Előfizetés

Az utolsó eső előtt és után

CS. O.
Publikálás dátuma
2020.09.26. 18:11

Kár, hogy egy recenzióban nem szerencsés történetet mesélni, vagy ami még jobb: a végéről kezdeni, és lelőni a poént. No, nem mintha Maja Lunde Kékség című regénye olyan sok váratlan fordulaton keresztül vezetné az olvasót valamiféle Roald Dahl-i meghökkenés felé, inkább csak az történik, hogy az első 260 oldal felfokozottsága a slusszpoénban teljesedik ki, összekötve a regény két idősíkon folyó cselekmény- vagy inkább történésszálát. És – számomra legalábbis – egy ilyen visszafelé olvasás irodalmilag izgalmasabbá tenné a szöveget. Akkor talán kiküszöbölhető lenne az a cseppnyi hatásvadászat, ami a norvég szerző legjobb szándéka ellenére is ott bujkál a sorok között. Persze nehéz kicsit sem hatásvadásznak lenni, ha épp az a cél, hogy ébresztőt fújjunk a világ iránt érzett felelősségvállalásban. Ha azt szeretnénk, vagyis szeretné a szerző, hogy nézzünk végre szembe az életmódunk egyre elkerülhetetlenebb következményeivel. Maja Lunde igazi harcos aktivista, aki az irodalom eszközeivel küzd a Föld jövőjéért. Ami a klímatematikát és a velejáró szorongás megjelenítését illeti, nem egyedi a piacon – az utóbbi években nagyon megszaporodtak a klímaváltozással foglalkozó disztópiák a világirodalomban Elina Hirvonen Elfogy az időjétől Jostein Gaarder Anna világán és Kim Stanley Robinson 2140-es New York-i vízióján át Maja Lunde első, A méhek története című regényéig. A műfajnak, ami kifejezetten a környezetszennyezésből fakadó lehetséges katasztrófákból merít ötletet, már neve is van: cli-fi, azaz climate-fiction. Amit Maja Lunde tud ezen a téren – amiért amúgy idén elnyerte a norvég Bjornson-díjat, amivel 1995-ben Esterházy Pétert is kitüntették –, az egyfajta kifinomult érzékenység, amivel a világ leghétköznapibb, a hiteles és a hatásvadász pengeélén táncoló, és sokszor a jó irányba billenő apa-lánya párbeszédébe is képes belecsempészni az élet legsürgetőbb kérdéseit. Maja Lunde nem mellesleg forgatókönyvíróként (is) keresi a kenyerét, vagyis olyan írói készségek birtokában van, amelyek rendkívül látványossá, filmszerűvé teszik a Kékség sokszor cselekményileg egy helyben topogó, vagy inkább sokáig egy vízen hánykolódó jeleneteit. Merthogy a Kékség központi témája, talán már ki is találták, a víz és a hiányából fakadó szükségszerűségek – a felmelegedés, a víz kinccsé értékelődése és a klímamenekült-táborok létjogosulttá válása. Lunde okokat vázol és következményeket mutat meg. Az egyik szálon Signe, a 70 éves környezeti aktivista 2017-ben vitorlásra pattan, hogy nyugat-norvégiai szülőfalujából bevegye a francia partokat, ahol egykori szerelme él. A másik szálon pedig David és kislánya menekülnek 2041-ben a szárazságok sújtotta Dél-Európából észak felé. A két szál felváltva fut egymás mellett, látszólag teljesen függetlenül, hogy aztán a végére abban a már említett slusszpoénban érjen össze, meghúzva az innen még az átlagember számára láthatatlan linearitást a jelen mulasztásai és a jövő valósága között. Nem egy bonyolult szerkezet ez a regény, mégis van benne valami olyan átütő erő, ami Greta Thunberg akármelyik aktivitásra ösztönző beszédénél jobban bekúszik az ember bőre alá, a sejtjeibe, és nem hagyja nyugodni többé. Talán azért, mert Maja Lunde kicsit sem akar didaktikus lenni. Őt a főhősei érdeklik, az ő tusáik tengerrel, szárazsággal és egymással. Nem magyaráz, nem okoskodik. Mindent a szereplőire bíz, és közben valószínűleg reménykedik benne, hogy az olvasóban is megpendít valamit az a jelenet, amikor az esti lefekvésnél a kislány arra kéri az apját, játsszák el az esőt. Az ujjukkal az éjjeliszekrényen dobolják az esőcseppek koppanását, egyre gyorsabban, egyre hangosabban… (Cser Kiadó, 2020, 270 o.) 

