Előfizetés

Tóth Krisztina, a költő(nő)

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2020.12.13. 09:20
Tóth Krisztina
Fotó: Czimbal Gyula / MTI
AZ IRIGYKEDŐ UTÓKOR XIV.
Kortársainkat nem választhatjuk meg, nem cserélhetjük le, de ha szerencsénk van, akkor akadnak köztük kivételes emberek is, akikért irigyelni fog minket az utókor. Egyetlen közös jellemzőjük: minden korban kevesen vannak. Az első kötetének címe megmaradt bennem: Őszi kabátlobogás. Nem tudom, hogy miért, de volt ebben valami franciás. És ez tűnt föl az írásaiban először, a francia hang, amire különösen érzékeny vagyok, nála kiéreztem a szavak mögül Franciaországot. Úgy értem, nem csak konkrét utalások szintjén, hanem valamiképpen a belső, mélyebb rétegekben. Mintha megjelent volna a kilencvenes években a magyar irodalomban egy Tóth Krisztina nevű költő(nő), aki magyar létére francia jelenség. A másik kötetcím, ami nem múló és emlékezetes: Az árnyékember. Ez a cím is betalál annak, aki saját magában árnyékembert rejteget – hát még annak az árnyékembernek, aki itt jár-kel köztünk, és nem meri a belső, nem árnyéklétét világra hozni. A harmadik szó, ami Tóth Krisztinához bennem társul: „raclapeur”. Finom kis „tóthkrisztás” szólelemény franciául tanulóknak az első órára, amikor még csak a kiejtést gyakorolják. A kötetekből és a lapokban megjelent versekből a kilencvenes években festettem magamnak egy Tóth Krisztina-képet: játékos, szellemes, fanyar humorú, mindent és mindenkit idézőjelbe tenni képes költő(nő), aki nem a világ működését akarja megbolygatni, mint a nagyipari váteszek, hanem szöszölős, munkás, aprólékos, kisiparos melóval inkább a magyar nyelven ügyködik. Rejtelmes, humoros, sajátos nyelv keletkezett ebből a munkából, és amikor az egri kocsmákban azóta halott barátaimmal kortárs költőkről beszélgettünk (többek közt Kukorelly Endréről, Kovács András Ferencről, Parti Nagy Lajosról, Térey Jánosról), akkor egyre sűrűbben emlegettük Tóth Krisztina nevét. Bevallom, volt ebben férfias érdeklődés is, nem tarthatom ezt magamban tovább, sorozatunk mai főhőse ugyanis: nagyon nő. Úgy értem, feltűnően. Aminek a költészetéhez amúgy semmi köze, nem azért faltam a verseit, mert a szerzőjük úgy néz ki, ahogy. Adyt sem azért olvasok, mert nagyiparivátesz-feje van, ám a megjelenésének csodája – olykor bármennyire modoros és rátartian kivagyi – Adyról leválaszthatatlan. A Tóth Krisztina nevű jelenségből azonban a megjelenésének fetisizálása szerencsére hiányzik, a munkáitól ez elválik, az ő női szépsége egyszerűen szólva csak hab a tortán. A kilencvenes évek végén láttam személyesen először, akkor még Egerben laktam, őt pedig meghívták az egri főiskola egyik irodalmi klubjába. A magánéletéről nem tudtam semmit (miért is tudtam volna), úgyhogy számomra máig emlékezetes pillanat, amikor Tóth Krisztina a Líceum egyik földszinti előadótermének ajtajában megjelent: egy babakocsit tolva. Úgy rémlik, hogy mentegetőzni kezdett, mintha bocsánatot kért volna, hogy a kisbabájával jött, de fölösleges volt, azt hiszem, azonnal megtapsoltuk őket. Annyira emberi volt az a pillanat, annyira szép és egyszerű. És nem volt benne semmi „irodalmi marketing”. Úgy értem, nem volt benne magamutogatás, abban a belépésben nem a kisbaba fölhasználását láthattuk piaci célokra, nem. Alapvető természetességgel hiányzott abból pillanatból a médiának való riszálás és a közvélemény előtti tetszelgés, ami egy láthatatlan határon túl oly nevetségessé képes tenni írót és költőt egyaránt. Arra természetesen egyáltalán nem emlékszem, hogy azon az egri irodalmi esten miről esett szó, mert csak arra figyeltem, amire Tóth Krisztina: mi lesz a gyerekkel. Mikor sír fel, mikor lesz elege, mikor fogja elkövetelni a közönségtől az anyát. Pedig az anyukája biztosan okosakat mondott az irodalomról. Arra viszont egyáltalán nem emlékszem, hogy hogyan ismertem meg személyesen. Ez kiesett, ami furcsa, mert elvileg emlékeznem kellene rá, ha még egy régi, húsz évvel ezelőtti irodalmi rendezvényére is emlékszem. Mindenesetre öt-hat évvel ezelőtt, amikor egy interjút készítettem vele az akkor még létező Népszabadságnak, már ismerősként üdvözöltük egymást – amit nem értek, de nem baj, nem kell nekem mindent érteni. A Vígszínház mellett, a Kinoban ültünk le beszélni, szerintem rossz kedve volt, zavarta a zene, megkérte a pultost, hogy vegye halkabbra, idegesítették a zajok, sőt, szerintem az is idegesítette, hogy interjút ad, de ezt nem mertem megkérdezni. Mindenesetre mintha határozottan megkönnyebbült volna, amikor befejeztük. Egy másik találkozásra is emlékszem: pár éve a Király utcai Gödör Klubban volt egy felolvasóest, ahol többekkel együtt én is felolvastam, Schein Gáborra és Tóth Krisztára emlékszem. Tóth Krisztára azért, mert amikor elkezdtem olvasni, beült az első sorba, s végig nagyon figyelt – én meg közben rettegni kezdtem, hogy magában röhög: biztosan azt gondolja, hogy itt van ez az egykori hírlapírócska, aki írónak hiszi magát. Ez persze nem őt minősítette, hanem éppenhogy engem – úgy értem, sokat elmond a saját fóbiáinkról, hogy egy másik ember puszta jelenléte mit képes kihozni belőlünk. Vagy mit nem.

