Erdély másik arca - Az SZFE-ügy a határon túli magyarokat is megosztja

„Liberális kultúrsokkolók Erdélyben” című cikkben kifogásolta a Magyar Nemzet, hogy a határon túli színészek is kiálltak az „SZFE ifjú anarchistái mellett”. Bár nem ez volt a cél, e cikk is azt bizonyítja, a kormányzati kommunikáció Erdély képe hamis.

„Elképesztő szégyen”, hogy 130 erdélyi színész és színházi dolgozó szolidaritási nyilatkozatban állt ki a „begyepesedett, ultraliberális, anarchobolsevista, egyszóval nemzetellenes budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem mellett” olvasható a Magyar Nemzet erdélyi származású szerzőjének pénteken megjelent írásában. A cikkíró szerint „Erdélyországban is sietett a balliberális „szellemi elit a behódolással” és hozzáteszi, hogy bár „Még él az a Kárpát-medencei tévhit, hogy Erdélyben virágzik a magyar nemzeti kultúra, (……). Egy ideje ez már téves kapcsolásnak számít”.

Ez az írás több szempontból is újdonság. Mindenekelőtt abban, hogy a kormányzati propaganda egyik szócsöve ismeri el azt, hogy létezik Erdélynek egy olyan arca is, amelyről mindeddig mélyen hallgattak. Másrészt jelzi, hogy új szakaszba lépett a kultúrharc, mintha kilövési engedélyt adtak volna ki az Orbán Viktor politikájával szembehelyezkedő erdélyi magyar kulturális szereplőkre, hiszen ez a cikk is elsősorban Gáspárik Attila marosvásárhelyi színidirektort, mint ennek a „liberális kultúrsokkoló” erdélyi elit állítólagos „hangadóját” próbálja elsősorban hitelteleníteni.

„Nem, ne haragudjon, most nem. Nem akarok azonnal reagálós lenni, mert ezek a szövegek azért születnek, hogy a reakciók újabb anyagokat szolgáltassanak az újabb, rettenetes, listázó komisszároknak”, válaszolta megkeresésünkre az erdélyi színházi élet egyik ismert szereplője.

Demény Péter erdélyi író viszont válaszolt kérdéseinkre. Vélhetően ő is ennek a „liberális kultúrsokkoló” erdélyi elitnek a tagja, mivel írásaiban következetesen kiáll mindenféle jogtiprás ellen, és állást foglal azokban az ügyekben is, amelyek kapcsán az erdélyi magyar irodalmi, tudományos elit rendre szembehelyezkedett a budapesti „nemzeti kormány” intézkedéseivel, mint például az MTA és a kutatóhálózatok, a sajtószabadság és az SZFE kérdése, illetve Demeter Szilárd ámokfutása.

Demény egyike volt azoknak az erdélyieknek, akik a kultúrharcot kezdettől nemcsak elítélték, hanem figyelmeztettek arra is, hogy mivel vezéralakjai és hangadói legtöbbje erdélyi származású, ez előbb-utóbb a teljes közösségen fog csattani. 2018. augusztusában, amikor a tusványosi táborban lezajlott L. Simon László volt kulturális államtitkár és Orbán János Dénes, a Magyar Nemzet kultúrrovatának és az Előretolt Helyőrségnek az erdélyi származású vezetője közötti szópárbajban az államtitkár talán elsőként „erdélyizett”, Demény Péter a Népszavának nyilatkozva figyelmeztetett, „nagyon nem szerencsés” helyzet kezd kialakulni, a vitákban megszólalók pedig felületesen ítélnek. „Én onnan is megközelíteném a kérdést, hogy ezek az erdélyi származású emberek egy magyarországi hatalomhoz dörgölődznek, amely nélkül nem lenne lehetőségük ilyen „fényes” működésre. … A szomorú az, hogy a FIDESZ összmagyar kultúráról beszél, és úgy tesz, mintha mindenkit képviselne, és közben ilyen szakadékokat nyit meg. De mindenféle gondolkodásról sokat árul el az, nemcsak a hataloméról, hogy miért erdélyiznek annyian egy morális probléma láttán, amelynek a saját szellemi higiéniájukhoz is köze van, és amelyet nekik is „köszönhetünk”.”

