Maszkosodunk

Lassan, de biztosan kialakult a maszkviselés folklórja. Nem csodálkoznék, ha a jövő néprajzkutatója (vagy kulturális antropológusa) hosszas tanulmányt szentelne majd ennek, fontos megállapításokat fogalmazva meg a pandémia szorításában élő magyarok furcsa szokásairól. Hiszen megjelentek az egyedi maszkok és viselési módjaik, miniháborúk robbannak ki és halnak el közértekben és a közösségi portálokon tagadók és kényszerű hívek között. Én is imádom két zötykölődés között tipizálni a viselőket, fajokat és alfajokat kihasítani a dzsungelből, miközben feljegyzek egy-egy szokatlan magatartást, a fajtól eltérő habitust.

Kedvencem például az a fiatal lány (3-as metró), aki a lehető legszabályosabban viselte a maszkot, majd tüsszentéskor lehúzta, hogy a kézfejére zúdítson mindent, ami csak a szájában állomásozott, majd igen elegánsan és körültekintően visszatette a maszkot a helyére. A műveletet többször diszkréten és igen finom mozdulatokkal megismételte.

Amióta az orrosok (a szájat takarja, de az orrot nem) kapcsán láttam egy rajzot valamelyik portálon, amely a viselés eme szabálytalan módját ahhoz hasonlította, mintha a fürdőnadrágot mi, férfiak úgy hordanánk, hogy a legnemesebb részünk hevenyészett szabadossággal kilóg fölötte, azóta nem tudok szabadulni tőle. Belém égett. Néha szabályosan magamra kell parancsolnom, hogy ne csupa nemes részt lássak a bevásárlóközpontban lazán lófráló honfitársaim arcán. Főként nőknél okoz ez igazán értelmi kavarodást a teljesen összezavarodott agyamnak. Talán szólnom kéne, hogy takarja el, de teljesen hiányzik belőlem a népnevelőbe oltott rendőr, meg nem is szeretnék hatalmaskodni, talán próbálhatnám udvariasan, egy lírai költő hangján – morfondírozok ilyenkor magamban, s mire rendszerint eljutok valahová a stílus tekintetében, már nincs kire rászólni. Egyébként meg azt suttogja ilyenkor a fülembe a dühnáci, hogy ne is szóljak, úgy kell neki, szívja csak be a vírusokat, végre egy olyan járvány, amely a hülyéket vadássza le (egyáltalán nincs így, súgja vissza a türelemangyal), hányan örültek volna a történelemben egy ilyen jó kis rostálásnak.

Zötykölődöm tehát vonaton, villamoson, és kedvenc szórakozásomnak hódolva nézem az arcokat. A pesti embert. Csakhogy a maszk ezt is bonyolítja. Azokat az érzéseket és vélt gondolatokat, amelyeket eddig a teljes arcról próbáltam kisilabizálni, most csak a szemekből és a homlokból tudom. Olyan, mintha egy állandósított álarcosbálban kellene kitalálni, hogy épp ki viccel. Mert az iróniát így elég nehéz tetten érni, a minap is bizonygatnom kellett a nejemnek, hogy tényleg csak tréfáltam, amikor azt mondtam, hogy persze, kedvenc kajám a cukkinifasírt, élek-halok érte (próbáltam megakadályozni, hogy egyre többet pakoljon be a zöldségből a kosárba). Nem láttam, hogy mosolyogsz, vágott vissza, és tényleg nem látta.

Annak viszont örülök, hogy most nyugodtan lebiggyeszthetem az ajkam, ha valami nagyon nem tetszik, nem kell erőltetnem a civilizált pókerarcot, s bizony arról is leszoktam, hogy ásításkor a kezem a szám elé tegyem, ott az álarc, megoldja. Néha, amikor a kelleténél is jobban beleélem magam egy belső gondolatfutamomba, még a maszkról is elfeledkezem, más tájakon járok ilyenkor. A hét elején így próbáltam meg ásványvizet inni a Szekszárd felé vezető járaton. Mindenki csak nézett döbbenten, hogy ez aztán a tudatosság, még ekkor sem veszi le, inkább ázzon szét a ruhája!

Egyre több szín vész el a tehát a mimikából, lassan már békésebb pillanatokban is annyira fogjuk érteni egymást, mint politizálás közben. Talán az orrosok és nyakasok (akik a gégéjük fölött hordják) épp az elveszett jelentésekért és értelmi árnyalatokért küzdenek a maguk esetlen, ám annál észrevehetőbb módján. Csak könnyebb a láthatatlan hatalmakat hozni fel ürügyként. Bizonyos szempontból meg tudom érteni őket. Szakad, zúdul ránk a rengeteg információ különféle csatornákon keresztül, s közben meg a Teremtő is olyan, mintha maszkot húzott volna, nem akarja elárulni, hogy mi a szándéka a bábeli zűrzavarral. Nem látni a szemében az áhított célt. Így aztán burjánzanak az összeesküvés-elméletek, hogy ha nem a vírusba, abba biztos belehalunk, hogy a maszk miatt saját leheletünket szívjuk vissza, mert abban túl sok a szén-dioxid. A saját leheletemmel én sem vagyok megbékélve, főleg ha kiadós ebéd után megyünk vásárolni, netán fokhagymás lángost ettem a strandon, vagy sült kolbászt, abban a leheletben tényleg nehéz sokat időzni. Változnak tehát az étkezési szokásaim is. Tartós maszkviselés előtt már kizárólag könnyűt fogyasztok (lásd még cukkinifasírt), utána egy kis fahéjasat vagy citromosat - mégis én leszek összezárva magammal.

Aztán már csak azon töprengtem, hogy ha majd elmúlik a veszély, és lekerülnek újra a maszkok, vajon felismerjük még egymást? Meg tudjuk majd fejteni a kommunikáció visszatérő, apró jeleit, a nélkülözhetetlen árnyalatokat, hogy ismét érteni véljük a mások mondandóját. Vagy erre már nem is lesz szükség. Tényleg csak fehér és fekete marad, ellenség és ellenség. És akkor a világ maszk nélkül is pont olyan lesz, mint amikor zsákot húzott a fejére.