Hegyi Iván: Huszonhét, huszonnyolc

A Canned Heat imádta volna Szilágyi György klasszikus monológját: „Hanyas vagy? Huszonnyolcas? Mi félszavakból megértjük egymást.” Mert a zenekar elnevezése Tommy Johnson 1928-as Canned Heat Blues című száma nyomán született, és ugyanabból az esztendőből származó dal volt a texasi Henry Thomas Going up the Countryja, amelyet a Canned Heat átütő sikerrel dolgozott fel negyven évvel később.

Szilágyi szövegét 1976-ban mondta mikrofonba először Kálmán György. Addigra a „vak bagolynak” becézett Alan Wilson már régen nem élt. Huszonhét éves korában halt meg, mint Jimi Hendrix, Brian Jones, Janis Joplin, Jim Morrison. (Egyszer valakinek meg kellene írni a Mennyi voltál? Huszonhét! című művet is.) A zenekar-alapító Wilson a blues tudósa volt, igyekezett feltárni és minél alaposabban megismerni-megismertetni a műfaj múltját. Ezért lett bagoly. Meg azért, mert botanikai könyveket is előszeretettel olvasott, és azzal a lakókocsival járta az erdőket, amelyet a Canned Heat másik fazonjától, Bob Hite-tól kapott. Vaknak pedig azért hívták, mert nagyon gyengén látott. A fáma szerint megesett, hogy egy lagzin, amelyen vendéglátó zenét nyomott, a szünetben rátette a gitárját az esküvői tortára. Nem volt emeletes az öröm...

Hite-ot „Medvének” nevezték, de ő sem élt sokat. Harmincnyolc volt, amikor a hollywoodi Palomino Club öltözőjében összeesett, egyáltalán nem függetlenül a drogtól. A „Medve” az „Üvöltő Farkasért”, Howlin' Wolfért rajongott, és rendre a legendás bluesénekes, -gitáros számait hallgatta, amikor művészi pályája felívelése előtt egy lemezboltban dolgozott.

Wilson holttestét Hite kertjében találták meg hálózsákban. Hogy miért halt meg, azt sosem sikerült minden kétséget kizáróan megállapítani. Az együttes többi tagjával ellentétben Wilson nem sok sikert aratott a nőknél, ezért hajlamos volt a depresszióra, de senki nem tudja, öngyilkos lett-e vagy véletlen túladagolás okozta végzetét. Azon a napon, amelyen a tetemét felfedezték, a Canned Heat európai turnéra indult volna...

Az 1944 karácsonyán született Henry Vestine már-már matuzsálemi kort ért meg fiatalon az égi színpadokra szegődő társaihoz képest: ötvenkettő volt, amikor elhunyt. A basszgitáros Larry Taylor azt mondta barátjáról: „A drogok meg a sikerek kiütötték. Gyakran félálomban szédelgett a színpadon, és egészen más hangnemben játszott, mint a többiek.”

Ehhez képest a Canned Heat – Hendrixszel, Joplinnal, a Who-val együtt – lenyűgözte a publikumot 1967-ben, a monterey-i popfesztiválon, majd 1969-ben, Woodstockban (mely grandiózus ifjúsági találkozó valójában Bethelben volt). Adolfo de la Parra, a dobos így emlékezett: „Nagyon fáradt voltam, nem akartam Woodstockba menni, azt hittem, az is csak olyan koncert, mint a többi. Ráadásul Henry Vestine éppen kilépett a zenekarból, mert összeveszett Larry Taylorral, és új gitárosunkkal, Harvey Mandellel még alig próbáltunk. Hazamentem. Skip Taylor, a menedzserünk valahogyan bejött a lakásomba, amelyet kulcsra zártam, és hiába dörömbölt, nem nyitottam ajtót. Végül betuszkolt egy helikopterbe, s abból egyszer csak azt láttam, hogy félmillió ember van alattunk.”

Hatvannyolcban egy tizenöt évvel korábbi Floyd Jones-dallal, az On the Road Againnel dobott nagyot a Canned Heat, majd hetvenben Wilbert Harrison 1962-es nótájával, a Let's Work Togetherrel (eredetileg Let's Stick Together) került a brit lista második helyére. Az észak-karolinai Harrison annak idején egyszemélyes zenekarként vette fel a számot: ő énekelt, továbbá szájharmonikán, gitáron és ütőhangszereken is játszott. Nem tudni, Brian Ferry Harrison vagy a Canned Heat előtt tisztelgett, amikor albumának címadó, egyúttal első számának választotta a Let's Stick Togethert. Az viszont biztos, hogy a nagylemez ötödik dala, a 2HB Humphrey Bogartnak szólt. A korong 1976-ban jelent meg; akkor, amikor Vestine örökre eltávozott, s amikor Kálmán a Hanyas vagy?-ot mondta.

Lám, a zsenik akár idelenn, akár odafenn, valahol valamiképpen összetalálkoznak.