Simon Zoltán;
tárca;
2020-12-14 06:32:01
Előző írásomban igyekeztem bemutatni az amerikai pragmatizmus hagyományaira hivatkozó Richard Rorty álláspontját abban a vitában, amelyet Jean-François Lyotard-ral folytatott az emberiség egyetemes története eszméjének mai (XX. század végi) érvényességéről. Lyotard a „nagy elbeszélésekkel szembeni bizalmatlanság” jegyében úgy vélte, a múlt század végére valamennyi nagy nyugati emancipatórikus elbeszélés érvénytelenné vált. A történelem egyetemessége és a kultúrák közötti különbségek (1985) című esszéjében a francia filozófus azt írta: „Minden jel arra mutat, hogy az a hatalmas erőfeszítés, amelyet a Jogok kiáltványával fémjeleznek, s amely arra irányult, hogy a népeket lecsupaszítsa narratív legitimitásuktól, amelyet az idők folyásirányával szemben állónak tartottak, s hogy egyedüli legitimáló elvként fogadtassa el velük a szabad honpolgárság Eszméjét, amelyet viszont e folyásiránnyal megegyezőnek véltek – minden jel arra mutat, hogy ez az erőfeszítés, amelyet két évszázadon keresztül különféle utakon-módokon folytattak, megbukott. E bukás előjelét már az egyetemesnek nyilvánított Kiáltvány szerzőjének megjelölésében felfedezhetjük, amely imigyen hangzik: »mi, a francia nép«.”
Az utalás az Emberi és polgári jogok nyilatkozatára (1789) nem véletlen; Lyotard a modernség teljes kétszáz éves projektjét vonja kétségbe „Auschwitz”-ra, vagy egy másik példájában a modern munkásmozgalomra hivatkozva. Ezzel az érveléssel vitázva Rorty egy súlyos előfeltevéssel él, amit ő maga etnocentrizmusnak nevez, s amely szerinte elkerülhetetlen és nem kifogásolható. Kozmopolitizmus emancipáció nélkül (1991) című esszéjében egy olyan történelmi narratívát ajánl, amely azt hangsúlyozza, miként mentek egyre jobban a dolgok Nyugaton az utolsó néhány évszázadban, s miképpen válhatnak még jobbá. „Semmilyen esemény – még Auschwitz sem – igazolhatja azt, hogy abba kellene hagynunk az adott utópián való munkálkodást. Csak egy másik, még meggyőzőbb utópia teheti meg ezt” – írta Rorty.
Manapság, amikor egyfelől a Nyugat alkonyáról szóló (rém)mesék, másfelől a már egyetemes győzelmet aratott liberális demokrácia utópiája uralják a politikai filozófiai diskurzust, különösen fontosnak tartom Rorty álláspontját. Etnocentrizmusa csak annyit jelent, hogy ne öntsük ki a fürdővízzel együtt a gyereket, vagyis hogy amíg a Nyugat intézményei helyére nem tudunk más, hasonlóan sikeres működőeket állítani, addig ne adjuk fel ezeket az elmúlt évszázadokban kipróbált, jól működő intézményeket. Vagy egy másik példával élve; ha valaki azt állítja, hogy a jogállamiságnak nincs jól definiált, körülhatárolható fogalma, s az általa ajánlott intézmények, eljárások is vannak annyira jogállamiak, mint a Nyugat már kipróbált, jól működő intézményei, csak akkor fogadjuk el az ajánlatát, ha javaslatai összhangban vannak a mi jellegzetesen nyugati társadalmi törekvéseinkkel. Rorty szerint az emberek csak úgy tudják meggyőződéseiket és vágyaikat racionálisan megváltoztatni, „ha a legtöbb meggyőződésüket és vágyukat változatlanul megtartják”.