Munkára fel!

A HELYZET

Orbán győzött (vesztett) Brüsszelben, az ellenzék vesztett (győzött). Kétkedés, triumfálás, leleplezés és sok alapos meg felszínes okoskodás után az ellenzék visszatérhet a dolgához. Az EU olyan, amilyen, mi is olyanok vagyunk, amilyenek. Megváltást várni Brüsszelből gyerekes naivitás. A csatlakozás pillanatában talán túlzó volt a várakozás mindkét irányból: mások vagyunk, mint aminek hittek bennünket a csatlakozáskor, vagyis Kelet-Európa bevétele kulturális antropológiai tanulságokkal jár. A vétóügy megoldódott; egy konfliktus megjelenik, politikusok kezelik, megoldják, ahogy tudják. Eközben, ha Brüsszel tényleg Moszkva volna, ahogy a propaganda állítja, akkor Orbán Viktort mérgezéssel kezelnék egy jól őrzött külföldi kórházban, vagy lehajtott fejjel koszorúznánk a szobrát Budapesten. Nem, Európa sokféle, érzékeny és ütésálló. A pénz megvan, a jogállami mechanizmusok működését módunk lesz megszemlélni.

Minden egyéb az ellenzéken múlik. Egyetértés van abban, hogy országunkat demokratikusan kell kormányozni, az ország forrásain ne a NER-hercegi családok osztozzanak. A politikai túlparthoz egyetlen híd vezet, azon kell mindenkinek menni, aki kormányozni szeretne. Ideológiai gyökérkutatás helyett tehát praktikus irányelvekre van szükség. Az ellenzéki együttműködés próbára teszi a szavazók és a pártok tűrőképességet, bőven akadnak kritikus pontok. Az ellenzék hagyományos formációi valaha jelentős pártok maradékából áll. A Jobbik érdekes és fontos eleme lehet a választási együttműködésnek, ám nagy levegőt kell venni az együttműködés érdekében. A Momentum a fiatalos jobb-balközép felé kíván tájékozódni, de ütősebb kommunikáció és több karizma híján még nem erősödött meg annyira a karaktere, hogy felszívja az ellenzéki érzelmű jobbközép konzervatívokat és a liberálisokat, esetleg a zöldeket. Már csak ezért is fontos az Új Világ nevű jobbközép konzervatív párt. NER-ellenessége vitán felül áll, hitelességüket a maguk szavazóközönségében erősíti, hogy többen töltöttek be fontos tisztséget korábbi Orbán-kormányokban. Saját zászló híján kényelmetlenül éreznék magukat egy ellenzéki koalícióban. Megjelenésük valamennyire ellensúlyozza a polgári passzivitást, amely a „se bal-se Orbán-ilyen az ország” önfelmentő hármasságára épül. Sokan ismételgették, hogy bár befogott orral, a NER-rel szemben másokkal összefognak. Ma a valódi kihívás inkább az, hogy megfelelő programok és jelöltek nélkül a szavazók befogják az orrukat, és - Orbán Viktort választják.

KIHVÁSOK, FÓRUMOK

Megoldottnak veszem a Gyurcsány Ferenc-problémát, aki maga is többször nyilatkozott erről. A kitűnő debattőr, és egészen rendkívülien megosztó, hiperaktív személyiség, aki mindig eltalálja a média érdeklődésének középpontját, elsőrangú pártelnök, viszont masszív elutasítottsága miatt nem lehet az egyesült ellenzék vezére. Az ellenzék oldalán nincs erős szellemi holdudvar, kevés lehet a szakértői megfontolás a gyakran túl harsány és csapongó kommunikáció előtt. Az összefogást önkéntes szerveződések segítik. A pártok és a szakértők között van némi együttműködés, ennél azonban sokkal szervezettebb és tartalmasabb viszonyra lenne szükség.

Bármilyen fontos a 2022-es választás, az mégsem lehet rákészülés az Armageddonra.

Terveket és nem végrendeletet írunk. A győzelem a lehetőségek és nem a paradicsom kapuját tárja szélesre, a vereség nem a pokol hetedik bugyrába taszít, hanem további erőfeszítéseket követel meg. Együttműködés címén, néha ez a benyomásom, a pártelitek közötti bizalmas diskurálás folyik. Nincs más tapasztalatunk, mint hogy ha a pártvezetők elfeledkeznek a választókról, az egyenes út a szavazói bázis elvesztéséhez és a vereséghez.

A szavazók nem veszik jó néven, ha pártjaikat versenytársaik a szájukra veszik, holott örülniük kell annak, ha vita folyik. Jönnek az előválasztások, a megismert figurákra könnyebben lehet szavazni. De vajon a pártok tudnak-e még vitatkozni, vagy csak üzengetnek egymásnak? Tudnak-e fórumokat létrehozni, vagy elégedjünk meg vegyes színvonalú vitaműsorok vegyes színvonalú szereplőivel? A válasz nyilvánvaló: vitatkozzanak a pártok, ám a személyeskedést, a suttogó propagandát halasszák arra az időre, amikor bármelyiküknek esélye lesz egyedül is nyerni.

