Újhullám

Andrej Babis cseh miniszterelnök szokatlan gesztust tett a hét elején. Elismerte, követett el hibákat a koronavírus kapcsán, országa túl hamar nyitott, nem vette figyelembe a járvány kockázatait. A mai világban ritka az ilyen önkritikus beismerés, s eddig a cseh kormányfő sem őszinteségi rohamairól volt ismert.

Egyáltalán, manapság egyre kevesebb olyan politikai vezetőt találunk a világban, aki képes lenne az emberi gesztusokra, és a politizálást ne a hazugságok, a mocskolódások, a pökhendiség, vagy éppen a társadalom megosztása szinonimájaként gyakorolná. Boris Johnson brit kormányfő is ékes példája annak, hogyan viselkedik egy - eufémizmussal élve – „újhullámos” politikus. A brit kormányfő egyenesen kérkedik azzal, hogy a belső piaci törvény elfogadása esetén felrúgja az Európai Unióval nagy nehezen megkötött kilépési megállapodást, amit tavaly még ő maga is lelkesen üdvözölt. Abban a Nagy-Britanniában történik mindez, amely oly büszke történelmi személyiségeire, nagyformátumú politikusaira. Igaz, Johnson legalább annyit elért, hogy egy platformra hozta az egykori brit kormányfőket, akik pártállástól függetlenül ítélték el a lépését.

A pökhendiség mellett a nagyzási hóbort is sok mai politikus kirívó sajátossága. Az amúgy sem kivételes szerénységéről ismert Donald Trump például megjegyezte, kijárna neki a Nobel-békedíj. Mit sem törődve azzal, hogy megérdemli-e az elismerést egy olyan politikus, aki tudatosan szítja a társadalmi és etnikai feszültségeket a saját országában. De az amerikai elnök egyébként sem az igazmondás híve, közismert, hogy már sok tízezerszer állított valótlant. Lepereg róla, ha a hazugságaival szembesítik, gyorsan kitalál valami „magyarázatot”, amivel mindent ráken a politikai ellenfeleire.

A legnagyobb baj azonban az, hogy ez a politikai stílus, pontosabban stílustalanság teljesen általánossá, itthon pedig évek óta elfogadottá, mondhatni normálissá vált. Alapállás lett, hogy a cél szentesíti az eszközt, és az eszközbe minden erkölcstelenség belefér. Kit érdekel?