Ideje a fájdalomnak

Csejtei Orsolya
Publikálás dátuma
2020.09.26. 16:36

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Vadrózsagallyakról letördelt tüskékből készít tövismozaikot Tamás Zsuzsa első felnőttregényének névtelen főhőse. A 120 centiméteres, kitárt karú férfialak egyszerre szerelmi vallomás és egyfajta Krisztus-parafrázis, az alkotómunka pedig a fájdalom metaforája. A szerzővel a Tövismozaik megjelenésének apropóján kapcsolatokról, Lee van Cleefről, kiserkenő vérről és értelmes kínokról beszélgettünk.
Létezik a valóságban a Tövis­mozaik?  A könyv többi művével szemben létező műalkotás, bár nem ezt láttam először Mátrai Eriktől, hanem a Tövis Madonnát 2009-ben, az akkori Derkovits-ösztöndíjasok kiállításán. Nagyon nagy hatással volt rám, azonnal felmerült bennem a kérdés, vajon milyen lehetett megcsinálni, egyenként felragasztgatni a töviseket? A Madonna már önmagában a fájdalmat fejezi ki, és valószínűleg az alkotás maga is fájdalommal járhatott. Aztán később megtudtam, hogy Erik felesége volt a modell, tehát (mint a könyvbéli Tövismozaikba) belelátható a szerelmi vallomás is. Bevallom, az a gondolatcsíra is rögtön megfogalmazódott bennem, hogy ha én egyszer valaha, magasztosan szólva, a művésszé válásomról szeretném elmesélni, hogyan történt, akkor egy tövismozaik megalkotását választanám metaforának. Erik Tövismozaikját egyébként sajnos nem láttam élőben – pedig láthattam volna. Ki volt állítva anno a MODEM Messiások-kiállításán, de abban a hatalmas térben valószínűleg elmentem előtte. Ez is egy fájdalom, mert most már nem megnézhető. Magántulajdonban van, ráadásul nem is Magyarországon. Kipróbálta, milyen élmény tövisekből ikont készíteni?  Nem kellett kipróbálnom, mert az ujjamban volt az élmény. Gyerekkoromban én az akác tüskéit szerettem letörögetni. Örültem, ha úgy sikerült, hogy nem maradt a tövis alján kéreg. Az egyes szám első személyű elbeszélői mód önkéntelenül is előhívja a szerzőt, és az olvasó találgatni kezd: minek van valóság­alapja, és mi puszta fikció?  Nyilván összemosódik a kettő. Természetesen illik fikciónak mondani meg akként is olvasni, de ahogy mondani szokás, mindannyian hozott anyagból dolgozunk. Amikor Kun Árpádnak megjelent a Megint hazavárunk című regénye, akkor az azzal kapcsolatos nyilatkozataiban meglehetősen ellentmondásos információk voltak például arról, hogy mennyire a saját életét írta bele a regénybe, hiszen ott még a főhőst is Kun Árpádnak hívták. Mán-Várhegyi Réka Mágneshegyében is Réka a főszereplő. Kicsit irigylem őket, hogy így mernek játszani, mert ez nyilván egyfajta szerzői játék a névvel, de attól még merész. Én érzem, hogy nem tudom jól maszkírozni magam. Illetve, remélem, hogy a regényben azért sikerült, de egy interjúban nem tudom