Két fronton

Az utóbbi évtizedben megtanulhattuk, hogy a Nyugat folyamatosan hanyatlik, Közép-Európa az EU motorja, és Kelet felé kell fordulnunk. A tapasztaltabbak még egy másik rendszerben is hallhattak már valami ilyesmit, de akkor is felmerült bennünk a kérdés: jó, de miért is élnek akkor jobban Nyugaton?

A koronavírus-járvány első hulláma még növelhette is ezt a közép-európai önbizalmat, több nyugati lap találgatta, hogyan kerülték el ezek az országok a járvány tombolását. Mindenféle elmélet született erre, például a gyermekkorunkban megkapott BCG-oltás kedvező hatásairól. Most azonban, a második hullám idején már nyoma sincs ennek az irigységnek, inkább azt kérdezgetik Nyugaton: miért volt szükség a magyar határok lezárására szeptember elejétől, ha utána egészen elképesztő módon felgyorsult a járvány terjedése az országban?

A magyar kormányfő május elején megjegyezte: „A kiszámíthatóság és a tervszerűség az fontosabb, mint a gyorsaság”. Most valóban szükség lenne arra, hogy lássunk valamiféle irányt a válsággal szembeni küzdelemben. Ausztriában kezdenek visszatérni a keményebb intézkedésekhez, mától a zárt körben tartott összejöveteleken legfeljebb 10 fő vehet részt. Csehországban a szükségállapot bevezetését sem zárják ki. Szlovákiában maximum százan vehetnek részt a lakodalmakon, és további szigorítások várhatóak.

A térség országai tehát törekednek is némi tervszerűségre, viszont ott nem hangzottak el olyan, többesszám első személyben megfogalmazott mondatok, miszerint „Aki elkapja a betegséget, meg fogjuk gyógyítani”. Bécsben vagy Prágában a gyógyítás az orvosok dolga, és nekik is hálásak az emberek azért, ha kilábalnak a kórból.

Itthon azonban komoly zavart érezni az erőben. Az rendben van, hogy a gazdaságot életben kell tartani, és nem állhat le az élet, most azonban a gazdaság is köhögni kezdett, és láthatóan a vírust sem ijesztette meg a magyarok ádáz harca. Megnyugtató tudni, hogy csapataink folyamatos harcban állnak, most viszont két fronton is vesztésre állunk.