Az ellenzéki felkészülés értelmiségi szervezkedés is. Míg a pártelitek az összefogásról nyilatkoznak, addig a csekély számú mögöttes értelmiségi bázis politikai oldalak szerinti szegregátumokban él. Az eltérő hátterű és felfogású politikai csoportok összecsiszolódásához az értelmiségi holdudvarok együttműködése elengedhetetlen. Mindennek úgy van értelme, ha a választások szempontjából releváns témák kerülnek szóba, például a gazdaság, az oktatás, az egészségügy, az önkormányzati rendszer, a jogrendszer, a vidék vagy a külpolitika. Vitákon különféle szakpolitikai felfogások ütközhetnek, ami nem csupán a pártok tájékozódását segíti elő, hanem bőséges kommunikációs forrás is. Az egymástól távolabb álló nézeteket nem annyira kompromisszumkereső mondatszerkesztéssel, inkább vitával érdemes közelíteni.

Jól előkészített közös nyilatkozatok sorozata is sokat segíthet.

A NER központi kommunikációs gyárát nem szabad lemásolni, ám a rendszeres ellenzéki kórusgyakorlat jótékony hatással lenne. És tovább: nem elég, ha idehaza a balközép és a jobbközép egymásra mosolyog, a nemzetközi kapcsolatrendszer fejlesztése kötelező feladat.

Az Európai Parlament alkalmas fórum, emellett fontos volna felkeresni a németeket, franciákat, olaszokat, spanyolokat, balközepet, jobbközepet, kinek-kinek a maga oldalát. Jogos hát a kérdés, folyik-e ellenzéki szintű külpolitikai-diplomáciai koordináció? Komolyan gondolhatja-e bárki, hogy nem kell a nagy német, amerikai, kínai befektetőknek üzeneteket küldeni az ellenzék céljairól? Nem kellene-e közelebb kerülni a szakszervezetekhez? Nem kellene-e bővíteni a kommunikációs eszköztárat? Kevesebb hisztérikus hang, több meggyőző szakmai érv több párt szájából bizonyosan hatásosabb, ha hazai és külföldi fórumokat egyaránt igénybe veszünk. Lesznek-e rendszeres közös sajtótájékoztatók és nem hivatalos közös háttér-beszélgetések?

PÉNZ, IDŐZÍTÉS, TÉT

Olyan választás még nem volt, amelyben ne keletkeztek volna kifizetendő számlák, terembérlet, hangosítás, esetleg szakértői költségek. Vannak helyek, ahol szigorúak a szabályok, ahol korlátozzák az adományokat, csak olyan hely nincs, ahol a választás ne kerülne pénzbe. Minél inkább civil hátterű a leendő szavazóközönség megszólítása, az összefogásnak annál jobb. Minél kevesebb civil vonás fedezhető fel az előkészületek kapcsán, annál inkább gazdag támogatókra szorulnak rá a versenyző pártok. Gazdag támogatónak pedig két keze van: egyikkel ad, másikkal kér. A hagyományos pártok mögött valaha számottevő gazdasági erő állt addig, ameddig el nem vesztették az összes választást. A választási kassza feltöltéséhez hatásos finanszírozási projekt felépítésére lenne szükség, miután arra kevés az esély, hogy a korábban oly kényelmes kétoldali (bal-jobb) kormányzási rendszerben meggazdagodott figurák, pártpénztárnokok lelkes támogatóként kerüljenek elő. Milyen legyen az összefogási finanszírozási projekt? Meggyőző, realista és végrehajtható, a részleteket értő projektmanagerek dolgozzák ki. Az összefogás népi finanszírozása (crowd funding), és a nagyobb adományozók felkeresése összefüggő részletei a finanszírozási projektnek, amelyet sokféle karakter jellemezhet, kivéve a tétlenséget és a csodavárást.

Az ellenzéki pártok (remélhetően minél több) jövő ősszel tervezi bejelenteni a közös jelöltet. Nem lesz előzmények nélküli lépés. Kockázatokkal jár az előválasztások általánossá tétele, de sokkal nagyobb veszély az előválasztások elkerülése. Jó jelölt az, aki nyerni és kormányozni is képes, és erről a lehető legkisebb elutasítottság mellett képes meggyőzni választóit. A jó jelölt elsősorban a szavazók előtt bontakozik ki, bár az egymással versenyző pártok vezetésének a bizalmára is szüksége van. Az összefogást önálló kommunikáció képviseli. Nem lehet a pártoktól elvitatni a jogot, hogy nyilatkozzanak, kiáltványokat fogalmazzanak meg, csakhogy egy idő után a hallgatóságban a káosz benyomása erősödik meg. Ha csak egyes pártok vezetői ugranak a mikrofon elé, saját pártjuk korlátait (üvegplafon) terjesztik ki a többiekre is. Az összefogás-kommunikáció sokféleképpen történhet, és az biztos, hogy politikusnak és programnak is elkél a cégér. Ha mindez a nyilvánosság előtt, nagy intenzitással folyik, akkor nem okoz bajt, hogy a miniszterelnök-jelölt megnevezésére csak jövő ősszel kerül sor. Ha egymás méricskélésével telik az idő, akkor csak a pártközi taktikai megoldások, bizalmas tárgyalásokon felvetett jelöltek jönnek szóba, és ennek hatalmas a kockázata.

A választás tétje két párhuzamos rendszerváltás megvalósulása. Az egyik az újabb politikai rendszerváltás, a demokratikus szabályok megerősítése, Magyarország újbóli sikeres elhelyezkedése az európai közösségben. Ehhez kitartó együttműködésre, vagyis az ellenzéken belüli rendszerváltásra van szükség.