pléhpofával azt mondani, hogy az egészet kitaláltam. Épp azért nem lett neve a főhősnek, hogy az akárkiségét erősítse, megőrizze. Vannak a regényben egyéb nevek, amelyek több mint gyanúsak. Schaár Erzsébet például, aki a főhős emlékeiben is felbukkan, kicsoda Tamás Zsuzsa számára? Igen, őt mindenképpen bele akartam venni a regénybe, róla már máskor is írtam, versben is, netnaplójegyzetben is. Emlékszem az első találkozásra a műveivel: 1996, Pécs, osztálykirándulás. Elmentünk a Schaár Múzeumba, ami akkor és ott egészen elementáris hatással volt rám. Az a típusú befogadó voltam, talán egy kicsit vagyok még ma is, akinek folyamatosan megy egy monológ a fejében, közvetíti a látottakat. Emlékszem, hogy egészen nagy szavak jutottak eszembe a Schaár-szobrokkal kapcsolatban. Istenkeresésről, effélékről. Később aztán megnéztem felnőttfejjel is, és hatalmas csalódás volt. Nagyon rossz állapotban voltak a szobrok – nem is tudtam eldönteni, hogy az amortizációjuk van rám kiábrándító hatással, vagy én változtam meg ennyire. Mindenesetre épp olyan kiábrándultságot éreztem, mint a regénybeli főhős. A kiábrándulás is egyfajta fájdalom? Mindenképpen. Akár így, akár úgy, az idő múlásáról szól. Kár, hogy az idő múlása néha egyet jelent a csodák elvesztésével. Van a regényben egy mondat, miszerint „Az egész életem egyszerűbb lett volna, ha nem dédelgettem volna színes képeket a jövőről, és azokban a pillanatokban, amikor egyértelműen és végérvényesen kiderült, hogy a jövő nem lesz azonos az én színes képeimmel, el tudtam volna engedni őket”. Ez is csodavesztés? El kell engedni a színes képeket? Illúziók?  Nem tudom. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy már egy jó ideje azokban a színes képekben élek, amiket elképzeltem. Most éppen mindenkinek azt tanácsolnám, hogy semmiképpen ne engedje el őket. Ugyanakkor az se jó, ha ragaszkodunk valamihez, ami egyértelműen nem a miénk. Kár a színes képekkel újra és újra fájdalmat okozni magunknak. Belátás kérdése. Van ilyen is, olyan is az életben. Egy másik felbukkanó név, ami szintén gyanúsan behúzza a valóságot, Lee Van Cleef…  Mindenkinek van egy Cseh Tamás-korszaka, akad, akinek nem is múlik el. Ehhez a bizonyos regénybeli Jánoshoz jól illett. „Lee ilyen fiú.” A zenék egy részével – kivéve a Paul McCartneyt, ami az anyakép része – a kicsit régimódi ízlésű Jánost akartam jellemezni. Nem feltétlenül az adott korhoz tartozó zenék. Ahogy a főhősnek megvan az akárkisége, az időnek is van egy akármikorisága, és a helyszínek is kevéssé beazonosíthatók, kivéve talán a Klauzál tér környéke. A zenék jelzik adott életszakaszok érzéseit, intenzitását. Én például Nirvanát már képtelen vagyok hallgatni, mert annyira fáj. Az nekem a gimnázium eleje, az akkori érzéseimmel, amiben persze benne van Kurt Cobain öngyilkossága is – ha bármit meghallok az unplugged koncertből, olyan rettenetesen szomorú leszek, hogy azt nem bírom elviselni.