Nos, azóta romlott a helyzet, Demeter Szilárd botrányt kavart írása, Vidnyánszky Attila határon túli (kárpátaljai) származása folytán egyre gyakrabban tűnik fel a baloldali, liberális médiában és közbeszédben az erdélyi származás, mint bélyeg. És ez ellen mindeddig néhány erdélyi származású, Magyarországon élő kulturális szereplő illetve a roma és melegjogi aktivista Márton Jocin kívül gyakorlatilag senki sem emelt szót, nem figyelmeztetett, hogy ez a származási alapon nyugvó diszkrimináció igen csúszós, veszélyes út. Az árok pedig, amit a kormányzati nemzetpolitika és kultúrharc meghúzott a határon inneni és túli magyarok között, egyre mélyül.

Úthengerré vált folyamat

A hivatkozott cikk alapján ítélve nem eléggé magyar, a „behódolt erdélyi balliberális szellemi elit”. A magyarországi átlagpolgár azonban nem is tud Erdélynek ezen arcáról, az erdélyi magyarság leginkább úgy él a köztudatban, mint egy nagy, egységes, Orbán Viktort imádó, tetteit sohasem kifogásoló, tömegesen az ő Fideszére szavazó, nacionalista, elmaradt tömeg. Azt viszont mindenki tudja és hangoztatja, hogy ennek az állampolitikai rangra emelt kultúrharcnak, szellemi gyarmatosításnak az első vonalban „harcoló katonái” erdélyi származásúak. De hogyan éli meg és mivel magyarázza a kialakult helyzetet az immár mindkét oldalról támadott erdélyi liberális értelmiség?

Demény Péter szerint a probléma igen sokrétű és összetett. „Egy folyamat keserű folytatásának érzem az eltelt harminc évet, és kedvem lenne a csökönyösségek hullámzásának nevezni. Az egyik ikon, vagy embléma a meg nem emésztett, megemészteni nem is kívánt Trianon-trauma lenne, és minden, ami ide tartozik: a magyar felsőbbrendűség tudata, a hazaárulók „követése”, azaz az olyanoké, akik nem látják be, hogy Trianonért kizárólag mások a hibásak, a nagyhatalmak, a franciák, a románok, a szlovákok, a szerbek, csak éppen a magyarság nem, hiszen az önvizsgálat hiteink megingásához vezetne. Ennek a párja vagy pandant-ja az a másik konokság, hogy a liberalizmus mindennek a megoldása, akik mást hisznek, mind ostobák, legyünk nyitottak, ne emlegessük a tapasztalatainkat, az ilyesmi nem vezet semmi jóra. Holott a tapasztalatok boncolgatása, az előítéletek megértése (nem betiltása) lenne az igazi szabadelvű gondolkodás.

A magyar liberális eszme „fősodra” (régóta mondom, és egyáltalán nem büszkén említem ezt) Bibóval dicsekszik, de többnyire a világon semmi köze Bibó megértő, pedagógus tárgyilagosságú, peripatetikus szabadelvűségéhez, annál több egy büntető, „nekem-igazam-van”, „legyél liberális, b... meg” jellegű szemlélethez. Nem érti meg, hogy a liberalizmus nem csodaszer, nem néz szembe a saját korlátaival, nagy szájjal mond olyant, hogy „nagyon örülök, hogy nem az én adóforintjaimból” támogat a mindenkori magyar kormány valamit a határon túl, más helyzetekben pedig minden adóforintját odaadná olyanoknak, akikről úgy érzi, hogy megérdemlik. Ennek értékrendjében a zsidózás és a cigányozás aljasság, az erdélyizés ellenben „a puszta tényfeltárás.” A kettős mérce mindenütt utálatos és kerülendő”, állítja az erdélyi magyar író.

