Előfizetés

Matolcsy erős vára

Bármily hihetetlen, Matolcsy György, az MNB elnöke a reá olyannyira jellemző képzavarok nélkül, egyértelműen bírálta a kormány gazdaságpolitikáját. Ezúttal mint lakáspiaci szakértő tűnt fel, és nem kevesebbet állít, mint hogy az áfa korábbi kedvezményes mértékének, vagyis az 5 százalékos adókulcsnak a visszaemelése 27 százalékosra hibás lépés volt. S tán maga sem gondolta volna, de ezzel egy platformra került az ellenzéki pártok véleményével. De mielőtt önfeledten örülnénk ennek a felismerésnek, amely éppen kilenc hónappal követte a jelentős adóemelést, jó tudni: szó sincs alapos fordulatról az elnök sokak által megmosolygott szemléletében. Ezúttal is csak annyi történt, hogy újabb ötlettel állt elő annak bizonyítására, hogy lehet itt járvány, rekord mélységekbe zuhanó GDP, a jelszó a régi maradt: „növekedni minden áron.” Most a lakáspolitikát pécézte ki magának, és nyomban vizionált hozzá évi 30-40 ezer új, zöld és energiatakarékos otthont, ami – véleménye szerint - hozzájárulhat az oly régen áhított demográfiai fordulathoz, a nagycsaládok kialakulásához. De ez még nem minden, a GDP is meglódulhat egy százalékponttal, sőt 40-50 ezer új munkahely is létrejöhet. A meseszép álom pedig zöld és energiatakarékos lakásállományt, új kertvárosokat teremthet. Ráadásul minderről Matolcsynak - a miniszterelnök militáns gondolkodásmódját hűen követve - az jut az eszébe, hogy kialakulnak „az otthonom, a váram védővonalai”, amelyek ellenállnak még a járványok csapásainak is. A jegybank elnökéről azonban hiába hinnénk azt, hogy lakáskoncepcióját a közösségi célok megvalósítása vezérli. Az otthonukat várnak tekintő magyar emberekről ugyanis nincs túl jó véleménye az MNB elnökének, ugyanis szerinte honfitársainkat az „egyéni értékrend” jellemzi, lakásra is csak azért van szükségük, hogy az egyéni gyarapodásukat biztosítsák ezáltal. Matolcsynak komoly segítője lehet ennek bizonyításában az Orbán-kormány legfrissebb minisztere, a Fidesz eddigi egyik alelnöke, Novák Katalin, aki tavalyi vagyonnyilatkozata szerint nyolc ingatlanban (Budapest, Szeged, Balatonlelle) tulajdonos, s miközben a családok védelméért szorgoskodik, lakáskiadásból 2,1 millió forintot szedett be évente. S tette ezt magas erkölcsi színvonalon, lévén a Politikai Értékek Hálózatának elnöke. Nincs más hátra, mint a lakáspolitikán változtatni, érvel a jegybank elnöke, mert a jelenlegi gyakorlat növeli az inflációt. Aminek igazságtartalmához nem férhet ugyan kétség, de Matolcsynál tán csak a KSH elnöke tudja jobban, hogy az új lakások árát nem számítják be az inflációba, mert – a bürokrácia már csak ilyen – az beruházásnak számít. Egy szó mint száz, jöhet hát az Új otthon program a maga 0 százalékos hitelével, építtetőknek és vásárlóknak egyaránt. Ami a tapasztalatok szerint – mint a csok esetében is látjuk – tovább gerjeszti az inflációt, hiszen a beruházók, kivitelezők kapva kapnak az alkalmon, hogy árat emeljenek. Erre is gondolhatott Matolcsy, amikor ezúttal Széchenyit idézte: „Adok, hogy adjál.”

