Előfizetés

Már győztetek!

Mondhatjátok, butaságokat írok, hiszen az Alma Matereteket még nem adták vissza nektek. Feltehetitek azt a kérdést is: miért írok rólatok, miért írok nektek? Mindig csodáltalak titeket, az előadásaitokat, a filmes munkáitokat. Most pedig olyan, mintha egy lennék veletek és közületek. És tudom, nem vagyok egyedül ezzel. Valami olyat mutattatok az elmúlt napokban, amelyhez foghatót sokan nem éltünk még át. Azt, hogy létezik egy jobb Magyarország annál, mint amit ismerünk. Azt, hogy sokkal jobbak vagyunk annál, mint azt mások a gyűlöletkampányaikkal, a megbélyegzéseikkel bizonyítani szeretnék. Megmutattátok, hogy léteznek azok a jó dolgok, amelyek, ha most egyelőre nem is, de hosszútávon képesek legyőzni a rosszat. A mesékből pedig tudjuk: a jó mindig legyőzi a rosszat. És ti jók vagytok! Nagyon jók. Már vagy százszor néztem végig az egyetemfoglalásotokat bejelentő rövid, zenés klippet. Már a „kicsi vagyok én, majd megnövök én” füttyszó a csengőhangom. Nézem a felvételt, ahogy ti, öreg és jelenlegi diákok, közösen énekelve búcsúztok tanárotoktól, Máté Gábortól, a Katona József Színház igazgatójától. Kevés meghatóbb, felemelőbb képsort láttam az elmúlt hónapokban. Végül ott álltam veletek a 2 éves kislányommal, a közel 4 éves kisfiammal, a feleségemmel és a barátainkkal az Erzsébet hídnál, a rakparton a láncban. Felemelő, szabad, közösségi és jó élmény volt. Olyan, amit nem fogunk elfelejteni. Ma már komolyan gondolom azt, amit előtte csak félig: történelmet írtatok. Az elmúlt napokkal biztosan.  Elindítottatok valamit, amit már nem lehet megállítani. Hiába a médiatúlsúly, hiába a propagandagyár, hiába a rengeteg pénz, és hiába az erőszakos, zsaroló, zsarnokoskodó hatalom.  A szalagrészünket hazavittük. Az a tervem, hogy behozom az irodámba. Így mindennap látom majd, miről fog szólni minden egyes napunk a következő hetekben, hónapokban és években. Addig ugyanis, amíg a legkisebb, szerencsét próbáló mesehős nem nyeri el a jutalmát, még sokat kell dolgoznunk. Addig, amíg végül a jó győz a rossz felett, sok a teendőnk. Nekünk, veletek, értetek. És azokért is, akik most még nem tudnak velünk jönni.  Köszönjük nektek volt és jelenlegi diákok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, hogy megmutattátok, hogy lehet ezt másképpen is. Lehet ezt szabadon és jól is. Úgy, ahogy csak a győzteseknek sikerül. Ti pedig már azok vagytok! Legyetek rá büszkék, és legyenek rátok büszkék a tanáraitok, mestereitek, szüleitek is.  Ne álljatok meg! Mellétek álltunk, segítünk továbbmenni. Segítünk lebontani a nemzeti, keresztény mázzal leöntött hatalmi centrumot. Segítünk, és nem csak adományokkal. Együtt majd visszaadjuk az oktatóknak, kutatóknak az egyetemeiket, kutatási programjaikat. Megteremtjük az oktatás, a kutatás és a művészetek önállóságát, függetlenségét és szabadságát. Sőt biztosítjuk is a hozzáférést ezekhez, hogy ne csak néhány kiváltságosnak jusson belőlük. Ha kell, akkor - ahogy a XV. kerületben már most - támogatást adunk a független és szabad műhelyeknek, közösségeknek. Végül majd közösen létrehozzuk a felsőoktatás, a kultúra és a hallgatók valós érdekképviseleti rendszerét. Nem elég csak most cselekedni, meg is kell akadályozni, hogy ez még egyszer megtörténhessen.    A chartátoknak igaza van: „Az egyetemi autonómia évszázadok óta megkérdőjelezhetetlenül fontos és nélkülözhetetlen egyetemes érték, amely az európai kultúrában gyökerezik; és mint ilyen, a magyar jogállamiság és demokratikus értékrendszer szerves részét képezi.”  Az igazi győzelem az lesz, ha mindez meg is valósul. Ez a feladatunk.  