Hegyi Iván: Színvonalas Mecsek

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2020.12.13. 08:38

Manapság, amikor csip-csup eredményektől is menő megrészegülni, jólesik felidézni azokat az időket, amelyek során a magyar bajnokság hetedik, majd tizenegyedik helyezettje kiejtette egy európai klubtornáról a trófea védőjét.
A Newcastle 1969-ben az Újpesttel vívta a Vásárvárosok Kupája-döntőt, s bár otthon 3:0-ra nyert, a Megyeri úti első félidőben bajba került, mert Göröcs János szédítő szólójával a szünet előtt 2:0-ra elhúztak a lilák. Aztán a második szakasz első percében a csapatkapitány Bobby Moncur szépített, ettől az Újpest összeesett, és 3:2-re kikapott, de nem bukott előszezoni selejtezős vagy külföldön „aperitifnek” nevezett csoportkörös, hanem finalista volt. A Newcastle a következő szezonban is eljött Magyarországra, ám nem Budapestre, hanem Pécsre. A mecseki csapat volt 1970 tavaszán hetedik, majd az 1970-71-es évadban a tizenegyedik az NB I-ben. A United ellen viszont sikerrel járt. Már előzőleg is bravúrt ért el, mert hetven őszén úgy jutott túl a Craiován, hogy a pécsi Ércbányászati Vállalattól kölcsönzött autóbuszt a 850 kilométeres útra, a társas gépkocsi azonban még bejáratás alatt volt, ezért a sofőr nem mert 60 km/órás sebességnél többel menni. Az álomutazásnak nem nevezhető túra másnapján győzelemmel felért a 2:1-es vereség, pláne, hogy a visszavágón a Pécs már az első félidőben elrendezett mindent (3:0). Angliába repülőn utazott a csapat, és 58 ezer néző várta a newcastle-i St. James's Parkban. Ennél nagyobb közönség előtt addig csak egyszer, tíz évvel korábban játszott a baranyai együttes, mégpedig a 65 ezer szurkolóval zsúfolt Népstadionban, az FTC–Pécs (3:2), Vasas–MTK (4:2) kettős mérkőzésen. Ezzel együtt jól tartotta magát, de egy perccel a szünet előtt Wyn Davies befejelt egy szögletet. Majd a második szakasz első negyedórájának végén újból felemelkedett, és a fodrászt már fiatal kora óta megspóroló Rapp Imre kapus megint nem háríthatott (2:0). A visszavágón hét olyan futballista – Willie McFaul, Dave Craig, Moncur, Frank Clark, Tommy Gibb, Bryan Robson, Davies – vonult fel a brit csapatban, aki szerepelt az Újpesttel vívott 1969-es döntőben. Az angol vendégek legérdekesebbje azonban az újságíró Ivor Broadis volt, a kolléga ugyanis játszott, és becsületgólt szerzett 1954-ben, a 7:1-es magyar–angolon. Arról a meccsről így beszélt: „Mintha az ellenfél a világűrből érkezett volna.” Ami azt illeti, fél évszázada a Pécs is meglepte a szigetországiakat. Máté János előbb akcióból, majd tizenegyesből lőtt a hálóba, így a házigazdák kiegyenlítették newcastle-i hátrányukat. A kétszer negyedórás hosszabbításban nem esett gól, tehát ráadás-tizenegyesek döntöttek a továbbjutásról. Konrád János, Daka László és Tüske Csaba a kapuba küldte a labdát, Robson viszont a felső lécre emelt, míg Gibb és Ian Mitchell kísérletét Rapp meghiúsította. Azaz hat rúgás után eldőlt a párharc, a 22 ezer szurkoló nem csekély hányada örömében a pályára rohant, ölelte, lapogatta, majd vállára emelte a játékosokat. Roland Marendaz svájci játékvezetőt nem hatotta meg a mámoros összeborulás, és – nem tudni, miért – elrendelte a szerinte hátralévő tizenegyesek elvégzését is. A nézők tíz perc múltán, nagy nehezen elhagyták a gyepet, minden idők legfölöslegesebb befejezése során pedig Dunai János és Tóth József, illetve Clark és McFaul kapus is a kapuba juttatta a gömböt. Jött a Juventus.
