Univerzális emberiség?

Ha feladjuk az emancipáció kanti eszméjét, megmarad-e az emberi nemnek, a „mi”-nek, egy történelem feletti szubjektumnak a fogalma, vagy pedig a felszabadítás programjának feladásával az univerzális emberiség fogalmát is fel kell adnunk? S ha ez utóbbit feladjuk, vajon ki lesz az alanya az emberi fejlődésről szóló történeteknek?

Richard Rorty Kozmopolitizmus emancipáció nélkül (1991) című esszéjében Jean-François Lyotard-ral vitázva adottnak tekinti az emberek, kultúrák közötti különbségeket. Az amerikai pragmatista filozófus nem hisz a „biológiai fajunkkal együtt létező »morális« természetben, mely összefűzi a franciát, az amerikait és a kasinavát”. Lyotard eredeti kérdése, melyet A történelem egyetemessége és kultúrák közötti különbségek (1985) című tanulmányában tett fel, így szólt: „Képesek vagyunk-e folytatni az emberi események tömegének egyetemes emberi történelembe szervezését?”. A francia filozófus szerint kérdése előfeltételezi, hogy „kitartunk” egy „mi” mellett, s kételkedik abban, hogy ha feladjuk az emancipáció eszméjét, meg tudjuk-e őrizni ennek a „mi”-nek valamilyen jelentését. Ezzel szemben Rorty úgy véli, ahhoz, hogy ilyen nagy narratívákat mondjunk el, nem szükséges egy állandó „mi”-t, egy történelem feletti metafizikai szubjektumot (az egyetemes emberiség fogalmát) előfeltételezni, kizárólag lokális és időbeli „mi”-re van szükségünk: „a »mi« valami olyasmit jelent, hogy »mi, 20. századi társadalmi demokraták«.” Hiszünk abban, írja Rorty, ha egyszer feladjuk azokat a metafizikai kísérleteket, hogy „igazi én”-t találjunk az ember számára, akkor úgy tudjuk folytatni az elbeszélést, ahogyan esetleges történelmi „én”-ekként önmagunkra találunk.

Kant nevezetes, Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből (1784) című írásában fogalmazza meg azt a gondolatot, hogy az emberi történelemnek nem az egyes ember, hanem az emberi nem az alanya: „Az emberben (mint egyetlen értelmes földi teremtményben) az észhasználatot célzó természeti adottságok csupán a nemben fejlődhetnek ki teljesen, nem pedig az individuumban.” (Innen ered a hegeli „ész csele” is: bár az egyes ember mindig saját érdekei szerint cselekszik, a „világszellem” saját céljait is megvalósíttatja vele – akár akarata ellenére is.) Ehhez képest Rorty egy partikuláris, „lokális és időbeli” „mi”-t ajánl, egy olyan emberiség fogalmat, melynek nem előfeltétele egy történelem feletti szubjektum, melynek mindenkori célja – Kant kifejezésével élve – egy általánosan jogszerű polgári társadalom elérése.

Rorty szerint az emancipáció feladásával létrejövő elkerülhetetlen „etnocentrizmus” nem azonos a nácizmussal. Lényeges különbség azt mondani: „Elismerjük, hogy jelenlegi állapotunkban nem tudjuk a meggyőződéseinket vagy a cselekedeteinket minden ember számára igazolni, de reméljük, hogy olyan szabad emberek közösségét hozzuk létre, akik önként osztoznak számos meggyőződésünkben és reményünkben”, illetve a nácikkal szólva azt: „Nem érdekel bennünket, miként legitimálódunk mások szemében.”