Újhullám

Andrej Babis cseh miniszterelnök szokatlan gesztust tett a hét elején. Elismerte, követett el hibákat a koronavírus kapcsán, országa túl hamar nyitott, nem vette figyelembe a járvány kockázatait. A mai világban ritka az ilyen önkritikus beismerés, s eddig a cseh kormányfő sem őszinteségi rohamairól volt ismert. Egyáltalán, manapság egyre kevesebb olyan politikai vezetőt találunk a világban, aki képes lenne az emberi gesztusokra, és a politizálást ne a hazugságok, a mocskolódások, a pökhendiség, vagy éppen a társadalom megosztása szinonimájaként gyakorolná. Boris Johnson brit kormányfő is ékes példája annak, hogyan viselkedik egy - eufémizmussal élve – „újhullámos” politikus. A brit kormányfő egyenesen kérkedik azzal, hogy a belső piaci törvény elfogadása esetén felrúgja az Európai Unióval nagy nehezen megkötött kilépési megállapodást, amit tavaly még ő maga is lelkesen üdvözölt. Abban a Nagy-Britanniában történik mindez, amely oly büszke történelmi személyiségeire, nagyformátumú politikusaira. Igaz, Johnson legalább annyit elért, hogy egy platformra hozta az egykori brit kormányfőket, akik pártállástól függetlenül ítélték el a lépését. A pökhendiség mellett a nagyzási hóbort is sok mai politikus kirívó sajátossága. Az amúgy sem kivételes szerénységéről ismert Donald Trump például megjegyezte, kijárna neki a Nobel-békedíj. Mit sem törődve azzal, hogy megérdemli-e az elismerést egy olyan politikus, aki tudatosan szítja a társadalmi és etnikai feszültségeket a saját országában. De az amerikai elnök egyébként sem az igazmondás híve, közismert, hogy már sok tízezerszer állított valótlant. Lepereg róla, ha a hazugságaival szembesítik, gyorsan kitalál valami „magyarázatot”, amivel mindent ráken a politikai ellenfeleire. A legnagyobb baj azonban az, hogy ez a politikai stílus, pontosabban stílustalanság teljesen általánossá, itthon pedig évek óta elfogadottá, mondhatni normálissá vált. Alapállás lett, hogy a cél szentesíti az eszközt, és az eszközbe minden erkölcstelenség belefér. Kit érdekel? 

Nem fontos

Ez az öregek baja, de a fiatalok hadd éljenek legalább! – vágta ki a tromfot a harmincas taxisofőr, és a visszapillantóból figyelte a hatást. Július vége volt, a testvéremmel egy idősotthonbeli látogatás után igyekeztünk haza, és az autó hátsó ülésén épp azt latolgattuk, ha ne adj isten újra fellángolna a járvány, az amúgy példásan vezetett intézményt megint hermetikusan le kell majd zárni. És még ez sem életbiztosítás. Farkasszemet néztünk a tükörben: rajtunk volt maszk, őrajta persze nem. Ezt a taxisofőr mentalitást követi most a magyar állam is, és ennél ijesztőbbet elképzelni sem lehet. Amikor az a nagy bejelentés szeptember 12-én, hogy október elsejétől majd - nem definiált személynek, nem létező eszközzel - kötelező lesz lázat mérni az iskolába való belépés előtt, akkor az emberen óhatatlanul úrrá lesz a szorongás. Kerek fél év alatt erre jutottak? Hogy ha az emberek nem akarnak otthon maradni, utálják a zoomon beköszönő tanító nénit meg az idősávokat a boltban, akkor ne csinálják? Akkor vonjunk vállat, aztán majd csak vége lesz valahogy? Az időseket persze megvédjük, mondja Orbán vállveregetőleg, aminél hiteltelenebbet nem mondott az elmúlt tíz évben, pedig komoly a verseny. Ő ne tudná, hogy az időseket a svédek sem tudták megvédeni, pedig ott nem félszemélyzettel járatják fullra az idősotthonokat, és létező fogalom az otthoni segítés, az otthonápolás, sűrűre van szőve a szociális háló, sőt az egészségügy is megbízható színvonalon működik? Tudja. Csak most nem is tesz úgy, mintha érdekelné. A másfélmillió taxisofőr, aki konzultált vele, megerősítette, hogy most nem ez a fontos. Most már kár is lenne elkezdeni magyarázni, hová vezet az, ha egy országban felülről diktált alapértékké válik a szolidaritáshiány. Elindultunk az úton, a saját szemünkkel fogjuk látni.