Előfizetés

Itt a B-terv

Hétfőn 132 „bátor” – szervilis és korrupt – alak megszavazta, hogy néhány újonnan létrehozott NER-alapítvány és a már működő Mathias Corvinus Collegium (MCC) alapítvány több tízmilliárd forintos ingatlanvagyonhoz jusson. Az MCC még 1996-ban alakult, zászlajára a tehetséggondozást tűzte, jelenleg is több száz magyar gyerek és egyetemista oktatását egyengeti – mert hát az állam saját bevallása szerint erre képtelen. Az elmúlt hónapokban a szervezet több száz milliárd forintnyi állami vagyont szerzett, például csak úgy  nekiadták  a Mol Nyrt. és a Richter Nyrt. állami készben levő részvényeinek közel felét, a cégek 10-10 százalékát. A hétfői szavazással öt vidéki városban összesen 13 ingatlant kapott az MCC úgymond oktatási célokra – például a révfülöpi vitorlás kikötőt, amely eddig stratégiai nemzeti tulajdon volt. A kollégium az elmúlt hónapokban a szemünk láttára átalakult át vagyonkezelő alapítvánnyá, ráadásul úgy, hogy NER-káderek – például Orbán Balázs miniszterelnökségi államtitkár – vezetik azt. Lehet, hogy lesz tehetséggondozás is a jövőben, de az most csak fedőtevékenység. Az MCC a 132 képviselőnek köszönhetően NER-kifizetőhellyé változott. Az állami vagyon a szemünk láttára alakul át magánvagyonná, a törvényesség látszatának persze száz százalékig megfelelve. A kuratóriumi elnök Orbán Balázs a parlamenti vitában mint előterjesztő el is ismerte, hogy az MCC és többi újonnan létrejövő, „polgári”, „nemzeti”, „kulturális”, jelzőket magára aggató alapítvány állami vagyonnal való kitömésének egyetlen célja, hogy ezen „civil” szervezetek függetlenek legyenek a jelenlegi és jövőbeni kormányoktól. Ez már a „B”-terv. Mi lesz, ha bukunk 2022-ben? Nehogy már a Lőrinc kezelte vagyonból fizessük a embereket, a kampányt és a védőügyvédeket! Így gondolkozik egy maffiafőnök.   

Aki tudja

Két hír a tegnapi sajtóból: Orbán Viktor beoltatta magát influenza ellen, a kormány pedig lefoglalta a Sanofi magyarországi influenzaoltóanyag-készletét; a legjobb minőséget, ami idehaza hozzáférhető. Azt persze nem tudjuk meg, hogy Orbán az ingyenes (és amúgy szintén szűkös) magyarból kapott-e, vagy az elrekvirált franciából, de nem kockáztatna sokat, aki arra fogadna, hogy a jobból. Hogy miért? Túlságosan kézenfekvő válasz lenne, hogy azért, mert az elmúlt tíz év arról szólt, hogy – szerintük – nekik mindenből a jobb jár. Valami egyetemesebb is előbukkan itt: hogy az ország, amelyben élünk, és az állam, amely ennek az élésnek az intézményi kereteit adja, milyenné vált a kezükben. A hatalom egyfelől hisz az államban – másban sem hisz, már persze a profitot leszámítva –, és szinte kényszeresen államosít, mindig a közjó nevében, de leginkább a saját politikai (meg néhány magánember magán-) érdekeit szolgálva. Másfelől viszont nem hisz benne, és ott magánosít, ahol csak tud – pontosabban: ahol szakmai autonómiák megtöréséről, kormányhű egzisztenciák megteremtéséről, közjavak zsebre vágásáról lehet szó. (Gondoljunk csak az egykori állami földekre: az erősnek mondott orbáni állam ma földvagyon tekintetében földönfutóbb, mint talán bármikor a történelmünk során.) Ilyen paradox szerzet ez a fideszes etatizmus, és ebben az „eszmerendszerben” kellene jóhiszeműen elhelyezni azt a tényt, hogy a koronavírus-járvány közepette csak annak fog jutni az őszi-téli túlélési esélyeket nagyban megnövelő szupervakcinából, akinek a kormány szerint jutnia kell. Gondolhatjuk akár, hogy az állam jót akar, és azok kapják majd, akik a legjobban rászorulnak. De eszünkbe juthat az is, hogy hirtelen egyetlen példát sem tudnánk mondani a mögöttünk hagyott évtizedből, amikor egy szűk közjószág elosztásánál tényleg a bibliai, gazdasági vagy akár orvosi értelemben vett rászorultság döntött. „Csak bátran! Aki tudja, oltassa be magát influenza ellen!” – mondja a kormányfő az oltáskalandot megörökítő videóban. Igen: aki tudja.

