Előfizetés

Az empátia hete

Azt állította Fürjes Balázs, a Budapest fejlesztéséért felelős államtitkár, hogy a Karácsony Gergellyel folytatott tárgyalásokon azért nem hagyták jóvá a főpolgármester kéréseit, mert a kormány nem tudja támogatni a főváros eladósítását, az adóemelést és a megszorításokat. Ezzel szemben a tény az, hogy de igen, mindezt tudják támogatni, hogyha saját maguk, vagyis a kormány emel adót (például a főváros szolidaritási hozzájárulását), ha a kormány szorít meg (például elvonja az önkormányzatokhoz befolyó gépjárműadót) és ha a kormány adósodik el (hiszen a költségvetés hiánya már meghaladja a kétezer milliárdot, amit csakis hitelfelvételekkel lehet kezelni). Fürjes mondata tehát helyesen így hangzik: a kormány nem tudja támogatni a fővárost. Azt is állította Fürjes, hogy nincsenek kormányzati elvonások Budapesttől. „Koronavírus van, ez egy kétezer milliárd forintos lyukat ütött az ország költségvetésén… a kormány saját magán ezer milliárd forintot vágott, ezt csak közösen tudjuk kigazdálkodni”. Ezzel szemben a tény az, hogy mindenkin eret vágott, kivéve saját magát és oligarcháit, akiket ingyen beruházási pénzzel lepett meg. A kétezer milliárdos lyuk pedig többek között azért jött létre, mert máig nem tisztázott okokból és obskúrus feltételekkel 300 milliárd forintot költöttek olyan mennyiségű (és kétes minőségű) lélegeztetőgép vásárlására, hogy azok többségét a magyar egészségügy képtelen lesz használni. Ha valaki felelőtlenül gazdálkodik, akkor az a kormány, amely azonban hitelfelvételekkel betömködheti a költségvetési lyukat, míg az önkormányzatok a kieső vagy elvett bevételeiket semmiből nem pótolhatják. Nekik kell kigazdálkodniuk (legalább részben) azt, amit a kormány jól „elgazdálkodott”… Azt állította továbbá Fürjes (arról, hogy Karácsony Gergely is támogatta a borsodi jobbikos képviselőjelöltet), hogy „az egész egyszerűen nem elfogadható, hogy Budapest első embere egy olyan ember mellé áll, aki Budapestet Judapestnek nevezi”. Ezzel szemben a tény az, hogy Budapest korábbi első embere, Tarlós István 2013-ban kezdeményezte, hogy utcát nevezzenek el Tormay Cécile írónőről, akiről a Magyar Tudományos Akadémia állapította meg, hogy fasiszta és antiszemita nézeteket vallott. Nem csoda, hogy emiatt a javaslat széleskörű tiltakozást váltott ki, és végül elálltak tőle. Aztán szobrot emeltek neki. Felavatta Lezsák Sándor parlamenti alelnök és Kocsis Máté fideszes képviselő. Azt állította Szilvay Gergely, a Mandiner munkatársa (Ferenc pápa kijelentéséről, amely szerint az egynemű pároknak is joguk van a családhoz), hogy „nincs jelentősége annak, hogy Bergoglio atya, Róma püspöke mit mond médianyilatkozataiban”. Ezzel szemben a tény az, hogy de van. Annak is volt jelentősége, hogy Csurka István milyen „náci alapvetést” írt (Kövér László egykori szíves közlése), meg annak is, hogy judapestezett. Egyiket sem lehetett elütni azzal – bár próbálta és próbálták –, hogy ez csak írói munkásságának a része. A pápa szólott. Annak nincs jelentősége, hogy mit mond erről a magyar kormánypárti sajtó. 