A liberálisok dicső három éve

Kétszáz éve, 1820. július 9-én Guglielmo Pepe tábornok, a nápolyi liberális párt vezetője katonái élén bevonult Nápolyba, és igyekezett rákényszeríteni I. Bourbon Ferdinánd nápolyi királyt az alkotmány kiadására. Ugyanebben az időben a Földközi-tenger túlpartján, Spanyolországban szintén a liberálisok vették át a hatalmat, miután a Rafael de Riego vezette katonai felkelés kikényszerítette a szintén Bourbon-házi VII. Ferdinándtól az 1812-es alkotmány visszaállítását. A Szent Szövetség hatalmain, amelyek fölesküdtek arra, hogy minden alkotmányos mozgalmat eltipornak, nyugtalanság vett erőt. Miért fontos számunkra ma, hogy emlékezzünk a két mediterrán régió liberális mozgalmára? Az egyik oka a hazai liberalizmus táborának elképesztő történelmietlen fölfogása. Számukra – de még a szélesebb közvélemény számára is – a magyar reformkor fölbukkan valahonnan a habokból. Egész történelemoktatásunk híján van a párhuzamos látásmódnak, amely legalább az európai kontinens történetét egységes keretben szemlélné. Nem értjük meg, miért próbálta Bécs 1821-22 folyamán rákényszeríteni a magyar rendeket az újonclétszám hátralékos részének besorozására, valamint a hadiadó ezüstpénzben való fizetésére, ami oda vezetett, hogy 1823-ban királyi biztost küldtek tizenegy háborgó vármegyébe, ha nem vesszük figyelembe Spanyolország és Itália forradalmait. S nem értjük meg, hogy nemzeti imádságunk, a Himnusz miért kapta A magyar nép zivataros századaiból alcímet, s miért írta Kölcsey, hogy „Bal sors a’ kit régen tép,/ Hozz rá víg esztendőt,/ Megbünhödte már e’ nép/ A’ múltat ’s jövendőt!” Kölcsey ekkori lelkialkata nem érthető meg a Szent Szövetség által jelentett háttér, a spanyol és itáliai forradalmak leverése nélkül. A vármegyei nemesség ellenállását kiváltó újonclétszám-emelés és a jobbágyok állami adójának emelése szorosan összefüggött a dél-európai eseményekkel. A Habsburgok birodalmára várt ugyanis az itáliai forradalmak eltiprásának „nemes” feladata (ahogyan XVIII. Lajos Franciaországára a spanyolországi „rendteremtés”). Az 1820-as évek spanyol és itáliai forradalmai eredményezték Bécs erőszakos föllépését az 1820-as évek elején Magyarországon, majd a vihar elültével az udvar, békéltető gesztusként, ígéretet tett a megsértett rendeknek új országgyűlés összehívására. A következmények a tankönyvekből mindenki számára ismertek: 1825, első reformországgyűlés, a magyar nyelv ápolására létrehozandó „tudós társaság” ügye, és Széchenyi István nemes fölajánlása. Másodszor mind a mai napig hajlamosak vagyunk a világtörténelmet angol-amerikai, legfeljebb még francia-német tükörben szemlélni. Ebben a tükörben Anglia, az ipari forradalom hazája a liberalizmus fellegvára, míg Dél-Európa a reménytelen elmaradottság és maradiság földje, amelynek múltja van, de jelene nincs, s olyan ősi városok, mint Róma, Nápoly és Madrid csak a művészetkedvelő turisták vadászterületeiként jöhetnek számításba. A XIX. század eleji nép-karakterológia szerint az „igazi” spanyol, az „igazi” nápolyi mind sötét szemű és barna bőrű, őstehetség a férfi három fő tevékenységében: a zenében, a szerelemben és a késelésben, de lassú és lusta a tudományban és a munkában. Ha valaki sértőnek és primitívnek találja ezeket az előítéleteket, s jogosan megbotránkozik rajtuk, gondoljon arra, hogy ma is hallani hasonló fölháborító gondolatokat, akár a magyar utcákon és kocsmákban is, csak éppen nem a dél-európai népekről, hanem saját honfitársainkról. Az angolok, franciák mondták meg, milyenek a „déliek”, milyennek kell lenniük, hogy viszonyítási alapot jelentsenek a „haladó” angoloknak, franciáknak. Valójában csak a korábbi gazdasági és katonai erőviszonyok fölborulásáról volt szó: míg korábban Itália volt Európa szíve, s Spanyolország a legnagyobb gyarmatosító, már jó egy évszázada Anglia uralta a tengereket, a műveltség terén pedig Franciaország átvette a stafétát Itáliától. A hamu alatt azonban izzott a parázs. A fölvilágosodás hatott a spanyol, itáliai elitekre, s ehhez járult még a francia forradalom, amely