Előfizetés

Üdv a Klubban

Emlékszik valaki olyan politikai bombára, ami azért robbant, mert a Klubrádió begyújtotta? Nem gond, ha nem, nekem sem rémlik ilyesmi: az adó, amelynek most – újra – elvenné a frekvenciáját a kormány, nem azért szálka a mindenről döntők szemében, mert a közönség (úgy 200 ezer ember) onnan ismerte meg a hatalom valódi természetét. Mondhatni, a frekvenciafosztásból jobban megismertük, mint a rádió műsoraiból: bármely hétköznapi, jelzők nélküli demokráciában a Klubrádió klasszikus(an unalmas) közszolgálati adó lenne, ahol bemondják a híreket; nemcsak a jókat, hanem a rosszakat is, beszélgetnek az élet és a világ dolgairól, a saját hangjukon szólaltatják meg a politikai szereplőket – elég ritkán amúgy –, és ha netán egy ellenzéki figura betéved a stúdióba, hogy kérdésekre válaszoljon, nem raknak oda rögtön egy ifj. Lomnici Zoltánt, hogy elmagyarázza, miért hazugság/őrültség/sorosizmus, amit hallottunk, és miért a kormánynak van igaza. Összesen ennyi a különbség ugyanis a Klub és a hazai köz-, illetve pártszolgálat különféle médiumai között, és ha valaki venné a fáradságot, hogy a médiatörvény, illetve a közszolgálati médiakódex előírásai alapján pontról pontra összehasonlítsa mondjuk a Kossuth-tal, száz százalék, hogy nem az állami adó jönne ki jól a meccsből. Amúgy, ha már a kluboknál tartunk, az RTL-től sem a mindenre kiterjedő tényfeltáró kapacitása miatt tartanak Orbánék. (2014-15-ben, amikor a reklámadóval szorongatta a NER a csatornát, megmutatták, hogy milyen az, ha egy híradó rááll a politikai tényfeltárásra. Be is zuhant a Fidesz népszerűsége az „elmúlttízév” eddigi mélypontjára; el is lett felejtve gyorsan a reklámadó is, meg a tévé oknyomozó hevülete is.) Hanem egyszerűen azért, mert ez a fajta, az indulatokra, az ösztönökre, a valóságtagadásra és a Németh Szilárd-i egyszerűségű üzenetek sulykolására épülő kommunikáció, ami a jelen kormánypolitika lényege, nem él meg olyan közegben, ahol viszonylag széles elérésű felületeken találkozni tud a választópolgár a tényekkel. Vagyis azzal, például, hogy a miniszterelnök állításaival szemben nem mi védekeztünk a legsikeresebben a járvány ellen – sőt –, nem a magyar gazdaság a legütésállóbb a régióban, nem a mi pénzosztó apparátusunk a legbőkezűbb és a legbecsületesebb, és végképp nem a mi keresztény kormányunk keze a legtisztább. A Klubrádió bezárásának szándéka mögött leginkább a valóság elszabadulásától való félelem áll. Nem a realitásoktól rettegnek, hanem attól, hogy ha történik valami (Borkaitól Simonkáig), ami elég irritáló és egyben elég fontos ahhoz, hogy ne lehessen letagadni, akkor még ez a mai megnyomorított, reklámbevételeitől és hullámsávjaitól jórészt megfosztott, nyomdai és terjesztési monopóliummal, rekvirálással, KESMA-val stb. sújtott média-torzó is képes annyira felhangosítani, hogy – politikai értelemben – fájdalmas legyen. Márpedig történik, méghozzá az ilyesfajta hatalmak természetéből adódóan egyre gyakrabban. Ezért kell egyre erősebben szorítani a prést - és nem csak a médián.

