A machinátor megbotlik

Még csak sejtjük, mi történt, de ha az történt, ami látunk, akkor a Nagy Machinátor megbotlott. A fél évszázada legnagyobbnak beígért orvosi fizetésemelés mellé a parlamenttel olyan törvényt fogadtatott el sutyiban, amellyel átverte, gúzsba kötötte az egészségügyet. Akad, aki szerint a kormányfő törvénybe iktatta következő áldozati bárányait, akiket a kiéheztetett magyar nép pénzirigységből és a Covid miatti tehetetlenség miatt is darabokra téphet. Szép terv, már majdnem bevette a doktorok kamarája is. Majdnem, és ez a majdnem káoszt rejt. Most pedig nem kis malíciával mormogjuk: a mind súlyosabb járvány közepén nem vezet jóra a hatalomra nézve, ha magát mentve épp az egészségügyet veti oda a közharagnak.

Nem mintha nem férne rá az ellátórendszerre a totális átszervezés, ami nem sikerült eddig sem a bal-, sem a jobboldalnak. Mert vagy nem volt elég politikai bátorság hozzá, vagy az aktuális ellenzék ujjongott saját politikai hasznán, s dúlta tovább a kivérző egészségügyet a maga orvosbáróival és hippokratészi embereivel együtt.

És akkor jött a Covid. A borzalom és a lehetőség.

Szerencsével és a hatalom erős kezével – aminek nem volt feltétele a felhatalmazási törvény – túléltük az első hullámot, legott faragták is a szobrot az autoriternek. Aztán jött a második hullám, és a zemberek kezdték felismerni, hogy mondhat bármit a szakembereket félretoló, nyunyókázó hatalom, a korai könnyítések nyara úgy szállt el, hogy most itt állunk félmeztelenül, lesve a holtakat. Van nemzeti konzultációnk, lélegeztetőgépünk, hőmérőzött iskolánk, meg százezernyi kórházi ágyunk, de nincs elég orvosunk, szakszemélyzetünk. A retorika értelmet nyer: maradt a kikiáltott totális háború, a hiány elleni katonai rend mint a túlélés reménye.

A nyáron azt írtuk, ha maradt józan ész a hatalomban, akkor az első hullám után minden pénzt az egészségügybe tol. Ha nincs más rendszerben gondolkodni képes tagja a kormánynak, hát akkor a belügyminiszter vegye kézbe a dolgokat, csak eszébe ne jusson katonai rendet teremteni egy humán közegben. Ez tűnt biztos módjának, hogy a kormányfő megnyerje a nyakára telepedő választásokat. Nem az ellenzéktől volt oka igazán félni, hanem saját magától.

Csakhogy a kormányfő rossz vonatra szállt, így mindig rossz állomáson találja magát. Most is ott nyargalászik a gazzal benőtt síneken, markolja a konzultációs íveket az egészségügy romjain. Egyszerre kellene olajoznia a csikorgó gazdaságot, amely még egy tavaszi leállást nem élne túl, és kezelnie a robbanó járványt a káoszos ellátórendszerrel. Más is tanácstalan volna, nem csak ő. Iszonyú pénzt elszórt a nyáron szinte céltalanul, miközben modellt állt A Megmentő szobrának, s nem volt hajlandó lemondani a média-kormányzás párhuzamos világáról, ahová be-berángatta a valóságból a közönséget.

A nagy forgolódásban elvesztett valamit. A közönség hitét, hogy egyedül csak ő kormányzóképes ebben az országban. Kezdhet igazán félni, mert ez még a Covidnál is gyilkosabb veszély a machinátorokra.