rettenetes elfajulása ellenére is fölgyújtotta a szíveket. A francia megszállók elleni harc öntudatra ébresztette a népeket, s hozzájárult a nemzeti érzés kialakulásához mind Spanyolországban, mind Itáliában. Napóleon bukását követően a trónjukra visszatért uralkodók azonban elfelejtették, hogy a nép fegyveres harcának köszönhetik vérrel megszerzett biztonságukat. Hallani sem akartak többé alkotmányról, népjogokról. VII. Ferdinánd spanyol király megvetően eltörölte az 1812-es alkotmányt, s tűzzel-vassal, az inkvizícióval üldöztette a liberálisokat. Itáliában üldözték a carbonari („szénégető”) mozgalmat, amely egységes, alkotmányos Itáliáról álmodott. A pápai és nápolyi börtönök megteltek liberálisokkal. Nem csoda, hogy Észak-Amerika és Latin-Amerika után a kor harmadik nagy liberális forradalmi hulláma éppen Dél-Európában bontakozott ki. Mindaz, ami Amerikában történt, hatott Európára. 1819 januárjában kezdődött minden, amikor Cádiz kikötőjében új ezredek vártak arra, hogy a lázongó dél-amerikai gyarmatokra küldjék őket. Az ezredek azonban föllázadtak, s a hős Rafael de Riego ezredes, a spanyolok Kossuthja vezetésével megtagadták az engedelmességet. Az elit és a nép érdekei, mint szerencsés esetben, találkoztak. Az elit liberális része, amelyhez Riego tartozott, követelte az 1812-es alkotmány visszaállítását, azaz a gazdasági szabadságot, a belső vámok eltörlését, az inkvizíció, a cenzúra és a jobbágyi terhek megszüntetését, minden kiváltság eltörlését, a sajtó-, szólás- és vallásszabadságot. A besorozott kasztíliai, katalán, baszk és kanári-szigeteki parasztlegények számára a kérdés egyszerűbb volt: nem akartak harcolni a tengerentúlon olyan érdekekért, amelyet nem láttak át. A franciák elleni gerillaharc emléke öntudatra nevelte őket. Azt hallották odahaza, hogy nem a király, hanem apáik szerezték vissza az országot Napóleontól. A nemzeti érzés friss érzését már nem lehetett visszaparancsolni az abszolutizmus palackjába. A cádizi felkelés híre rohamosan terjedt, 1820 januárjában országos forradalommá növekedett, majd 1820 márciusában Riego csapatai kényszerítették a királyt, hogy liberális kormányt nevezzen ki. Az év közepén Nápolyban, majd a szomszédban, Portugáliában is felkelés kezdődött. Egyébként a spanyol és portugál forradalmak fölgyorsították Spanyol-Amerika és Brazília elszakadását az egykori anyaországtól. Népképviseleti alapon álló parlamentek ültek össze, lázas reformhangulat lett úrrá a kívülről tespedtnek látott-láttatott mediterrán világban. A liberálisok azonban ismét elkövették örök hibájukat: nem akarták megérteni, hogy a nép ragaszkodik a vallás értékéhez. Az egyházi nagybirtokok elvételének programjával a liberális erők maguk ellen fordították a papságot, amely egyébként is hű volt a korábbi rendhez. Az egyház ismét, mint annyiszor, harcba hívta a parasztságot Isten és a király nevében. Mivel a liberálisok támogatói a városokban éltek, s döntő részben a jobb módú, nemesi meg polgári rétegekhez tartoztak, egy többszálú konfliktus bontakozott ki: a vidék lázadása a város, a szegényeké a gazdagok ellen. A nemzetközi helyzet sem volt kedvező. A Szent Szövetség mozgósított: az 1822-es veronai kongresszuson Franciaországot bízták meg a spanyol forradalom leverésével. A liberális kormány nem bírt a francia megszálló túlerővel. Így is három évig tartott a liberális kormányzás (1820 közepétől 1823 közepéig). Riegót kivégezték. A nápolyi forradalmat az osztrák seregek már előbb leverték: 1821 márciusában Guglielmo Pepe tábornok vereséget szenvedett. Portugáliában szintén a konzervatív, abszolutista erők kerekedtek felül. Az 1820-23 közötti időszak volt a mediterrán térség Negyvennyolca. A polgári reformok lassan átjárták a társadalmat. A liberálisoknak meg kellett tanulniuk, hogy önmagában a polgárosodás ügye még kevés, ha nem alapozzák meg kézzelfogható szociális reformokkal. Másrészt meg kellett érteniük, hogy a múltból nem lehet kidobni minden hagyományt, mert vannak olyanok, amelyek fontosabbak a népnek, mint a mindenkori kormányzat színe.

