbeesetten kérdezte: „Kit kell itt egyáltalán megbuktatnunk?” Erre a kérdésre sokan keresik a választ a mai Libanonban. Hasszán Diáb miniszterelnök hétfőn benyújtotta lemondását, a kormány megbukott, amivel elvileg azok a tüntetők, akik a napokban minisztériumokat ostromoltak meg, elérték céljukat.

Az emberek tehetetlen dühe azonban elsősorban nem is a kabinetre irányult. Mindenki pontosan tudja, hogy elvileg ugyan a kabinet gyakorolja a végrehajtó hatalmat, de Libanonban ez nem így működik. Diáb kormányát csak részben terheli felelősség amiatt, hogy a múlt héten több ezer tonnányi ammónium-nitrát robbant fel Bejrútban a veszélyes anyag hanyag kezelése miatt, s vesztette el a fővárosi lakosság több mint tíz százaléka a lakóhelyét, s semmisült meg az ország élelmiszer-tartalékának jelentős hányada. Több korábbi kormányt ugyanúgy felelősségre lehetne vonni emiatt.

A tragédia minden korábbinál jobban igazolta, hogy Libanon valójában működésképtelen ország, ahol a kormány megbukása semmit sem jelent. A hatalom ugyanis oligarchák, egykori hadurak, klánok vezetőinek kezében van, akik felosztották egymás között Libanont, pontosabban annak vagyonát. Nem véletlenül nevezik az energiaügyi minisztériumot a fosztogatás tárcájának. A társadalom minden szegmensét korrupció hatja át, jellemző módon olyan hatóság foglalkozik a vasúttal, amelynek nem áll érdekében annak modernizálása, csak az az összeg, amit az állam e célra tesz félre.

Az események megkérdőjelezték az eddigi hatalommegosztási gyakorlatot is. Az 1944-ben elnyert függetlenség után lépett életbe az az elv, amely szerint az államelnöki tisztséget minden esetben maronita keresztény, a miniszterelnökit szunnita muzulmán, míg a parlament elnökének tisztét síita muzulmán vallású személy tölti be. A soknemzetiségű és vallású ország számára azonban ez sem hozta meg a békét, a negyedik izraeli-arab háború (1973) után két évvel Libanon polgárháborúba süllyedt, ami 15 éven át tartott. A felek 1989-ben egyeztek ki egymással, ezt követően ismét életbe lépett az évtizedekkel korábban kidolgozott hatalommegosztási elv.

Csakhogy a megállapodás az Irán által támogatott, mind befolyásosabb Hezbollah malmára hajtotta a vizet. Az ország legbefolyásosabb személyisége a radikális síita szervezet vezetője, Hasszan Naszrallah, aki éppen Libanon működésképtelenségét kihasználva növelte befolyását, s destabilizálja az egész régiót. A Hezbollah az egész országot saját túszává tette. A drúzok szellemi vezetője, Valid Dzsumblatt aszerint alakítja politikáját, ahogy a hatalmi viszonyok alakulnak. A szunnitáknak ugyanakkor nincs erős embere.

A libanoni tüntetők tehetetlen dühvel szemlélik, hová vezetett az ország kifosztása. És hiába a jogos felháborodás, azok, akik tényleg tehetnének bármit az országért, éppen a működésképtelenség fenntartásában érdekeltek.