Hideg, meleg

Azoknak volt igazuk, akik kesztyűben és télikabátban jöttek, állapíthattuk meg sokan vasárnap délután a Vas utcában, ahol, sejthetően a hatalom fenyegető jelenlétének okán is, mintha hidegebb lett volna, mint a város más pontjain. Az elsősorban Szalai Kriszta színésznő által szervezett néma kiállásra megannyi szolidaritását kifejező ember jött el kezét a zsebébe dugva, hogy aztán hezitálás nélkül emelje a magasba, együtt dúdolva a Színház- és Filmművészeti Egyetem himnuszává vált Titkos egyetemet.

Idővel a feltartott kéz is fáradni kezd, meg kell támogatni, hogy kitartson; bizonyára ez a gondolat vezérelhette mindazokat, akik (talán önnön kifogásaik ellenére is) megjelentek, és sokadjára is dúdolni kezdtek. Ez indíthatta meg azt a 185 művészt is, akik támogatásukról biztosították a hallgatókat. Újabb jelét adván annak az olykor elképzelhetetlennek tűnő történésnek, hogy épp ebben a furcsa, világjárvánnyal terhelt évben, épp a művészet terepéről kerülnek elő a szavak, melyekre mind régóta várunk: kiállás, összefogás.

Negyvennyolc nap jóból is sok, hát még a barikádból, gondolhatnánk, ám úgy látszik, akadt ebben az országban egy kicsi, de annál markánsabb csoport, amely ha fárad is, jelét nem mutatja, és tovább tiltakozik az egyetem fura urával szemben. Mindazokban, akik a barikád innenső feléről nézzük az eseményeket, talán felvetődik: most lesz a napja, amikor megunják a „gyerekek”, és leteszik a lantot, hogy minden ott folytatódjon, ahol abbamaradt. Ám ahogy a tiltakozással töltött napok száma növekszik, úgy nő az utcára vonulók hite, s bővül a semmiből pillanatok alatt épült közösség, amelyet valamiféle remény köt össze.

A közösség, amely vasárnap ott dúdolt és tapsolt a Vas utcában, a fejekben egyre csak zakatoló kérdéssel: ki gondolta volna, hogy a szabadság így tud melegíteni?