Mikor jön el az a pont, amikor már nem fáj? Többféle fájdalomkorszaka van az embernek. A kamaszkor szerintem mindentől függetlenül az, mindenki számára. A boldogtalan szerelmek is meghatároznak időszakokat – itt a főhős az ebből fakadó fájdalmat valamiféle értelmes kínná alakítja. Azt hiszem, ez elég fontos! Hogy az ember valahogy értelmessé tegye a fájdalmát. Érdemes megkísérelni, még ha nem is műalkotás lesz belőle. Sok helyen nagyon erősen zenei a szöveg, mintha a beszélővel párhuzamosan olykor megszólalna egy kórus is. Szándékos ez a fajta oratórikusság, vagy a költői énjéből fakad? Tóth Krisztina mondta egyszer, hogy nem szereti, ha a prózájára azt mondják, lírai. Az annyit jelent, hogy nem jó próza. Én inkább úgy mondanám, hogy egy szubjektív szövegnek – amiben a főhős megengedi magának a szubjektivitást, például, hogy a visszaemlékezésből fakadóan csapongjanak a gondolatai – vannak eszközei, hogy ráerősítsen a zeneiségre. Ilyen maga a gondolatritmus. Vagy hogy egy Cseh Tamás-dal egészen dalszerűen szólaljon meg, ugyanakkor mégis prózává alakuljon. Ez szerintem belefér. Schaár Erzsébet kapcsán említette az istenkeresés szót, és hát maga a Tövismozaik, illetve a főhős életének egyes állomásai is erős Jézus-parafrázisok. Buli nagypénteken, ami szégyent kelt, egy részeg SMS: „Nincs béke az olajfák kertjében.” Fikció vagy valós szál? Olyan családban nőttem fel, ahol egyszerre figyelhettem meg, mit jelent a katolikus vallás szerint élni, és azt is, mit jelent annak tudatosan hátat fordítani. Fejtörést is okozott egész életemben, hogy mit gondolok hitről, vallásról, egyházról. Mostanra mintha nyugvópontra került volna bennem ez a dolog. Észrevettem, hogy engem ugyan nagyon erősen meg tudnak érinteni a kereszténységhez kapcsolódó motívumok, de tulajdonképpen mindig a művészeten keresztül. Valószínűleg a művészetre inkább nyitott vagyok, mint a vallásra, miközben nyilván mégsem véletlen, hogy a művészeten belül pont ez a téma talál el. Az a fajta szerzetesi alázat foglalkoztat, amit munka közben a főhős érez vagy szeretne érezni. Azt hiszem, ezzel a párhuzammal az alkotói folyamatról akartam mondani valamit. Amikor csak a feladat létezik, annak adod át magad. És persze magáról a szenvedésről is érzékletesebb így beszélni. János, a főhős szerelme: alkoholista, az anyja: gyógyszerfüggő – nagyon sok kellemetlenséget okoznak a környezetüknek, miközben ők maguk is elszenvedői az életüknek. Azért is válnak azzá, amik. Nehéz erről az egészről pszichologizálás nélkül beszélni. Egy kép, egy tövisből kirakott Krisztus-ábrázolás többet mond minden szónál.