Woodward

Meg lehet őrülni a demokráciától. Az segített a hatalomba egy olyan amerikai elnököt, aki a legnagyobb járványfenyegetés közepette képes volt ráülni a kezére, és kizárólag az újraválasztásával foglalkozni. Másrészt egyedül a demokráciában lehet bízni, hogy végre eltakarítja a két lábon járó önzést, és a helyére valaki olyat ültet, akinek hébe-hóba a közjó is az eszébe jut. A demokráciának szerencsére van két erős szövetségese, a hiúság és az elbizakodottság. A hatalomban lévőknek nem elég a hatalom, azt is szeretnék, ha szeretnék őket. Továbbá hajlamosak elhinni, hogy mindenkit le tudnak venni a lábukról. Ilyenkor jön a képbe Bob Woodward: tisztelettudóan mosolyog, bólogat és bekapcsolja az éppen divatos hangrögzítő alkalmasságot. Már olyan öreg, hogy az ember azt hinné, még viaszhengerrel kezdte, de a lényeg nem változik. Ford, Carter, Reagan, id. Bush, Clinton, ifj. Bush és Obama után Trump a nyolcadik elnök, aki hajlandó szóba állni vele és megbánja. Mind azt hitte, hogy lyukat tud beszélni a hasába, de Woodward mindegyikükkel kibabrált, rámutatott gyarlóságukra, következetlenségeikre, hibáikra. Alighanem Trumppal volt a legkönnyebb dolga. A 45. elnök magabiztos nagyotmondása mögött egy szülői figyelemre áhítozó négyéves gyerek sérülékeny lelkivilága munkál. Szószátyár és mindenre képes, csak hogy róla szóljon a sztori. Most szemrebbenés nélkül elismerte, hogy direkt nem mondta meg a polgároknak, amit már februárban megtudott a Covid-19-ről Hszi Csin-pingtől, mert „nem akart pánikot kelteni”. Remekül sikerült, mondhatnánk, de 191 ezer halott után (és még legalább ennyi előtt) nem helyénvaló a szarkazmus. Ha az amerikaiaknak mázlijuk van, januártól olyan elnökük lesz, aki kevesebbet hazudik. Olyan, aki mindig az igazat mondja, soha nem lesz. Még Obamáról is kimutatták, hogy elnöksége alatt átlagosan valamivel több mint kétszer füllentett. Évente. Trump júliusban érte el a húszezret. Ha újraválasztják, senki nem hivatkozhat pechre. Woodward megint megírta a maga könyvét.

Furkósbot

Az apámat sikkasztásért ítélték el. Az akkori bíróság, konkrétan maga a bíró biztos azt mondta volna, hogy ő a törvények szerint járt el, persze pontosan tudta, hogy az apám nem sikkasztott, mégis: a politika kötelezte arra, hogy börtönbe küldje. De hát az 50-es éveket írtuk, a legvadabb diktatúra időszakát, a rendszer logikájából következett, hogy a politika áldozatait köztörvényes bűncselekményekkel vádolják meg, és küldik szabadságvesztésre. Demokráciákban, gondolnánk, nincs ilyen, de aztán rá kell jönnünk, hogy dehogynem. Legfeljebb a módszerek kifinomultabbak. Szívesen mondanám, hogy a mi demokráciánkban persze ilyesmi nem fordulhat elő, de az állításom nem lenne igaz. Egy olyan rendszerben, ahol a hatalom módszeresen iktatja ki a kontrollt, ahol az ellenőrző intézmények nem a kormányt, hanem annak kritikusait vizsgálják, pontosan ez történik: akit kell és lehet, azt azonnal megpróbálják kriminalizálni. Ha kell, egy Nokia-dobozos történettel, vagy más kitalált sztorikkal; a lényeg az, hogy aki akadályt jelent, azt a legsötétebb trükkökkel, hazugságokkal kell meggyanúsítani, hogy egy életre elmenjen a kedve szembeszállni a kormányzattal. Ezért nem volt meglepő, hogy a színművészeti egyetem ügyében hirtelen megszólalt az Állami Számvevőszék. A különbség, szemben az 50-es évekkel csak annyi, hogy a hivatal illetékesei saját arcukat adják a nyilatkozatukhoz, de mondandójuk ugyanaz, mint az akkoriaknak: ők minden a törvényeknek megfelelően tesznek. Nem azért léptek fel az SZFE-vel szemben, és nem azért állnak elő azzal, hogy tíz éve szabálytalan a gazdálkodásuk, mert a hallgatók és az egyetem vezetői szembeszálltak a kormánnyal. Hanem mert a jogszabályok őket erre kötelezik. Hogy miért pont most, egy demonstráció, mondhatnánk szabadságharc közepette jut eszébe a volt fideszes képviselő által vezetett intézménynek lesújtani rájuk, arra is csak annyi a válasz: a törvény kötelezi őket erre. Itt a hatalom oldaláról mindenkit a törvény kötelez, ha pedig még nincs rá törvény, akkor majd csinálnak rá egyet. Mint például a CEU esetében. Ott ugyan nem a börtön lehetőségével fenyegették meg a vezetőket, csak éppen ellehetetlenítették – egy utólag alkotott jogszabállyal – az egyetem működését. Mondhatni: ők jobban jártak, csak Bécsbe kellett áthelyezni a székhelyüket, hogy megőrizzék a szabadságukat. Másokat, a politikailag megbízhatatlanokat, vagy éppen az éppen a kormány által megszállt intézmény korábbi vezetőit a bíróság elé citáltak; soha nem hallhattuk Polt Pétertől azt, hogy az ügyészség túlterjeszkedett a hatáskörén, a vádakat a politika igényeihez igazították, és nem a valós törvényekhez. Nem, Polt mindig a törvények szellemében, annak betűjéhez híven járt el. És ezt teszi az adóhivatal, az ÁSZ, az összes olyan intézmény, amely furkósbottal a kezében próbálja agyoncsapni a hatalom által kiszemelteket. És most is, mint hajdanán, paragrafusnak hazudja a furkósbotot. Az apám egyébként, másokkal együtt, 56-ban szabadult, és elhagyta az országot.