A szegény konzervatívok hete

Azt állította Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter (a bécsi die Pressének), hogy a német sajtó messze nem olyan sokszínű, mint a magyar. A miniszter ezt azzal indokolta, hogy az újságírók 85-90 százaléka a szociáldemokratákhoz, vagy még inkább a zöldekhez húz, nálunk viszont 40 százalék támogatja a konzervatív oldalt.

Ezzel szemben a tény az, hogy ilyen adat nincs, olyan felmérés viszont igen, amely szerint a német újságírók túlnyomó többsége a tények ismertetését, a valóság bemutatását tartja elsőrendű feladatának, a kormány támogatásának vagy bírálatának szükségességét viszont legföljebb egy kisebbség. A német média viszont már csak azért is sokkal színesebb, mint a magyar, mert van egy rendkívül erős közszolgálati tévé- és rádiócsoport, ahol már csak a politikai erőviszonyok miatt sem érvényesülhetne a szociáldemokraták döntőnek hazudott befolyása, a legnagyobb sajtócég a jobboldali Axel Springer, a ProSiebenSat1 Media tévéóriás pedig az olasz Mediaset tulajdona, mögötte a közismerten „szocialista és zöld” Berlusconival. Van még kérdés?

Azt állította Orbán Viktor (közleményében), hogy Magyarország egyértelműen és szilárdan kiáll Lengyelország mellett, mert az Európai Parlament lengyeleket elítélő határozatának semmi alapja. Az egy „politikai állásfoglalás; az európai liberálisok újabb támadása a keresztény, konzervatív Lengyelország ellen”.

Ezzel szemben a tény az, hogy a határozatnak számos alapja van, egyenként felsorolva, és már csak azért sem a liberálisok támadása, mert rajtuk kívül a szociáldemokraták, a baloldaliak és a zöldek is támogatták. Sőt a Fidesz pártcsoportjának, a jobboldali Európai Néppártnak a többsége is. Vagy mindenki liberális, aki nem Orbán Viktor?

Azt állította Kocsis Máté, a Fidesz frakcióvezetője (sajtótájékoztatóján, Bíró Lászlóról, az ellenzék közös zempléni képviselőjelöltjéről), hogy a baloldal menteget „egy teljesen nyilvánvalóan nettó nácit”, és a baloldalon soha semminek nincs következménye.

Ezzel szemben a tény az, hogy a baloldalon sok mindennek van következménye, lásd Gyurcsány lemondását 2009-ben, vagy az MSZP élén bekövetkező sorozatos személycseréket, annak ugyanakkor tényleg nem látni következményét, hogy Kocsis Máté 1999-ben a nyíltan és durván antiszemita MIÉP-ben kezdte politikai pályafutását. Következménye annak sem lett, hogy 2015-ben a Sorsok Háza bejárásakor azt találta mondani, hogy a holokauszt olyan történelmi korszak, amelyben „zsidó honfitársainkat is olyan megpróbáltatások érték, amelyekről azt gondoljuk, hogy bármely korszakát is élje az ország, elfogadhatatlanok. És tudniuk kell arról, hogy ezek a fájdalmak, ezek a családi tragédiák tettek tönkre életeket”. Megpróbáltatások? Fájdalmak? Életek tönkre tétele? Nem az lett volna a helyes megállapítás, hogy magyar állami közreműködéssel végrehajtott tömeggyilkosság, népirtás történt? A bűnök kisebbítésének azonban nem lett következménye. Bíró László – akár hiszünk az őszinteségében, akár nem – legalább bocsánatot kért. És Kocsis?