Miközben minden konkrét, nagy vihart kavaró ügyben, ha nem is egységesen, de szép számban helyezkednek szembe a budapesti kormányzati politikával erdélyi szakmai körök is, sokan szót emelnek Orbán Viktor erős nemzetállam teóriája, EU- és kisebbségellenessége miatt, kétségtelen az is, hogy tömegek helyeslik ezt az orbáni politikát, holott igen hangosan tiltakoznának, ha mindezt Bukarestből hirdetnék. Ennek a magyarázatát Demény abban látja, hogy Erdélyben egészen biztosan kialakult egy „nekünk mindent szabad, hiszen kisebbségben élünk, a kevéssé barátságos román állam lenéz bennünket, intézményeink léte bizonytalan, tegyünk hát meg mindent, amit meg kell tennünk” hangulat. Hozzáteszi, ismer olyant, aki csak azért örül valaki magas pozíciójának, mert az a valaki székelyudvarhelyi vagy szatmári. „Ez neki tökéletesen elég, az emberi minőség nem érdekli”.

Ennek a folyamatnak a jelenlegi magyar kormány „cinikus és gátlástalan tovább vivője és haszonélvezője, a kettős mércék zsonglőre”, vélekedik Demény Péter. „Az egyik kokózik, de a narkó ellen dörög; a másik meleg, de képes írni egy olyan alaptörvényt, mely megszabja, ki kit szerethet; a harmadik panamázik, de a tisztességről orgonál… és a magyar publikum nagy része Biharkeresztesen, Röszkén, Tiszabecsen és Révkomáromon innen és túl lelkesen tapsol: nem zavarja, hiszen megszokta. A gulyáskommunizmusban felnőttek viszont azt szokták meg, hogy végül is mindent meg lehet szokni, és azon vitatkoznak, hirdessék-e ki, hogy pestis van, vagy várjanak még egy hullám halottat”, mondja keserűen az író.

Romániában a december 6-i parlamenti választás új politikai felállást eredményezett, nem csak azáltal, hogy újra kormányra kerülhet az RMDSZ, hanem azzal, hogy egy újfasiszta, szélsőjobb, hangosan magyarellenes párt is parlamentbe került. Demény Péter arra is rámutat, hogy nem valamiféle román sajátosságról van szó. „Kíváncsi vagyok, mi történik most, amikor a román parlamentbe bejutott egy olyan párt, mely a Fideszhez nagyon hasonló elveket vall, és már a 9 százalékos sikere is vihart kavart – hogyan hangzik románul az a sok kirekesztés? De illúzióim nincsenek: amikor a Kolozsvári Román Operába beszabadult egy szélsőjobb társaság, és elkezdett tiltakozni a muzulmán énekes ellen, sok magyar kommentelő vadul dicsérte az akciót. Nem értik, nem akarják érteni, hogy a szélsőségek összeérnek ugyan, végül azonban egymás ellen fordulnak”.

És hogy miért nem értik? Az író szerint azért, „mert a mindenünneni magyar társadalomban elég nagy a hagyományhoz való passzív és bálványozó viszony. Mintha nem is lett volna Apáczai, Széchenyi, József Attila, Bartók, mindazok, akik vitatkoztak eleinkkel, ostorozták a ránk hagyományozott szellemi gesztusokat; mintha nem 2020-ban élnénk, hanem évszázadokkal korábban. A nyomortól, a folyton emlegetett átmeneti időszaktól, a vadkapitalizmustól elkeseredett emberek pedig azt képzelik, közösségre találtak, ezért nem tartózkodnak az olyan gesztusoktól, melyek 1989 előtt egy diktátor ünnepléséhez tapadtak. Nem hittem volna, hogy még egy Aranykort megélek, és a szüleim nemzedéke, amely annyira irtózott attól, most valósággal ujjongani fog”. (Nicolae Ceausescu személyi kultuszra alapozott diktatúrájának hivatalos neve volt az Aranykor.)