Azon a napon

Befejeződtek a magyar-jugoszláv pártközi megbeszélések. Varsó népe nagy megelégedéssel fogadta Gomułka, az új első titkár programbeszédét. Jugoszláv szakszervezeti delegáció viszonozza a SZOT küldöttsége látogatását, széleskörű tapasztalatcsere-megegyezés. A mezőgazdasági bizottság ülése. A Bulganyin-levél az atomfegyver-kísérletek megszüntetését javasolja. A Tervhivatalon múlik, intézkedjék. Megkezdődtek a jugoszláv-román tárgyalások. Ezeket a címeket a Népszava 1956. október 23-i, keddi számának (ára 50 fillér) címlapjáról idéztem, hogy láthassuk: ha a korabeli olvasó 1956. október 23-án reggel az újságos standok előtt állva átfutotta a Népszava címlapját, eszébe sem jutott volna, hogy még aznap este megrendül a föld, majd az országossá szélesedő lázadás elkergeti a hatalmat. Ki sejthette mindezt előre? Senki. Mindenesetre mennyire szimbolikus, hogy Lengyelország új erős emberének, Władysław Gomułkának a „székfoglaló” beszédét éppen az október 23-i számban hozta a Népszava! Gomułka nyilván nem a magyar lázadó fiatalsághoz beszélt, az üzenetét azonban nálunk is dekódolni lehetett, elvégre Lengyelország akkor már túl volt az 1956. júniusi munkásfelkelésen... A beszéd utolsó bekezdése így hangzik: „Jogunk van azt követelni az ifjúságtól, különösen az egyetemi hallgatóktól, hogy a mai helyzetünk megjavításának útjait kereső buzgalmukat tartsák a jelen ülésen meghozandó határozatok keretei között. Mindig sok mindent meg lehet bocsátani az ifjúságnak, de az élet nem bocsátja meg még az ifjúságnak sem a meggondolatlanságokat”. Ha a címlapra nem is írták ki, a Népszava akkori munkatársai tisztában voltak vele, hogy a budapesti egyetemi ifjúság forrong. Az említett lapszám második oldalán hozták le a Petőfi Kör tagjainak javaslatait, akik „a párt és az állami vezetés tekintélyének megteremtése érdekében javasolják, hogy Nagy Imre elvtárs és a szocialista demokratizmusért, a lenini eszmékért harcoló más elvtársak méltó helyen vegyenek részt a párt és a kormány vezetésében. Javasolják Rákosi Mátyás kizárását a Párt Központi Vezetőségéből, visszahívását az országgyűlésből és az Elnöki Tanácsból”. Majd, mintha nem is volna annyira fontos, az október 23-i lapban csak az ötödik oldal alján kapott helyet az a cikk, amely a Műegyetemen előző nap megtartott, éjszakába nyúló nagygyűlésről tudósított. A 2020-as színművészetis diáklázadás napjaiban különös ezt leírni, de hát nem lehet elhallgatni: a tudósítás szerint a műegyetemisták 1956. október 22-i gyűlésén bejelentették, hogy Kónya Albert oktatásügyi miniszter „az ifjúság jogos és reális követeléseivel egyetért”. Szeretnék én látni a mai magyar kormányban egy minisztert, aki holnap ki merne állni a színművészetis diákok elé azzal az üzenettel, hogy az ifjúság jogos és reális követeléseivel egyetért! Pedig alighanem ideje volna legfelsőbb szinten egyetérteni „az ifjúság jogos és reális követeléseivel” – hiszen az élet (oh, Gomułka elvtárs!) olykor tényleg nem bocsátja meg a meggondolatlanságokat. 

