Minden élet?

Mi, kevésbé szerencsés magyar állampolgárok csak irigyelhetjük mindazokat a rendőröket és katonákat – inkluzíve a tisztifőorvost és a miniszterelnököt -, akik manapság az ország járványvédelméről döntenek. Mert abból, ahogy a kiemelten veszélyeztetett idősotthoni lakók oltásának nekifogtak, világosan látszik: az életben nem is hallottak arról, hogyan folynak ott a mindennapok.

Azt persze eddig is tudtuk, hogy a magyar állam nem tekinti feladatának a rohamosan növekvő számú gondozásra szoruló, ezen belül drámai arányban demens polgárának az ellátását. Ezt laza mozdulattal rábízta a családokra és a magánszektorra, s miközben a vak is látja, hogy nagyságrendileg kevesebb a közfinanszírozott férőhely, pláne az otthoni segítők kapacitása, mint amire szükség lenne, a kormány még egy stratégia kidolgozásával sem fárasztja magát.

Mindez persze évtizedeken át elketyeg így, és addig, amíg az ember maga bele nem kerül a megoldhatatlan helyzetbe, nem is nagyon foglalkoztatja. De ha már vele is megtörtént a korábban elképzelhetetlen, akkor döbbenten figyeli, miként ül tort az életveszélyes hozzá nem értés. Odaszólnak az idősotthonokba, hogy hahó, holnap jövünk oltani? Tényleg nem tudják: ez nem annyi, hogy Juliska néni, kér-e oltást, jó, akkor itt írja alá? Hiszen a lakók jó része magatehetetlen, gondnokság alatt áll, tehát először meg kell keresni a gondviselőjét, aki a járványzárlat miatt hónapok óta el van vágva az intézménytől.

És ez csak a csepp, körülötte meg ott a tenger. Tudom én, persze, hogy Müller Cecília december elején, tíznapos manrézája alatt az oltási terv kidolgozásán szorgoskodott, de ha már nyáron nem volt erre idő, legalább ősszel, a győzelmek országútján masírozva bele lehetett volna egy kicsit húzni. Mert ami most történik, az nemcsak ijesztő, hanem életveszélyes is.