Tamás Zsuzsa

 költő, író, számos gyerekkönyv – a Macskakirálylány, a Mesék a teljességhez gyerekregények, illetve az óvodásoknak szóló Kicsi Mimi-sorozat – szerzője. A Tövismozaik az első kizárólag felnőtteknek szóló kisregénye, melyet a tervek szerint egy nagyobb lélegzetű munka követ majd arról, miként változtatta meg egy család (az ő családja) életét az 1989-es év.

Szántó T. Gábor: Koronavírus blues

Szántó T. Gábor
Publikálás dátuma
2020.09.26. 15:24

Fotó: Shutterstock
Az alábbi szöveg még márciusban íródott, és az amerikai Restless Books Kiadó nemzetközi koronavírus-antológiájában* jelent meg, melyet a napokban Zoom-közvetítések során mutatnak be az Egyesült Államokban. Mintegy ötven író közreműködött írásaival harminc országból a kötet létrejöttében.
Mossuk a kezünket, az ételt, a személyi igazolványunkat, a hitelkártyánkat, a kibaszott mobilt, rettegünk, hogy beázik, és el leszünk vágva a külvilágtól. És röhögünk. És félünk. Integetünk a szüleinknek, mert nem ölelhetjük meg őket, és eszünkbe jut, megölelhetjük-e őket még valaha, és bizonyára nekik is eszükbe jut, még többször talán, mint nekünk, de nem beszélünk róla. Nem adhatunk puszit, és nem ölelhetjük meg felnőtt gyerekeinket, akiknek sokszor jól jött az ölelés, amikor elgyengültek az élet akadályainál, és most is elgyengülnének, ha lehetne, de nem lehet, keménynek kell maradni, mert nem tudjuk, meddig tart a járvány, a távolságtartás, mennyire kell takarékoskodnunk a lelki energiáinkkal. Ha találkozunk velük, és át kell adnunk egy szatyrot élelemmel vagy ruhával, utána hazamegyünk és fertőtlenítjük a kezünket, pedig az ölünkből és a magvunkból származnak. És együtt röhögünk, vagy próbálunk együtt röhögni a helyzeten, miközben vigasztaljuk őket, és vigasztaljuk magunkat. És közben jönnek-mennek a szirénázó mentőautók. És számoljuk az áldozatokat, a betegeket, és latolgatjuk az esélyeket: csak a krónikus idős betegek, csak az idősek, csak a krónikus betegek, és elhallgatunk, amikor fiatal, egészséges áldozatokról érkezik hír. Távolról köszönünk az ismerősöknek, a sétához is maszkot öltünk, de Budapesten naponta egyszer még kijárhatunk futni, és bár néha már nem mehetünk megszokott helyeinkre sportolni, mert biztonsági okokból ünnepkor lezárják a Margitszigetet és a közparkokat, örülünk, hogy még nincs teljes kijárási tilalom, csak részleges a korlátozás. És röhögünk a Zoomon, ha a családdal vagy barátokkal széderezünk, de ha elzárjuk a készüléket, bánat telepedik ránk, mert nem tudjuk, meddig tart ez az állapot, meddig bírjuk, és nem ölelhetjük meg egymást, nem csapkodhatjuk egymás hátát, nem tudjuk, visszatér-e, és ha igen, mikor tér vissza a régi életünk, de már hallani, hogy a kézfogásnak búcsút kell mondanunk örökre, és már sokan vannak, nemcsak a szüleink, hanem idősebb barátaink is, akik félnek lemenni az utcára, félnek együtt sétálni akár kétméteres távolságban, maszkban, és nem találkoznak velünk a városon kívül, a zöldben sem. És aggódva nézzük a kormányok olykor egymásnak is ellentmondó intézkedéseit, a helyenként autoriter és korrupt törekvéseket, és vásárolunk és raktározunk és főzünk és mélyhűtünk, és röhögünk, és közben félünk, mikor lesz áruhiány. És tűnődünk, miért történik mindez, visszavezethető-e egyetlen kisiklásra, egy-két higiénés hiányosságra, regionális sajátosságokból eredő láncreakcióra, véletlenek oksági sorára, mely két hónap alatt kártyavárként döntötte le a sokak által sebezhetetlennek hitt modern nyugati és keleti civilizációk erős kapuit, bástyáit, külső várfalait, és már a második kaput döngeti, mi pedig a házaink kapuit próbálnánk magunkra zárni, de a vírus nem zárható ki, beszökik a réseken, ott van minden gondolatunkban, minden mondatunkban, az álmainkban, megöl bennünket, vagy részévé válik az életünknek és tudomásul vesszük, hogy együtt kell élnünk vele a megváltozott körülményeink között, egy még magasabb fokon megszervezett, tudatosabb, elidegenedettebb, sivárabb civilizációban, ahol minden új szerető csókja és ölelése azzal a kockázattal jár, hogy vírushordozó. És sírunk, hogy gyermekeink és unokáink nem randevúzhatnak, vagy