Nem gyorsan, mert Ferihegyen a nagy köd miatt nem tudták fogadni a torinói különgépet, így az Bécsben szállt le, majd délután negyed négykor landolt Budapesten, jóllehet délelőtt indult Itáliából. A harkányi Napsugár Szálló elé este kilenckor gördült be az olasz labdarúgócsapatot szállító, a ködtől szintén erősen hátráltatott autóbusz, ezért aztán a vendégek meg sem nézték a meccs helyszínét, egy nappal a találkozó előtt a siklósi sporttelepen tartottak edzést. Amúgy is roppant óvatosak voltak: csak a magukkal hozott olajjal főtt, illetve sütött, szintén hazulról származó húst voltak hajlandók megenni. Másnap az ismét 22 ezer nézőtől roskadozó pécsi stadionban Franco Causio góljával 1:0-ra nyertek, és a Népsport csalódottan írta: „A lelkesedés önmagában kevés.” Akkoriban még nem a hurráoptimizmus jellemezte a sportlapot, s Hoffer József szövetségi kapitány, a Magyar Távirati Iroda sportszerkesztőségének vezetője is úgy vélte: „Problematikus klubcsapataink tudásszintje, képessége. Erre, sajnos, a magyar bajnokság már hosszú ideje nem ad választ. Amit viszont a nemzetközi életből kapunk, az bizony néha elszomorító.” Mondta ezt akkor, amikor a dobogós együttesek közül az Újpestben Szentmihályi Antal, Juhász Péter, Dunai Ede, Tóth András, Fazekas László, Bene Ferenc, Dunai Antal, Zámbó Sándor, az FTC-ben Géczi István, Novák Dezső, Páncsics Miklós, Bálint László, Juhász István, Szőke István, Albert Flórián, Rákosi Gyula, a Vasasban Tamás Gyula, Török Péter, Mészöly Kálmán, Vidáts Csaba, Ihász Kálmán, Müller Sándor, Puskás Lajos, Farkas János játszott. De a Pécs, amelyet egyáltalán nem dédelgettek úgy, mint a hajdani „kis” csapat közelébe sem jövő maiakat – noha játékosai közül Rapp egyszeres, Konrád János ötszörös, Máté János hétszeres, Kocsis István hússzoros, Tóth József ötvenhatszoros válogatott lett –, kis híján szenzációt okozott a visszavágón. A torinói találkozó harminchetedik percében a korábban a Vasasban is futballozó Köves Lászlót elbuktatták, Kenneth Burns angol játékvezető tizenegyest ítélt, de a „newcastle-i” hős Máté büntetőjét Roberto Tancredi hárította. A magyar együttes még ettől sem rogyott meg, sőt az Itáliában hibázó Máté szerint „a Juventus az első félidőben még csak-csak kijött a térfeléről, ám a szünet után már nem nagyon”. Ennek ellenére öt perccel a befejezés előtt Causio lövését Rapp Pietro Anastasi elé ütötte, majd a következő támadás végén Fabio Capello átadását megint Anastasi értékesítette (2:0). Dr. Czibulka Mihály, a pécsiek edzője bánatosan mondta: „Minden másként alakul, ha berúgjuk a tizenegyest.” Ifjabbak kedvéért rögzítem, az a Juventus nem volt gyengébb a mostaninál: 1966-os és 1970-es vb-döntősökkel, 1968-as Európa-bajnokokkal, 1982-es világbajnokkal, tizenkettőből tizenegy játékosa révén (kivétel a tizenegyesölő Tancredi) 249 olasz és 33 német válogatottsággal állt ki. A nemzetközi kupasorozat végén döntőt vívott, és 2:2-vel, illetve 1:1-gyel, azaz a Leeds idegenben elért több góljával vesztett angol vetélytársával szemben. Ám a döcögő buszos Pécs, amelyet a vidék legjobbjaként jegyeztek hetvenben – mostanában ezért a címért a paksi, a kisvárdai és a felcsúti kompánia küzd a fehérvárival –, csaknem kiejtette a zebracsíkos együttest, akár a címvédő Newcastle Unitedet...

