Vendégszeretet

Az átlagos magyar szavazó, aki a statisztikák szerint 2018-ban a Fideszre szavazott, valahogy úgy gondolkodik: „rendben, nem tökéletesek, a kezük sem tiszta, a legtöbbjükre nemhogy a kutyámat, még a cserepes muskátlimat sem bíznám – de legalább a migráció elutasításában következetesek”. Vannak meggyőző kutatások erről a választói attitűdről, és vannak személyes tapasztalataik is mindazoknak, akik rokoni, baráti, munkahelyi kapcsolatok révén érintkeznek az említett állampolgári réteggel. Az én tágabb famíliámban például, ha nem is az abszolút, de a relatív többség így érvel. (És ez, mint tudjuk, az egész társadalomra kivetítve a jelen választási szisztémában akár a parlamenti helyek kétharmadához is épp elég.)

Nem kitérve a fenti gondolatmenet racionális vagy irracionális voltára – t. i. arra, praktikus-e ez a megközelítés például annak tükrében, hogy tíz nagykorú magyar közül legfeljebb három nevezi meg az ország legfontosabb sorskérdései között a bevándorlást, de egyik sem az első helyen; hogy aztán mégis aszerint szavazzanak –, azt a kérdést szeretném csupán föltenni, hogy legalább a kiinduló feltételezés igaz-e.

Azaz: tényleg következetesek? És ha igen, beletartozik-e a „megvédésbe” az a mintegy 75 ezer ázsiai, illetve több mint 10 ezer afrikai polgár, aki 2010 óta különböző jogcímeken Magyarországra költözött? Továbbá: hogyan értelmezendő – szintén a megvédés vonatkozásában – az a tény, hogy 1000 lakosra vetítve csaknem annyian települnek be hozzánk évente, mint az idegenek inváziója előtt köztudottan behódolt Németországba, és közel kétszer annyian, mint a már elesett Franciaországba?

Avagy nem lehetséges-e, hogy „Brüsszelnek” esetleg mégsem a bevándorlási számainkkal, hanem az orbáni elit által végrehajtott szisztematikus jogfosztással és fosztogatással van problémája?