Papp Sándor Zsigmond: Óda a fürdőszobáért

Különös év volt.

Január elsején, egy éve, még Montpellier-ből tartottunk Zaragozába, és bár akkor már tudtunk a Kínában tomboló járványról, úgy éreztük, hogy a világot, a világunkat nem fenyegeti semmi. Ha jön is a korona, majd valahogy megoldjuk, mint annyi mindent. Sokan még akkor fordultak a másik oldalukra, amikor elértük a Pireneusok közönyös, és épp ezért lenyűgöző vonulatát. Ez az időtlen közönyösség jól jött: azt sugallta, hogy Európa még ugyanúgy felfedezhető, ahogy azt az utunk elején gondoltuk.

És én még március elején, Madridban sem gyanakodtam. Vagy nem akartam gyanakodni. Dusiék már otthon voltak, de még abban bíztunk, hogy a járvány csak pár hétig tombol, és utána ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Nem akartam otthagyni a fővárost, pedig a nejem erre biztatott, mert pár nap és Madridot lezárják, gócpont lesz, a biztonságom és a józan ész azt követeli, hogy azonnal menjek olyan helyre, amely biztonságosabb. Én meg a Pradára hivatkoztam, az Escoriálra, hogy azokat még nem volt időm megnézni. És különben is, nincs akkora nagy baj. Most értettem meg, hogy a regényekben szereplő igaz történetek kisemberei hogyan szenvedhettek rövidlátásban a történelem viharaival szemben. Néha rájuk kiáltottam volna, hogy menekülj, indulj már, hát nem látod, hogy mi közeleg! Csakhogy a valóságban a veszélyt a józan ész kisebbíteni akarja, mert ha nem így tesz, akkor egyben azzal is szembe kell nézni, hogy hirtelen, egyik napról a másikra, kiszolgáltatottá váltunk. Abban a kis zugban, ahol egyeduralkodónak hittük magunkat.

Így kerültem bő hónapig karanténba (most így leírva nem is tűnik hosszúnak, a bizonytalanság viszont megkétszerezi, háromszorozza a perceket) Málaga mellett, és akkor lettem gazdagabb egy igazán apokaliptikus élménnyel, amely kissé helyretette bennem az egyeduralkodás gőgjét. A hosszú, több kilométeres tengerpart kihalt látványa. Amelyet azért találtak ki, hogy minden métere, vendéglője, kiülője, nyugágya és kölcsönzője a szórakozást, kényelmet szolgálja. A zsúfoltságot. És amely még viharos időben is vonzza a szörfösöket, bámészkodókat, megéhezőket. Most viszont, a verőfényes tavaszi délutánon elemi erővel tagadta az embert. Visszahúzódott a maga időtlenségébe, és ezzel kissé gúnyosan szemlélt engem, az egyetlen élő embert a parton, aki azért jött, hogy vigaszt merítsen a látványából. De nem vigaszt kaptam, szerencsére, mert akkor nem történt volna semmi, hanem tükröt tartott hirtelen elém. Bár lassan fogtam fel, hogy nem a lusta hullámokat, a vízen ide-oda ugráló fény játékát kell néznem. Hanem önmagam ebben az új világban. Már ha valóban alkalmazkodni akarok, élni és nem pusztán túlélni. Új hozzáállást, új szabályokat mutatott. És egészen más alázatot, amely nem dicsekszik önmagával.

Ezután már valahogy egyszerűbb volt minden. Az itthoni karantén, majd a második hullám. És ahogy néha-néha bekapcsoltam a tévét, beleolvastam az újságokba, egyre inkább feltűnt, hogy sokaknak bizony fel kellene írni a kihalt partszakasz látványát. Ellenszerként. Mert akkor talán képesek lennének eltávolodni ettől a katonamániától, a kényszertől, hogy meg kell nyerniük valamit (küzdelmet, csatát, háborút). Ahelyett, hogy végre szembenéznének a saját gyengeségükkel, mert akkor talán más szemmel néznék a mi veszteségeinket is. Mert vesztettünk, és veszítünk most is. Rokont, barátot, egzisztenciát. Ám amíg csatának fogják fel azt, ami soha nem volt az, addig mindez járulékos veszteség, kalkulálható, eldobható, kiszámítható, ahogy a megjátszott részvét is.

Hát így várjuk az új évet. Az új indulást, az új szembenézést. Nem vagyok naiv, sejtem, hogy akinek eddig ez nem jött össze, annak ezután sem fog. Maradnak a metaforikus gázkamráikkal, a nagyotmondásaikkal, amelyek még a lehetséges igazságaikat is eltakarják, mert így csak a frusztráció hallatszik ki és az igazodási kényszer. Az összecsattanó boka. Ilyenkor jövök rá, hogy mennyivel jobb volt távol lenni ettől. Hogy van olyan világ, ahonnan nézve ez már a jelentéktelenségével tűnik ki csupán. Regénybe illő, nem túl jóba, amit majd második olvasatra át lehet ugrani. S miközben felnézek azokra, akik még képesek küzdeni ez ellen, nekem már csak arra van erőm, hogy kitoljam a magam világából, mert nem akarok semmilyen közösséget vállalni az effajta túlzással. Még csak felháborodni sem, mert a düh is ahhoz kötne, azt növesztené tovább. De akkor ki semlegesíti majd mindezt? Ki áll a helyére? Fogas kérdés. Sem néma cinkos, sem szemforgató, mindent lesöprő harcos nem szeretnék lenni. Hiszen oly sokan öntenék ki most a gyerekkel a fürdővizet, tán még – biztos, ami biztos – a fürdőszobát is lebontanák.

Olyan évet szeretnék, amely szerény, de nem pillanatnyi reményeket hoz. Nem törtetőket, hanem gondolkodókat. Higgadt hangokat, amelyeket eddig mindig elnyomott a felhabzó, névtelen düh, az országméretűvé dagadó trollkodás. Mert most sokkal nagyobb bűn az egymást hergelő mocskolódás, mint bármikor. És amíg ezt tápláljuk, addig még azt sem vagyunk képesek beazonosítani, hogy igazából mire is haragszunk. Arról nem is beszélve, hogy mit csinálnánk másként.