A nyögve nyelt forradalom

A jobboldal nem tud mit kezdeni vele, mert semmi köze hozzá. 1956 nem lett emlékezetpolitikai sarokköve a baloldalnak sem.
Szónoklatok füstként szálló hablatya, hirtelen száradó koszorúk, leffent lyukas lobogók, félrecsomózott nyakkendők, kitérdelt öltönyök... Az 1956-os forradalom kitörése óta eltelt időnek elégnek kellett volna lennie, hogy október közmegegyezéssel elfoglalja súlyos helyét a nemzet emlékezetében, tudatában és öntudatában. Ha már a magyar annyira szabadságszerető nép. Nem így lett. Tiltották, elhallgatták, volt „sajnálatos esemény”, egy korszak legitimációjának kétes forrása, családi emlékezet, nemzeti felkelés, tragédia, emlékmenedék. Rángatták jobbra-balra, lett kiüresített és kanonizált nemzeti ünnep. Nem hagyta magát, így mindenki félretolta: nem tud eljutni abba a magasságba, mélységbe, hogy ne cincálhassa a politika szerteszét. 1956 darabokban hever a magyar emlékezetpolitikában. 
A jobboldal nem tud mit kezdeni vele, mert semmi köze hozzá. Emészthetetlen, mert hát Nagy Imre mégiscsak kommunistaként tért haza, s lett mártírja a nemzeti és emberi autonómiáért kitört forradalomnak. Kommunista volt és maradt, képtelenség, hogy egy olyan jobboldalnak legyen akár csak erkölcsi mércéje, amely hatalom a gyakorlatban tagadja meg mindazt, ami Nagy Imrét megfordította a semmibe vezető damaszkuszi úton. Ez a jobboldal nem tesz különbséget szociáldemokrácia és bolsevizmus, sztálinizmus között. Miért is tenné erkölcsi ikonná a mártírrá lett volt kommunistát, akinek volt bátorsága szembefordulni a sztálinizmussal? 1956 nem lett emlékezetpolitikai sarokköve a baloldalnak sem. Volt-van, aki nem tud szabadulni a Köztársaság téri vérengzéstől, de megfeledkezik a Parlament előtti vérontásról. Van, aki Nagy Imrét választja Kádár János helyett, s nem érti, hogy ők összetartoznak ebben a XX. századi kirakós játékban, még ha gyilkost és áldozatát képtelenség is összeilleszteni. Megérteni a kort és őket egymás nélkül nem lehet. Akad, aki a Nyugatot átkozza, mert csúfosan „magára hagyta” a forradalmat. De aki nem veszi észre, hogy az akkori geopolitika eleve bukásra ítélte a forradalmat, hogyan láthatná elfogulatlanul a geopolitikában lavírozó  Kádár-korszakot? Az 1990-es rendszerváltozást és mindazt, ami ezután következett? A láncot. Az, hogy a magyar baloldal sem tud igazán mit kezdeni 1956-tal, nem csak azért van, mert a jobboldal mindent felfalt az emlékezetpolitikából, amit csak talált, még ha azt képtelen is megemészteni. A baloldal még midig fél a jobboldali billogoktól, maga sem tesz éles különbséget szociáldemokrácia és a sztálinizmus között. Hadakozik az autoriter iga ellen, de nincs önmeghatározó kánonja, amelynek érvényes lényege éppen a nemzeti és egyéni autonómiához visszatért Nagy Imre volna. A minden történelmi bűnével együtt újra felfedezett szociáldemokrácia. Ez a baloldal még mindig az antifasizmus sztálini leplébe burkolózva küzd démonok ellen, de még a német szocdemek Bad Godesberg-i programjáig sem jutott el, hogy legkevesebb együtt tudjon élni a kritikusan szemlélt globális kapitalizmussal, hogy összhangot tudjon ajánlani az emberi jogok és a nemzeti, valamint a multilaterális  közösségek között. Inkább szemet huny a liberalizmus elleni jobboldali forradalom felett. A társadalmi elégedetlenséget képtelen politikai keretbe emelni. Csak az álmok figyelnek minden rezdülésre: álmodnak a forradalmi diákságról, mert egyszer megtörtént az, ami. De 1956-ban nem voltak ellenzéki pártok, de volt tömeggé dagadt általános, radikalizálódó elégedetlenség a diákok mögött. Ma ilyet nem látni sőt, a diákság sem látja meg magát a politikában. Messze keveredtünk a magyar forradalom napjától. Már abban sem vagyunk biztosak, hogy érvényes-e még Nagy Imre legyilkolásának 1989-ben konszenzusos tanulsága, hogy ebben az országban politikai nézeteiért senki sem állítható többé képletes vagy valóságos bitófa alá. Már vagy még annak belátásától is messze vagyunk, hogy a kritikai gondolkodásban gyökerező társadalmi konszenzus nélkül semmi sem kerülhet valóságos helyére a nemzet emlékezetében. Sem a nyögve nyelt 1956, sem a jövő.