ha ne adj’ Isten most szakítanak, magányosak maradnak, és riadtan mormoljuk magunk elé a Rilke-sort: „Kinek most nincs háza, nem épít magának tán soha / Ki most maga van, sokáig így marad.” És sírunk. És értelmezünk és kontextualizálunk. Vajon a civilizáció korlátai okozták a bajt, és jó lenne a közegészségügyi normákat világszinten, minél szélesebb körben, tudatosan és számon kérhetően érvényre juttatni, vagy pont fordítva, a természet válasza ez a civilizációs kizsákmányolásra, ami az emberi nem önkorlátozására, a klímavédelem fontosságára hívja fel globálisan a figyelmet, netán isteni üzenetről van szó, amitől a hívők összerezzenhetnek, félelem és reszketés vehet erőt rajtuk, mert egy üzenetet vagy csapást újabb üzenetek és csapások követhetnek. És tűnődhetünk, mi a megoldás: a több globalizáció, a mélyebb, rendszerszintű együttműködés a megelőzés érdekében, mert a világ elkövetkező gazdasági, szociális és közegészségügyi kihívásai már csak így lesznek kezelhetőek, vagy a felismerés, hogy az operatív válságkezelések a globális tudományos eredmények mellett az egyes államok szintjét nem haladhatják meg, ahogy a mostani járványt is ezen a szinten tudják csak egyelőre kezelni, a nemzetközi együttműködések csupán békés körülmények között működnek, válságjelenségek esetén csak a nagyjából átlátható, territoriális alapon működő kormányzatokra és igazgatási egységekre számíthatunk. És rettegünk, hogy a járványnak nem lesz vége. Rettegünk, hogy hibás és hamis minden naponta megújuló tudományos számítás; hogy a kutatók egy része csak a szokásos tudományos és piaci versenyfutás szellemében nyilatkozik és kelt mulandó reményt, hogy mindez más, mint ami eddig volt, mert ez nem csupán egy vírus, hanem egy különösen virulens, szüntelen megújulásra és mutációra képes vírustörzs, amely előtt a tudomány is döbbenten áll; hogy ez nem csupán egy előre nem látható új világkorszak kezdete, nem csupán civilizációnknak szóló vészcsengő, hanem az emberi civilizáció jelenleg ismert formájának vége. Mert két nemzedéknek lehet, hogy nem lesz többé biztonságérzete villamoson, buszon, vonaton és repülőn, múzeumban, színházban, moziban, operában és koncertteremben, nem lesz egyszerű üzletekben vásárolnia sem élelmiszert, sem ruhaneműt, mint azelőtt, és nem ül be felkapott éttermekbe és kávéházakba, ahol mások is ülnek, mert a többi ember lesz a félelem tárgya. És ha így lesz, visszaeshet számos iparág, a gazdasági recesszió végigsöpörhet a világon, földrengésszerű változásokat idézve elő jelenleg ismert életformáinkban. És a kormányok előbb-utóbb lazítanak a kijárási korlátozásokon, mert a gazdasági szükségletek felülírják a szigorú biztonsági intézkedéseket. Nem azért eresztik vissza a piacra munkavállalóikat, mert végleg elhárult a járványveszély, hanem mert ha nincs termelés és fogyasztás, ellehetetlenül a szabadpiac körforgásán alapuló társadalmi rend. Hadilogikával inkább vállalják a betervezett csatavesztést, a fertőzések és halálozások számának időleges újbóli emelkedését, hogy megnyerjék a háborút, és fenntartsák országuk gazdaságának működését. És ma még nem tudjuk, meddig szélesedhet a járvány, és olyan kifejezésekkel vigasztaljuk magunkat, mint nyáj­immunitás, miközben nem pontosan tudjuk, mivel állunk szemben. És a többi ember, akiket kezdetben, a járvány első hónapjaiban még sorstársnak tekintünk és segíteni próbálunk, ahogy a járvány egyre szélesebb köröket ír le és egyre nagyobb tömegeket ér el és zűrzavart okozhat a mégoly hősiesen küzdő egészségügyben és másutt is, lehet, hogy idővel már nem sorstárs lesz, hanem potenciális vírushordozó, fenyegető ellenfél, sőt áruhiány és menekülési szükség esetén életveszélyes ellenség. Adja a Jóisten vagy a jó sorsunk, hogy ne így legyen. Találják meg a tudósok a megoldást, kerüljön forgalomba a tüneteket csillapító gyógyszer, majd a megelőző oltás, legyen össztársadalmi és globális védettség, jöjjön szabadulás a fenyegetettségből hamar, még a mi időnkben. * And We Came Outside and Saw the Stars Again: Writers from Around the World on the COVID-19 Pandemic, Restless Books, 2020, USA.