Karácsony másfél méterről

Furcsa érzés azzal kifejezni a szeretetet, hogy távol tartjuk magunkat azoktól, akiknek szánnánk.

Próbálok valahogy nem gondolni a karácsonyra, miközben persze minden a karácsony körül forog. Az, hogy nem lesz olyan mint a korábbiak, már egy ideje tudjuk, és azt a szlogent is kívülről fújom, hogy azért kell ilyen rendhagyónak lennie az ideinek, hogy jövőre megint zavartalanul lehessünk együtt. Tehát inkább most legyünk fegyelmezettek, hogy minél hamarabb visszatérhessen a régi életünk a maga szertartásaival, beidegződéseivel, racionális vagy észszerűtlen rítusaival. De honnan tudja az, aki ezt nyilatkozta, hogy mi lesz egy év múlva? A járvány ugyanis épp a tervezhetőséget, a jövőbelátás szerény képességét vette el tőlünk, és aki e témában nyilatkozik, felelősen csak annyit mondhat, hogy a reményeiről beszél. Jósol, mint a görög papnők Delphoiban. De hogy mi lesz valójában, az végképp kicsúszott a kezünkből. Nem mintha, valaha is ott lett volna. Csak most ezt, hogy kissé lekopott rólunk a világ teremtőjének és alakítójának gőgös szerepe, kicsit világosabban látjuk.

Én is megtanultam nem tervezni, pedig nem tudok tervek nélkül élni. Előttem mindig kell lebegnie valamilyen célnak (mint az agárversenyeken a kutyák előtt szaladó műnyúlnak) ahhoz, hogy megmozduljak, hogy befussam a magam által kijelölt távot. Legyen az egy regény elkezdése, nagyobb kirándulás, nyaralás vagy csak egy egyszerű pókerparti. Kell valami, amit várok, ami majd kitép a napi penzumok közül. Amikor nincs körülöttem kütyü, nem kell mindenből mondatot gyártani. Amikor szórakozásból olvasok, és megengedem magamnak a céltalan bambulást. Amikor olyan vagyok, mint akit végre feltettek a töltőre, hogy beszívhassa a világ energiáit. Most nincs ilyen. A tengerpart a régi életem posztereként él bennem, és ha behívom a régi képeket a gépem képernyőjére, szinte csodálkozva fedezem fel magam azokon a helyeken.

Persze azt is tudom, kivételesen szerencsés vagyok, hogy csak ezen nyavalyoghatok. A szűk családot egyelőre elkerülte a baj, miközben körülöttem (is) egyre tapinthatóbb a veszteség. Hol a tévéből, hol a közösségi oldalról, hol az utca túloldaláról érkeznek szörnyű hírek. Valamelyik nap arról beszélt az egyik barátunk, hogy Pest egyik legjobban felszerelt kórházából alig jönnek ki emberek a lélegeztetőgépről. Aki egyszer rákerült, az nagy valószínűséggel bele is hal. És tudom, hogy nem az a típus, aki rémhíreket terjesztene, aki a közös borzongás reményében pletykálna. Ha igaz, ha nem, napokig hordoztam magamban az infót, bár már én magam is olvastam arról, hogy milyen traumával jár a szervezet számára a mesterséges lélegeztetés. Amúgy karbantartom magam mentálisan, igyekszem nem félni feleslegesen, nem pánikolni, nem belesüllyedni se összeesküvés-elméletbe, se kincstári optimizmusba, amely minden veszélyt lesöpör az asztalról. Valamilyen nyugtalanság, makacs szorongás mégis van bennem, mintha a ház pincéjében valaki égve hagyta volna a lámpákat, és ez pörgetné sunyin a villanyórát, merítené le a testet.

A karácsony ilyen szempontból kész felüdülés. Program. (Azzal szoktam viccelődni anyámnak – amikor újra és újra megkérdi, hogy mit csinálunk –, hogy ha egy napomat elmesélem, azzal húszat is elmeséltem. Lassan már a nevük sem különbözteti meg őket.) Ahogy leadom ezt a cikket a gondos szerkesztőnek, máris felkerekedünk, hogy megvegyük a fát. Idén megint Dusi díszít, már ki is néztük a helyét, bár szerintem oda nem fog elférni álmaink fája, de lehurrogtak, majd kíváncsi leszek az arcukra, ha beállítunk a szerzeményünkkel, és megpróbáljuk betuszkolni a sarokba, az ágy és a könyvespolc közé. Amikor az álom szembesül a szűk valósággal. Már be is táraztam magamnak a hegyi beszédet, amelyet szép sztentori hangon gurgulázok majd elő a szemmértékről és az arányérzékről. Miközben próbálom eltitkolni, hogy egy ideje már rájárok a szaloncukrokra, s csak a papírhéjat hagyom magam után.

Minden jó, ami kissé elszakít attól, hogy nem lesznek itt azok, akik igazán fontosak. Már a tavalyi is rendhagyó volt, hiszen nem jöhetett ki mindenki hozzánk Montpellier-be, de akkor azzal ütöttük ezt el, hogy majd idén bepótoljuk (lásd még: tervezés). Furcsa érzés azzal kifejezni a szeretetet, hogy távol tartjuk magunkat azoktól, akiknek szánnánk. Mert az alkalmak fogynak és a világ idegen. Amíg nem volt gyerekem, a műveim miatt aggódtam nagy hiúságomban. Ki fogja majd olvasni a könyveket, ha összedől minden? Hát ezért volt a sok gyötrelem? Ma ez a kedvenc viccem magamról. De most már Dusit féltem, azt szeretném, ha olyan jövő várna rá, amely lehetőségként áll előtte és nem kényszerként telepszik rá. Hogy ne váljanak értelmetlenné alapszavak, amelyeket mi giccsesre használtunk és némiképp elkoptattunk: boldogság, szerelem, társ.

Hát így készülődünk, valahogy jobban átérezve teremtményi mivoltunkat egy nálunk jóval nagyobb tervben. Vagy sorsban, sorstalanságban. Díszítjük a fát, miközben próbálunk letenni minden nem odavalót: fájdalmat, borúlátást és aggodalmat. Igyekszem majd a gyerek mögött állni, hátha én is láthatom még egyszer úgy a világot, ahogy ő. Tisztán, izgalmasan, csodákkal telve. Nekem ez lenne a legnagyobb ajándék.