Két dudás forradalma

Mexikóban ismerkedtek meg ők ketten, a száműzött kubai diákvezér és az utazgató argentin orvos. Egyikük már túl volt egy bukott puccskísérleten, a börtönön, és újabb felkelést tervezett a velejéig romlott diktatúra ellen. A két évvel fiatalabb másik motorkerékpáron járta Latin-Amerikát, és annyira elkeserítette, amit útközben látott, hogy harcolni akart az imperializmus ellen. Egymásra találtak. Sorsuk összefonódott, bonyolultan és végzetesen. Fidel Castro (1926–2016) és Ernesto Rafael Guevara de la Serna, azaz Che (1928–67), a múlt század két forradalmi ikonja ikertestvérekként él az utókor emlékezetében. Pedig elvtársakból idővel vetélytársakká lettek, részben veszedelmes viszonyuk vezetett végül Che korai halálához. Barátságuk hajnalán Castro hívta a lelkes marxistát, csatlakozzon hozzá. Együtt írtak történelmet: nyolcvan társukkal partra szálltak a híres Granma jachttal, gerillaháborúban megdöntötték Batista tábornok rendszerét, diadalmenetben vonultak be Havannába Újév napján, 1959-ben. Commandante Che – világhírű becenevét Fideltől kapta – a mozgalom második emberévé emelkedett, ipari miniszter, a jegybank elnöke volt. Bár a mezőgazdaság korszerűsítésébe beletört a bicskája, hősként ünnepelték új hazájában. Castro így biztatta az ifjúságot: „Legyetek olyanok, mint Che!” Ez idő tájt készültek róluk azok a legendás fotók. Két szakáll, két sapka, két zubbony, két szivar, két magabiztos mosoly; látszólag tökéletes összhang. Ám a hatalomban gyorsan elmúltak a meghitt férfibarátság mézeshetei. A kubai rakétaválság (1962) hatására elhidegültek egymástól. Che továbbra is világforradalomról ábrándozott, Castrónak viszont fontosabb volt hazai uralmának megszilárdítása, nem akarta kockáztatni kétes kimenetelű kalandorsággal. Che úgy gondolta, társa elpuhult. Ugyanakkor Fidel, az alfahím nem tűrt más erős embert maga mellett. Márpedig önfejű alvezére vetekedett vele népszerűségben, potenciális fenyegetéssé vált. Egyre személyesebb színezetű politikai viták után Che Kongóba indult, felszabadítani Afrika elnyomott népeit. Missziója kudarcot vallott (1965), és rá kellett ébrednie, nem várják vissza a karibi szigetországba. Érzelmes levélben elbúcsúzott, lemondott párt- és kormányzati tisztségeiről, még állampolgárságáról is. Ugyan hová mehetett egy felforgató, akit sehol sem látnak szívesen? Újabb csatába az imperializmus ellen, ezúttal Bolíviába. Castro nem támogatta az akciót, sorsára hagyta régi barátját a dzsungelben. Ott esett el Che Guevara 1967 őszén. A lázadás nemzetközi jelképévé magasztosult, ahogy eljött a mozgalmas új esztendő, vele háború, bevonulás, tüntetés, sztrájk, könnygáz, eper és vér. Az ellen- és popkultúra születő állócsillagának imádata nemcsak átvitt értelemben öltött vallásos formát: léteznek latin-amerikai katolikus közösségek, amelyek apokrif szentként tisztelik San Ernesto de La Higuera néven. Kubában személyesen Fidel lett a hivatalos állami Che-kultusz főpapja: a mártír hívebben szolgálta, mint egy túlságosan is eleven rivális.