JUVENTUS–PÉCS 2-0 (0-0)

Európai Városok Kupája-nyolcaddöntő, 1970. december 16., Torino, 15 000 néző. Jv.: Burns (angol). Juventus: Tancredi – Spinosi, Salvadore, Morini, Cuccureddu (Marchetti, 34. perc) – Furino, Haller, Capello – Causio, Anastasi, Bettega. Pécs: Rapp – Hernádi, Maurer, Konrád, Kincses Nándor – Kocsis István, Köves, Tóth József – Bérczesi, Máté, Tüske. Gól: Anastasi (85. és 86.).

Az Omega és én

Galgóczi István
Publikálás dátuma
2020.12.12. 14:05

Fotó: Urbán Tamás / Fortepan
Nem emlékszem a pontos dátumra, hogy mikor találkoztam először az Omegával, de azt tudom, hogy akkor még fekete-fehér tévék voltak, és minden fiatal rajongott az „Egymillió fontos hangjegyért”. A műsort néztük, amikor az Omega egyik dalánál az anyukám megjegyezte, ezt a számot nagyon szereti. Óvodásként még könnyen befolyásolható voltam, így én is omegás lettem. Kisiskolásként egyszer a rokonoknál voltunk valami szocreál családi összejövetelen, és a vendéglátónk feltette a lemezjátszóra az együttes kilencedik bakelit lemezét. Az ismerős dallamokból néhány sort én is a felnőttekkel énekeltem. Ez a lemez már nekem is megvolt, ez volt az életem első Omega albuma. Alig múltam tíz, amikor egy szombat délelőtt - akkor még dolgozni kellett kéthetente szombat délelőttönként - egyedül besétáltam Nyíregyháza belvárosába, és egy könyvesboltban megvettem "Az arc"-omat. Abban az időben Magyarország még sokkal zártabb volt mint most, és sokkal messzebb volt mindentől. De az Omega zenéjét hallgatva szabadon jöttem, mentem a térben és az időben. És eljött a metamorfózis. 1989 szeptemberében már nem azért mentem ki a repülőtérre, hogy az érkezőket nézzem. Becsekkoltam, és a következő hajnalon azt is megtudtam, hogy a nagy folyó neve: Nílus. Miközben egyre messzebb jutottam a végtelen pusztaságokban, újabb és újabb lemezek jelentek meg. Természetesen 94-ben én is bőrig áztam, de ez nem vette el a kedvem. Jött 1999, és 2001-ben az Illés-Metro-Omega. Életemben csak egyszer voltam a Hungaroringen, akkor is Miattuk. Majd 2012-ben eljött az együttes 50. születésnapi koncertje. Arra már egyedül mentem, mert úgy éreztem, hogy senki nincs a környezetemben, akinek ez a zene olyan sokat jelentene, mint nekem. Az anyukám már rég nem volt omegás. Mellettem egy család ült. Nagyon irigyeltem őket - apaként természetesen az apát -, hogy el tudták hozni a fiukat. Az én fiam akkor még alig múlt három, és jól tudtam, egy ilyen koncerthez ő még kicsi. Ezek után érthető, hogy mekkora örömmel fogadtam az 55.-ről szóló híreket. Hát persze, hogy elmentünk! Én végig énekeltem a koncertet, a végére berekedtem, és sajogtak a végtagjaim a dobolástól. A kisfiam betermelt egy liternyi pattogatott kukoricát, egy félliteres Fantát és lézersugarakra vadászott. Nem életem a szelfi, de mégis csináltam egyet kettőnkről a koncert előtt, és valami olyasmit írtam a kép alá, hogy „folytatódik az atyai örökség átadása”.
De mégsem voltam teljesen boldog, és erről azóta sem beszélek neki. Én sem értem, hogy az Omegának, pont az Omegának(!) miért kellett elmennie a Pancho Arénába. Az én „félisteneim” alászálltak. Én is azok közé tartozom, akik nem örültek ennek, és valahol a szívük mélyén csalódtak. Viszont a pancsós anyukám igazat adott nekik. Én hosszú időn át felnéztem erre az öt férfire, akik évtizedeken át képesek voltak együtt maradni jóban-rosszban és a konfliktusaikat, ha voltak, mindig meg tudták úgy oldani, hogy azok titokban maradjanak. Aztán kiderült, hogy ez nem így van, és az „öt” is osztható. Nekem is nagyon fáj, hogy Misit nem láthattuk 2017-ben. És már sohasem látjuk, halljuk Mihály Tamást (Misi), Benkő Lászlót (Laci), Somló Tamást és Laux Józsefet (Blöró).
De már hangolnak a zenészek, mert lesz majd „egy koncert a Mennyben”.