Önfeledt játék, kérdőjelekkel, avagy egy valódi kosztümös utazás a Netflixen

A Bridgerton család önfeledt játékra hív – nem nélkülözve drámai vallomásokat, nagy botrányokat.

A báli szezon kezdetén felpezsdül az arisztokrácia élete, a családokat az foglalkoztatja, hogy férjet találjanak eladósorba került lányaiknak. Nincs ez másként a Bridgerton családnál sem, ahol nyolc gyermek közül a legidősebb lányt, Daphnét (Phoebe Dynevor) szeretnék férjhez adni. Szintén ez a központi kérdés a Featherington családnál, ahol három fiatal is eljegyzésre vár, miközben váratlan látogatójuk érkezik. Ráadásul a jóképű, ám házasodni nem vágyó herceg, Simon Basset (Regé-Jean Page) is megjelenik a színen. A lánykéréseket maga a királynő is figyelemmel kíséri, akárcsak az a titokzatos szerző, aki hetilapjában számol be az egyes családokat érintő bizalmas, gyakran kellemetlen történésekről. A történet eddig talán ismerős lehet a kosztümös darabok kedvelőinek, de a Netflixen bemutatott A Bridgerton család című sorozat első évada számos meglepetést tartogathat, ha Jane Austen világát remélve kattintunk a lejátszásra.

A Botrány és a Grace klinika alkotói, Shonda Rhimes és Chris Van Dusen író-producerek nevével fémjelzett széria Julia Quinn bestseller regénysorozatán alapul, ám számos újszerű elképzeléssel. A történet szerint az 1810-es évek Angliájában járunk, ahol a nemesség köreiben a lehető legtermészetesebben (csupán apró utalásokkal) jelennek meg afroamerikai szereplők – köztük a királynő is –, és míg a háttérben napjaink kedvelt zenéi szólnak (Ariana Grande, Maroon 5, és Billie Eilish-átdolgozás is elhangzik) a főszereplők kötelező feladataik mentén hevesen vetik bele magukat az érzékiségbe. Nem meglepő talán, a produkció eltérő véleményeket váltott ki: míg sokak szerint bátor vállalás, mások történelemhamisítással – minimum megtévesztéssel – vádolják a készítőket, megint mások arról vitáznak, hol vannak a fikció határai.

A széria leginkább a felhőtlen szórakoztatást célozza gyakran kiszámítható fordulataival és könnyed, cukormázas történetvezetésével, de olyan felvetéseket is elrejt a sorok közt – a bőrszín, a kapcsolati visszaélés, az identitás, vagy épp a saját vélemény vállalása körüli kérdések is előkerülnek –, amelyekről többet kellene beszélnünk, vagy legjobb lenne, ha már nem kellene beszélnünk róluk. A Bridgerton család önfeledt játékra hív – nem nélkülözve drámai vallomásokat, nagy botrányokat, fényűző és túlfűtött jeleneket, humoros dialógusokat –, miközben finoman kérdőjelez meg mindent maga körül.