A Capitolium két ostroma

Új gazdasági válság köszöntött 1893-ban az amerikai farmokra és munkahelyekre. A munkavállalók 6 százaléka elveszítette az állását, és a farmok harmada meg volt terhelve jelzáloghitellel. 1894-ben több államból fegyelmezett menetben tönkrement emberek tömegei indultak Washingtonba, hogy ínségmunkát követeljenek Grover Cleveland elnök kormányzatától. A Kelly Hadserege nevű munkástömegben, amely a menet élén haladó, éjfekete ménjén ülő Kelly tábornokról kapta nevét, egy reményteljes író, Jack London is ott menetelt. A csődbe jutott farmerek, elbocsátott munkások legjobb ruhájukban, fegyelmezetten, minden rendbontástól tartózkodva vonultak a szövetségi fővárosba. Ott is fegyelmezettek maradtak, és amikor egyik vezetőjük, Jacob Coxey üzletember és ügyvéd véletlenül a Fehér Ház pázsitjára tévedt, és emiatt a rendőrök letartóztatták birtokháborítás vádjával, békésen eloszlottak anélkül, hogy bármilyen eredményt elértek volna.

Kelly, Coxey és London tömegei nem fenyegettek senkit, nem akarták megzavarni a közjogi intézmények működését. Szociális követelésekkel vonultak föl. Ellentétben mindazokkal, akik 126 év elteltével behatoltak a washingtoni törvényhozás, a Capitolium épületébe, ott akasztással fenyegették Mike Pence alelnököt, és dulakodtak a rendőrökkel.

A kétféle tömeg viselkedése jól mutatja a két kor és a kétféle indulat különbözőségét. Az 1894-es munkanélküli hadsereg tagjait az osztályszolidaritás fűzte össze. Úgy érezték, hogy a nemzet mindinkább két részre hasad, ahogyan az 1891-ben megalakult Néppárt (Populista Párt) kiáltványa, az Omahai Platform beharangozta: a „gazdagokra” és a „szegényekre”. Olyan követelésekkel léptek föl közösen, amelyeket a tengerentúli (európai) szociáldemokrata pártok és agrárszocialista, agrárdemokrata mozgalmak is magukénak tekintettek. Egységben léptek föl, ezért ragadt rajtuk a „hadsereg” elnevezés (és nem azért, mert fegyvert viseltek volna). Jó ruhájuk volt, akkor is, ha éheztek, akkor is, ha az utolsó centjüket költötték rá. Ahogyan a tengerentúli szociáldemokrata szakmunkások, az amerikai farmerek és szakmunkások szégyelltek volna elmenni egy bármilyen célú tüntetésre vagy társadalmi eseményre öltöny, nyakig zárt fehér ing és kalap nélkül (miként a korabeli fotók tanúsítják). Pláne félmeztelenül, sámánnak öltözve!

A 2021-es tömeg jól mutatja az amerikai társadalom széttöredezését. Nehéz lenne meghatározni az ott gyülekező, Trump mellett tüntető tömeg társadalmi helyzetét. Igaz, a ruházat már régóta nem mond semmit, olyannyira demokratizálódott. Összeverődött, innen-onnan származó, fegyelmezetlenül üvöltöző, artikulálatlan, vezetés és közös eszme nélkül individualizálódott emberek tömegének tűnt, egy nyájnak, amelynek nincs (emberséges) pásztora. Csak az elcsalt választás paranoid rémképe és a Donald Trump elnök iránti rajongás tartja össze őket. Mondhatni: nézzük meg 1894 és 2021 tiltakozását, vessük össze a két tömeget ruházat, normarendszer, eszme, társadalmi program szempontjából, és kiderül az amerikai társadalom jelentős részének lecsúszása, a demokrácia intézményeinek hitelvesztése, az amerikai progresszív mozgalmak gyöngesége.

A leginkább elgondolkodtató az, hogy Trump képes volt úgy eladni magát az amerikai nép egy része számára, hogy együtt érez velük, és harcol a „bennfentesek”, a „nagyfejűek”, az elit, a betokosodott pártgépezetek ellen. Az a Trump, aki alatt a szegények tovább szegényedtek, és aki az újraiparosítási programjából semmit nem volt képes megvalósítani, az Ázsiába kiszervezett amerikai gyártókapacitásokat sem hozta haza. Trump mégis képes volt számos amerikai kisember számára eladni magát úgy, mint szociálisan érzékeny elnök. Miközben ha bármi komoly válság történne az Egyesült Államokban, valószínűleg úgy hagyná cserben a híveit, mint annak a rendje.

