Az utolsó eső előtt és után

Kár, hogy egy recenzióban nem szerencsés történetet mesélni, vagy ami még jobb: a végéről kezdeni, és lelőni a poént. No, nem mintha Maja Lunde Kékség című regénye olyan sok váratlan fordulaton keresztül vezetné az olvasót valamiféle Roald Dahl-i meghökkenés felé, inkább csak az történik, hogy az első 260 oldal felfokozottsága a slusszpoénban teljesedik ki, összekötve a regény két idősíkon folyó cselekmény- vagy inkább történésszálát. És – számomra legalábbis – egy ilyen visszafelé olvasás irodalmilag izgalmasabbá tenné a szöveget. Akkor talán kiküszöbölhető lenne az a cseppnyi hatásvadászat, ami a norvég szerző legjobb szándéka ellenére is ott bujkál a sorok között. Persze nehéz kicsit sem hatásvadásznak lenni, ha épp az a cél, hogy ébresztőt fújjunk a világ iránt érzett felelősségvállalásban. Ha azt szeretnénk, vagyis szeretné a szerző, hogy nézzünk végre szembe az életmódunk egyre elkerülhetetlenebb következményeivel.

Maja Lunde igazi harcos aktivista, aki az irodalom eszközeivel küzd a Föld jövőjéért. Ami a klímatematikát és a velejáró szorongás megjelenítését illeti, nem egyedi a piacon – az utóbbi években nagyon megszaporodtak a klímaváltozással foglalkozó disztópiák a világirodalomban Elina Hirvonen Elfogy az időjétől Jostein Gaarder Anna világán és Kim Stanley Robinson 2140-es New York-i vízióján át Maja Lunde első, A méhek története című regényéig. A műfajnak, ami kifejezetten a környezetszennyezésből fakadó lehetséges katasztrófákból merít ötletet, már neve is van: cli-fi, azaz climate-fiction. Amit Maja Lunde tud ezen a téren – amiért amúgy idén elnyerte a norvég Bjornson-díjat, amivel 1995-ben Esterházy Pétert is kitüntették –, az egyfajta kifinomult érzékenység, amivel a világ leghétköznapibb, a hiteles és a hatásvadász pengeélén táncoló, és sokszor a jó irányba billenő apa-lánya párbeszédébe is képes belecsempészni az élet legsürgetőbb kérdéseit. Maja Lunde nem mellesleg forgatókönyvíróként (is) keresi a kenyerét, vagyis olyan írói készségek birtokában van, amelyek rendkívül látványossá, filmszerűvé teszik a Kékség sokszor cselekményileg egy helyben topogó, vagy inkább sokáig egy vízen hánykolódó jeleneteit. Merthogy a Kékség központi témája, talán már ki is találták, a víz és a hiányából fakadó szükségszerűségek – a felmelegedés, a víz kinccsé értékelődése és a klímamenekült-táborok létjogosulttá válása. Lunde okokat vázol és következményeket mutat meg. Az egyik szálon Signe, a 70 éves környezeti aktivista 2017-ben vitorlásra pattan, hogy nyugat-norvégiai szülőfalujából bevegye a francia partokat, ahol egykori szerelme él. A másik szálon pedig David és kislánya menekülnek 2041-ben a szárazságok sújtotta Dél-Európából észak felé. A két szál felváltva fut egymás mellett, látszólag teljesen függetlenül, hogy aztán a végére abban a már említett slusszpoénban érjen össze, meghúzva az innen még az átlagember számára láthatatlan linearitást a jelen mulasztásai és a jövő valósága között. Nem egy bonyolult szerkezet ez a regény, mégis van benne valami olyan átütő erő, ami Greta Thunberg akármelyik aktivitásra ösztönző beszédénél jobban bekúszik az ember bőre alá, a sejtjeibe, és nem hagyja nyugodni többé. Talán azért, mert Maja Lunde kicsit sem akar didaktikus lenni. Őt a főhősei érdeklik, az ő tusáik tengerrel, szárazsággal és egymással. Nem magyaráz, nem okoskodik. Mindent a szereplőire bíz, és közben valószínűleg reménykedik benne, hogy az olvasóban is megpendít valamit az a jelenet, amikor az esti lefekvésnél a kislány arra kéri az apját, játsszák el az esőt. Az ujjukkal az éjjeliszekrényen dobolják az esőcseppek koppanását, egyre gyorsabban, egyre hangosabban… (Cser Kiadó, 2020, 270 o.)