Rizikófaktor

Piacgazdaságokban kockázat nélkül nincs nyereség. Az olyan autoriter rezsimeknél, mint amilyent a NER teremtett magának, azonban felülíródik ez a szabály. A kormányzat képes ugyanis arra, hogy kockázatmentessé tegye oligarchái gazdasági tevékenységét. Ingyenesen vagy nevetséges áron juttatja vagyonhoz a maga dédelgetett kedvenceit, egyes területeken kizárólagos érvényesülést, vissza nem térítendő támogatást, kedvezményeket nyújtva a számukra. Elsöpri az útjukból a váratlan akadályokat - addig, amíg kegyelti mivoltukon nem kíván változtatni. És ezt teszi a természeti és egyéb katasztrófák időszakában is, amelyekből Magyarországon eddig szerencsére kevés akadt. Mindennek a politikai kockázata csekély. A NER működésébe ugyanakkor nem fér bele az elkövetett hibákért való felelősségvállalás, a rendszer részben függetlenítette magát a társadalmi szükségletek kielégítésének igényétől. A számtalan ellentmondást magával cipelő rendszert – sok egyéb mellett – az is segít életben tartani, hogy általában képes meglovagolni a legcsekélyebb konjunktúrát is. Még olyan időszakokból is kifacsarta a maga hasznát, amelyek már egy lefelé araszoló világgazdasági folyamat részei voltak. A kormány, de legfőképpen az MNB Matolcsy György-féle vezetése soha nem tagadta, hogy a XX. század első felében élt brit közgazdász és matematikus, John Maynard Keynes anticiklusos gazdaságpolitikájának követője, amely a gazdasági válságok időszakában elengedi a GDP arányos költségvetési hiányt, majd – elsősorban az egészségügyi és oktatási kiadások visszafogása révén – visszavesz belőle. Az elmúlt év végén, amikor még csak kósza hírekből értesülhettünk egy várható pandémia veszélyeiről, már érezhető volt, hogy a magyar gazdaság rövidesen ennek az anticiklusos elméletnek az akadályaiba ütközik. Ezért is volt feltűnő, hogy habár az Európai Unió már 2020 tavaszán felhúzta a sorompót a maastrichti kritériumok teljesítése elől, bejelentvén, hogy mind a GDP arányos államadósság, mind a deficit szigorú szabályainak betartása alól felmentést ad, sőt még külön támogatást is ígért a tagországoknak a gazdaság talpraállítása érdekében, az Orbán-kormány köréből nem hallatszott a felszabadultság sóhaja. Annak ellenére, hogy ezt követően beindult az a máig tartó folyamat, amelyet az értelmetlen, sőt bűnös költekezés időszakának hívhatunk, a világjárvány elleni küzdelem álarca alatt. Közben továbbra sem hajlandók figyelembe venni, hogy a pandémia miatt világszerte egyre nagyobb a politikai és társadalmi sérülékenység rizikója, gyorsul a korábbról felgyülemlett feszültségek kiáradása. Egy ismert hitelbiztosító cég felállított egy járványkitettségi indexet, amely a politikai kockázatokat jelzi. A vörös lámpájuk még csak Franciaországban, Hongkongban és Chilében ég. De már csaknem mindenütt pislákol. Többnyire a szociális gondoskodás háttérbe szorulása kezdi ki a politikai stabilitást. Bár a hazai kockázatot még nem mérik magasnak, de ahogy Virág elvtárs mondaná: a „nemzetközi helyzet egyre fokozódik.”