Trump beírja magát az amerikai történelembe. 1876 óta nem volt példa arra, hogy egy vesztes elnökjelölt és tábora megkérdőjelezze a választás eredményét. 1896 óta nem volt példa arra, hogy a vesztes jelölt ne gratuláljon a győztesnek. Egyébként ezt a „populista” szokást – ami a vesztes jelleméről is sokat elárul – éppen egy ízig-vérig populista, mármint a demokrata pártiak és a populista pártiak közös jelöltje, William Jennings Bryan kezdte el, hagyományt teremtve. Arra pedig nem volt példa egyáltalán, hogy a vesztes nyomás alá helyezze a választást lebonyolító tisztviselőket és a politikusokat az eredmény befolyásolása érdekében.

Trump méltatlan George Washington örökségéhez. George Washington 1783-ban példaértékűen megakadályozta a katonai puccskísérletet, amelyet veteránjai – üzletemberek és bankárok támogatásával – az ő diktátorrá vagy királlyá választása érdekében akartak végrehajtani. Azóta is törhetik a fejüket a történészek, mi lett volna, ha Washingtonnak kedve támadt volna „I. György” néven bevonulni az uralkodók történetébe. A gerinces, becsületes generális azonban elment a katonatiszti gyűlésre, és megjelenésével megváltoztatta a hangulatot: kérte honfitársait, hogy ne szennyezzék be a kezüket, ne vessék oda koncként frissen függetlenné vált országukat a véres polgárháborúnak.

Vessük ezt össze Mexikóval, ahol Augustín Iturbide tábornok, a függetlenség kiharcolója magát császárrá koronáztatta I. Ágoston néven. Míg Washington a puccsok és az egyszemélyi hatalom elítélésével teremtett hagyományt, Iturbide is hagyományt teremtett azzal, hogy bárkinek jogában áll hatalomra törni, ha a hadsereg mögötte áll. Mindebben kár valamilyen nemzeti sztereotípiát és a néplelket keresni. (Erről a magyar értelmiségben manapság elterjedt szokásról is lenne keresetlen szavunk.)

Egyszerűen arról van szó, hogy Washington nemet mondott az egyszemélyi, ellenőrizetlen hatalomra, míg Iturbide igent. Ha más áll a helyükön, másként is történhetett volna. Példa ez arra, hogy lehet a történelmet nemzeti tükörben szemlélni, lehet osztályharcok láncolataként, de az egyén döntésén igenis sok múlik! Trump most hűtlen lett a washingtoni eszméhez. S bár aligha teremt hagyományt – ehhez az amerikai demokrácia erős intézményesedettséggel rendelkezik –, az ország imázsának helyreállása hosszú ideig tart majd.

Az amerikai elit, élén a volt elnökökkel, példaértékűen elítélte az eseményeket. George W. Bush „banánköztársaságról” beszélt. Itt érdemes megállni egy pillanatra. Banánköztársaságnak az Egyesült Államok – és főleg a Fruit Company – érdekeltségébe tartozó közép-amerikai országokat nevezték. A Fruit Company kormányzati tényező volt ezen a területen: kormányokat buktatott meg, új kormányok színre lépéséhez járult hozzá. Mindebben vastagon benne volt a mindenkori amerikai kormányzat keze. Véres puccsok, ellenforradalmak, terrorista szervezetek kiképzése szegélyezte a Fruit Company útját.

Ez jó alkalom, hogy az amerikai volt elnökök és különösen volt nemzetbiztonsági tanácsadóik elgondolkodjanak azon, hány alkalommal uszították – mint most Donald Trump – a tömegek kisebb-nagyobb részét törvényesen megválasztott parlamentek és törvényes kormányok ellen külföldön, fegyvert is adva a törvényesen megválasztott elnökök ellen támadó erők kezébe, Irántól Chiléig, Guatemalától Ciprusig. Most kiderült, hogy nem csak a külföldi országok éppen Amerika-ellenes vagy túl baloldalinak érzett kormányait lehet destabilizálni. Trump a saját országát destabilizálta. S mint Guatemalában 1954-ben, Chilében 1973-ban, Cipruson 1974-ben, most is voltak belső erők, amelyek örömmel játszották el a „hasznos idióta” szerepét.

Csak ezek most nem katonatisztek, kakaó- vagy kávékirály oligarchák voltak, hanem egyszerű, tájékozatlan amerikai állampolgárok. Ami fölveti a kérdést, mennyire erős a demokratikus intézményekbe vetett bizalom, azok legitimitása, s milyen a politikai nevelés, amely nem képes a Trump-hívekkel megértetni, hogy az elnök nem azonos az országgal.

Mindezek fényében a Biden-adminisztrációnak sok dolga lesz, hogy feledtesse a januári napokat.